Családi kapcsolatok és poszttraumás  növekedés mellrákos pacienseknél

Svetina, M., Nastran, K., (2012) Family relationships and post-traumatic growth in breast cancer patients. Psychiatria Danubia 24(3), 298-306.

Az összefoglalót készítette: Varga Anna

Számos tanulmány bizonyítja, hogy a traumatikus tapasztalatok nem csak distresszt okozhatnak, hanem pozitív változásokat is az egyén életében. Traumatikus eseményt átélők 40-70%-a számol be valamilyen, az eseményből származó haszonról, mint például változások a szelfben, kapcsolatokban, spiritualitásban, élet filozófiában valamint a prioritásokban. Pozitív életváltozások lettek dokumentálva olyan traumatikus események mellékhatásaként, mint az égési sérülések, szexuális zaklatások, hajó katasztrófa, tornádó, bombázás, nemi erőszak, szívinfarktus, multiple sclerosis vagy a rák.

Az a folyamat, mely során jelentést tulajdonítunk egy traumatikus eseménynek a poszttraumás növekedés (PTN). A poszttraumás növekedés három területen mutatkozik meg:

1.       Az emberek az életfilozófiájukban történő változásról számolnak be

2.       Megváltozik, ahogyan saját magukra tekintenek

3.       Az emberek arról számolnak be, hogy a kapcsolataik javulnak

Ugyanakkor a poszttraumás növekedés nem egy univerzális jelenség. Habár számos elmélettel próbálták már magyarázni a poszttraumás növekedés jelenségét még mindig bizonytalan, hogy miért élnek meg egyesek növekedést a trauma után és miért van, hogy mások nem.  Az erről készült modellek inkább leírják a jelenséget, mint megmagyaráznák az okát, így kevés nyújt kielégítő betekintést a növekedés folyamatába. Különböző faktorok járulhatnak hozzá a PTN-hez úgy, mint a nem, kor, traumatikus esemény, személyiség vonások, megküzdési stratégiák és társas támogatás. A fiatalok, csak úgy, mint a nők hajlamosabban a PTN-re, míg a szocioökonómiai státusz nem mutat vele kapcsolatot. A szociális faktorok szintén fontos előrejelzői lehetnek a PTN-nek. A családi státusz nem mutat kapcsolatot a PTN-nel, ugyanakkor a szociális kapcsolatok minősége, mely az érzelmi és instrumentális támogatásban mutatkozik meg, jobban hat a PTN-re mint a szociális státusz önmagában. Ezen eredmények mellett kutatták még a megküzdési stratégiákat: adaptív megküzdési mechanizmusok használata, mint a probléma központú megközelítés vagy a érzelmi támasz keresése, magas PTN-t jelez előre.

 A rákos betegeknél, mind a diagnózis, mint a kezelések hatásai megterhelőek, ugyanakkor az ezekből származó distressz nem csak a betegeket, hanem a családjaikat is érinti. Tanulmányok eredményei arra mutatnak rá, hogy bizonyos esetekben nem csak a rákban szenvedő betegek hanem az őket ápoló családtagok is beszámolnak a trauma hatásairól, így akár a PTN-ről is.

Habár arról eleget tudunk, hogy milyen kapcsolati tényezők járulnak hozzá a PTN-hez (például emocionális és intrumentális támasz), arról meglepően keveset tudunk, hogy a család milyen aspektusai és folyamatai jelzik előre a PTN-t. Jelen tanulmány fő célja tesztelni azt a feltevést, hogy a családon belüli folyamatok és azok eredményei, mint a család rugalmassága, összetartása, kommunikációja, a családdal való elégedettség jobban előre jelzi-e a PTN-t, mint a megelőző tanulmányokban vizsgált megküzdési stratégiák, a család karakterisztikumai (kor, szocioökonómiai státusz) vagy a betegség státusza.

A feltételezés teszteléséhez mellrákban szenvedőktől gyűjtöttünk adatokat saját magukról illetve családjaikról és különböző hierarchikus regresszió analíziseket alkalmaztunk. A tanulmány egyaránt fontosnak tartja a családtagok valamint a betegek vizsgálatát, hiszen a rákkal való megküzdés sokkal inkább családi feladat, mint egyéni probléma. A kutatásból származó tudás közvetlenül felhasználható lehet a mellrákkal való megküzdés pszichológiai támogatásában.

