A szociális támasz szerepe a kiégésben holland orvosi rezidensek között

Választott tanulmány: J. T. Prins, J. E. H. M. Hoekstra-Weebers,

S. M. Gazendam-Donofrio, H. B. M. Van de Wiel, F. Sprangers, F. C. A. Jaspers, & F. M. M. A. Van der Heijden (2007). The role of social support in burnout among Dutch medical residents. Psychology, Health &Medicine, 12 (1):1-6

Az összefoglalót készítette: Kovács Enikő-Zsófia

Az alábbi cikk a kiégés témájával foglalkozik, mely meglehetősen gyakori az orvosi rezidensek körében. A szociális támogatás hiánya hozzájárul az emocionális kimerüléshez, illetve deperszonalizációhoz, mely faktora magának a kiégésnek. Ebben a kutatásban azt vizsgálták meg, hogy mennyire elégedettek a rezidensek a kapott szociális támogatással (emocionális, elismerő és informatív) úgy a vezetőik részéről, mint a többi kolléga, ápolók és betegek részéről. Legkevesebb támaszt vezetőiktől kaptak, illetve ugyanez vezetett egy független szignifikáns deperszonalizációs hatáshoz is. A kiégés legjelentősebb prediktora a mentoraik részéről kapott elégtelen szociális támogatás volt. A beavatkozási program, tehát, nemcsak a rezidensekre hívja fel a figyelmet, hanem a mentorokra is, hogy fejleszteniük kellene a szociális támaszhoz szükséges készségeiket.

Kimutott tény, hogy a szociális támasz csökkenti a feszültséget a munkahelyen, mindemellett a kutatások eredményei azt is bizonyítják, hogy ez hozzájárul az egyén jóllétéhez, munkahelyi elégedettségéhez. Különösképpen a tanóncoknak szükségük van az elismerésre ahhoz, hogy csökkenjen saját munkavégzésükhöz és kompetenciájukhoz kapcsolódó bizonytalanság érzetük. A tanóncok mentoraiktól függenek, ez önmagában egy stresszhelyzet, illetve egy kockázati tényező a kiégésre nézve. A számos bizonytalan és kontrollálhatatlan szituációval szemben egyértelmű a szociális támasz iránti igény. Így tehát a jelen kutatás megvizsgálja a 1. rezidensek a supervisoroktól kapott emociónális, elismeréses és informatív támasszal kapcsolatos elégedettségét, és a 2.korrelációt az elégedettség és kiégés között.

A hollandiai UMCG (University Medical Center Groningen) 292 orvosi rezidensének kiküldték a kérdőíveket 2003-ban, majd 158 kérdőívet kaptak vissza (válasz 54%), 11 nyomtatványt pedig üresen (ennek 8% arra hivatkozva, hogy a hossza miatt nem tudták kitölteni).

Az elégedetlenséget 3 skála mérte: emocionális (8 item), elismerő (6 item) és informatív (4 item), illetve a következő válaszokra volt lehetőség: „Hiányolom, szeretném, hogy gyakrabban előforduljon”, „Nem igazán hiányolom, de kellemes lenne, ha gyakrabban megtörténne”, „Ez így pont jó, nem szeretnék sem többet, sem kevesebbet belőle”, „Nem alkalmazható”. A holland nyelvre lefordított Maslach, Jackson és Leiter által kidolgozott Utrech Kiégési Skála (UBOS-C/MBI-HHS) segítette a kiégés fokának mérését. Három típusú kiégést foglal magába: emocionális kiégés, deperszonalizáció, illetve személyes teljesítmény.

Leíró statisztika és páros t-test alkalmazásával vizsgálták a különbséget az elégedetlenség és kapott támogatás között. Pearson féle korrelációval mutatták ki a kapcsolatot a társas támogatás és a kiégés között. 65%-a  a résztvevőknek „Nem alkalmazható”-t jelőlt a betegektől kapott támogatásra vontakozó alskálában, így azt ki is vették a kutatásból.

A páros t-test kimutatta, hogy szignifikáns különbség van a mentoroktól kapott emocionális támogatás és a többi orvos/ápoló részéről érkező támogatás jelentősége között. Az elismerő és informatív támogatás is jelentősebb volt, ha a supervisoroktól érkezett, mintha a többi orvostól, ápolótól vagy betegektől. Aközött nem volt szignifikáns különbség, hogy a támogatás a többi orvostól vagy az ápolóktól jön.