A tanulmányban 225 mellrákos paciens vett részt, ebből 200 vállalta a részvételt, 10 résztvevő nem válaszolt az összes kérdésre, így végül 190 résztvevőt számlál a tanulmány. A résztvevők 31 és 83 év közöttiek. Az adatokat az Onkológiai Paciensek Szlovéniai Társaságának csoportgyűlésein gyűjtötték össze. A kérdőívek kitöltésének idejét nem limitálták, a kitöltési idő átlagosan 45-60 perc volt. A tanulmányban résztvevő nők nagy része nyugdíjas (67%). A képzettségük megfelel a populáció képzettségének azonos életkorban. (alapfok- 35%, középfok- 46%, felsőfok- 19%). A minta 76%-a házas vagy élettársi kapcsolatban él, 5%-a elvált, 14%-a özvegy és 5%-a egyedülálló. Majdnem minden résztvevőnek (96%) van gyermeke. A résztvevő nők 46%-a tünetmentes legalább 5 éve, 23% -a szintén kevesebb, mint 5 éve tünetmentes, 24% -a kezelés alatt áll, 6% pedig a daganat kiújulását tapasztalta. 

       A poszttramás növekedés a Post Traumatic Growth Invertory-val mérték. Ez egy 21 tételes önbeszámolós kérdőív, melynek tételeit 6 pontos Likert-skálán lehet megválaszolni (0-Nem tapasztaltam ezt a változást krízisem eredményeként, 5-Nagyon erősen éreztem ezt a változást krízisem eredményeként) Magas pontszámok pozitív növekedést jeleznek.

       A családi kapcsolatok mérésére a FACES IV csomagot használták, mely 42 itemes önbeszámoló kérdőív, itemenként 5pontos skálával értékelhető. A tesztnek több skálája van, ezek közül csak a család kohéziójára, rugalmasságára, kommunikációjára és a családdal való elégedettségre vonatkozókat vizsgálták a tanulmányban.

       A megküzdési stratégiákat a Coping Response Inventory segítségével mérték. A teszt 48 itemet tartalmaz, melyek elkerülő és megközelítő kognitív és viselkedéses stratégiákat írnak le. A válaszok során a kitöltőket arra kérték, hogy gondoljanak vissza a stresszes helyzetre és az akkori gondolkodásukhoz és viselkedésükhöz igazítsák a válaszukat.  a válaszokat egy 4 pontos Likert sálán adhatták meg.

        A fent említettek mellett a tanulmányban nézték meg a kort, családi állapotot, gyerekek számát, képzettséget, vallási beállítottságot, a kezelés hosszát valamint a betegség aktuális állapotát.

       Jelen tanulmány egyedülállóan járul hozzá a mellrákkal küzdő paciensek poszttraumás növekedésének a megértéséhez megküzdési stratégiák és családi kontextusban. 

        Az eredmények azt mutatják, hogy a kor, betegség állapota, vallási beállítottság és a betegség státuszával összefüggő változók nem hatnak a PTN-re mellrákosok körében. Ez az eredmény nem teljesen támasztja alá a korábbi tanulmányokat, a vallási beállítottság és a kor tekintetében a megelőző tanulmányok eltérően vélekednek.

       Eredmények azt is megmutatják, hogy az olyan szociális jellemzők, mint a családtagok jelenléte vagy a családi állapot önmagában nem hat a PTN-re. Látens faktorok, mint a kommunikáció a családban és a családdal való elégedettség sokkal inkább hatást gyakorolnak a PTN-re mellrákosok körében. Ez az eredmény nem számít újnak, előző tanulmányok már kimutatták, hogy a megfelelő emocionális támogatás sokkal inkább valószínűsít a poszttraumás növekedésre, mint az instrumentális támogatás vagy a családi állapot.

       Meglepő eredmény, hogy a családi kommunikáció közvetítő szerepet játszik a családdal való megelégedés és a poszttraumás növekedés között.  Ez a családi folyamatok és a PTN közötti kapcsolat mechanizmusával kapcsolatban számos kérdést felvet.  A családdal való megelégedés lelassítja a PTN folyamatát? A PTN hatására történő változások az életfilozófiában és a kapcsolatokban megváltoztatnák az egyén nézőpontját a saját családjával kapcsolatban? A PTN hatására a betegek tisztábban látják a családi problémákat és ezáltal kevésbé lesznek elégedettek a családi kapcsolataikkal? Vagy egy harmadik faktor, mint például egy személyiség vonás, megküzdési stratégia, tapasztalat, a betegség természete mind változtatná a PTN-t illetve a családdal való elégedettséget? Jelenleg a létező tanulmányok nem nyújtanak egyértelmű választ a fenti kérdésekre. Arra azonban rámutatnak a tanulmányok, hogy a családdal való elégedettség nem tartja vissza az egyént attól, hogy a distresszhez sikeresen adaptálódjon, mert a vigasz és támogatás sokkal inkább megtalálható a szubjektív családi jólétben, mint az egyén személyes stresszel való megküzdésében vagy az életfilozófiájában.  Ugyanakkor a családon belüli kommunikáció és az érzelmek megosztása növelheti a poszttraumás növekedés valószínűségét, hiszen segít a betegeknek aktívan harcolni a rák ellen és megküzdeni a dühvel és a félelemmel.

Probléma azonban, hogy nem tisztázott, hogy a kommunikáció, az elégedettség valamint a poszttraumás növekedés közül melyik eredmény és melyik a kiindulópont. A legtöbb modellben a családdal való elégedettséget és a PTN-t tekintik különböző pszichológiai folyamatok eredményének. Jelen tanulmány arra enged következtetni, hogy a PTN az eredmény, míg a családdal való elégedettség a kiindulópont, ezt támasztja alá Johnson és munkatársai 2010es tanulmánya, melyben azt találta, hogy a családdal való elégedettség előre jelzi az élettel való megelégedettséget agyi traumát elszenvedők esetében.  A kapcsolat pontos megértése érdekében a témakörben további kutatások szükségesek.

       A tanulmány gyakorlati érdeklődése, hogy hogyan segíthetnek ezen eredmények a betegeknek és családtagjaiknak megküzdeni a mellrákkal, különös tekintettel a betegség és kezelés érzelmi hatásaira.  Az érzelmi támasz, a megfelelő kommunikáció a családban a pozitív hozzáállás egy megfelelő keretet, biztos alapot és lehetőséget ad ahhoz, hogy a beteg még aktívabban megküzdjön a distresszel, a fellépő negatív érzelmekkel valamint a traumatikus eseménnyel. Az eredmények biztatóak az egyedül élők számára is, habár a család a legbiztosabb erőforrás és támasz a betegséggel való megküzdéshez más emberek is nyújthatnak megfelelő támogatást és segíthetik a poszttraumás növekedés elérését. 

Ezek alapján javasolt nem csak a beteget, hanem fontos másik személyeket is bevonni a pszichológiai kezelésbe, hiszen nekik jelentős szerepük van a szubjektív jólét érzésében és a poszttraumás növekedés elérésében. Ugyanakkor a fontos másiknak és a családtagoknak kettős szerepe van: nem csak támaszt nyújtanak és segítik a beteget, hanem maguk is szenvednek a betegség hatásaitól, ők is átélik a stresszel való megküzdést és akár a PTN-t is. Így a pszichológiai intervenció az egész családot célozza, és azt hogy az egész család megtapasztalja a jóllét érzését és legyen még pozitívabb, mint hogy egyedül a beteg erősségeire koncentráljon.

       Összefoglalásként elmondhatjuk, hogy a tanulmánynak mind elméleti mind gyakorlati vonatkozásai is vannak.  A családi faktorok, mint a kommunikáció és az elégedettség a megküzdésen felül is jól előre jósolják a poszttraumás növekedést.  Másodszor, a kommunikáció közvetít a családdal való elégedettség és a poszttraumás növekedés kapcsolatában. Harmadszor, a családdal való elégedettség negatívan hat a poszttraumás növekedésre, ha a családi kommunikáció hatása ki van szűrve. A tanulmány vitatja, hogy a családdal való elégedettségnek pozitív és negatív hatása is lehet a poszttraumás növekedésre, ugyanakkor a jelenség mögötti mechanizmus még nem tisztázott, így további kutatások szükségesek.