Egyváltozós kapcsolat a támogatás és kiégés között:

-         a supervisorokkal szembeni korrelációs vizsgálat azt mutatta ki, hogy szignifikáns a kapcsolat a kiégés 3 alskálája és a szociális támogatás 3 típusa között. A legszembetűnőbb korreláció az érzelmi kimerülés és emociónális támogatással szembeni elégedetlenség között volt. Egy kivételt találtak: a személyes teljesítmény nem korrelált szignifikánsan az elismerési támogatással kapcsolatos elégedetlenséggel. A 8 korrelációs együttható közül 3 közepes volt, a többi gyenge.

-         a kollégákkal kapcsolatos vizsgálatokból egy gyengén jelentős pozitív kapcsolatot találtak: a deperszonalizáció és a kollégáktól kapott elismerő támogatással kapcsolatos elégedetlenség között.

-         Az ápolókkal szemben 3 az 5-ből szignifikánsan gyengén korreláló eredményt találták a deperszonalizáció és a támogatás 3 típusával kapcsolatos elégedetlenség között.

-         A betegekkel szemben gyenge korrelációkat találtak a deperszonalizáció és informatív támogatás között és az érzelmi kimerülés és elismeréssel szembeni elégedetlenség között.

Többváltozós hatása a támogatás miatti elégedetlenségnek a kiégésre:

-         Emocionális kimerültség: többszörös regresszióanalízis kimutatta, hogy az emocionális támogatás hiánya szignifikánsan független hatással van az érzelmi kimerülésre, emellett még az elismerő támogatás hiánya is hat erre

-         Deperszonalizáció: a supervisorokról részéről érkező nem elegendő érzelmi támogatás szignifikánsan hatott a deperszonalizációra. Az elismerő és informatív támogatás hiánya úgy a mentorok, mint a kollégák és ápolók részéről, nem mutatott ki jelentős hatást a deperszonalizációra.

-         Személyes teljesítmény: többszörös regresszióanalízist nem végeztek, mivel csak 2 egyváltozós szignifikáns kapcsolatot találtak.

A kutatás kimutatta, hogy az orvosi rezidensek számára sokkal többet számít a szociális támogatás hiánya a supervisorok részéről, mint bármilyen más irányból, mindemelett azt is kimutatta, hogy az a szociális támogatás amit a rezidensek a mentoraiktól kapnak, nem elegendő a számukra. A kiégés legerőteljesebb prediktorának tekinthető a mentorok részéről érkező érzelmi támogatással kapcsolatos elégedetlenség. Ezek a megfigyelések harmonizálódnak egyéb kutatások eredményeivel, ahol szintén kimutatták, hogy a szociális támogatá hiánya kapcsolatba hozható a kiégéssel, illetve a stressz tüneteivel. Az eredmények arra is rávilágítottak, hogy a támogatás, amit a rezidensek kollégáiktól kapnak, se nem kevesek, se nem védik meg őket, igazából ennyi elegendő is nekik. Legtöbben azt válaszolták, hogy „nem alkalmazható” azokra a kérdésekkel, amely a betegektől érkező szociális támogatásra vonatkozik. Valószínű ez azzal magyarázható, hogy az orvosok többsége úgy gondolja, hogy ő az, aki támasz kell legyen a betegeknek s nem fordítva.

A kutatásban gyengeségek is felismerhetőek. Annak ellenére, hogy elegendő résztvevő vett részt, mégis voltak olyan „alminták”, ahol alacsony volt a létszám. Ezért tanácsos lenne ezt megismételni mostmár egy nagyobb létszámmal. Másod sorban, a kutatásban alkalmazott keresztmetszeti design nem ad magyarázatot az okozati összefüggésekre, illetve az időbeli változásokra.

Azok a beavatkozási programok, amelyek a kiégést próbálják megelőzni a rezidensek körében, többnyire a képességek erősítésére, illetve a megküzdési stratégiák kialakítására összepontosítanak. A kapott eredmények nemcsak arra bátorítanak, hogy a rezidenseket felkaroljuk, hanem, hogy mentoraiknak is olyan beavatkozásokat dolgozzunk ki, melyek által fejleszthetik ezen képességeiket.