Segítségkeresés és mentál-egészségügyi
szolgáltatás igénybevétele öngyilkossági gondolatokkal rendelkező egyetemisták
körében
Arria, A. M., Winick, E. R., Garnier-Dykstra, L. M.,
Vincent, K. B., Caldeira, K. M., Wilcox, H. C., & O’Grady, K. E. (2011).
Help Seeking and Mental Health Service Utilization Among College Students With
a History of Suicide Ideation. Psychiatric Services, 62(12),
1510–1513.
Készítette: Király Barbara
Absztrakt
Az öngyilkosság továbbra
is vezető halálok az Egyesült Államokban, különösképpen a fiatal felnőttek és
egyetemisták között. Közülük tízből egy öngyilkosságot is fontolgatott az
elmúlt évben és mintegy 1-2%-uk kísérletet is tett ennek megvalósítására. Az
öngyilkossági gondolatokra néha, mint átmeneti jelenségre tekintünk a
fiataloknál, holott epidemiológiai bizonyítékok is jelzik, hogy az ilyesfajta
serdülőkori gondolatok gyakran felnőttkorban is visszatérnek. Az egyetemi
tanácsadó központ igazgatóinak megfigyelése szerint az utóbbi időben növekedett
a súlyos mentális zavarokat mutató egyetemisták száma, beleértve az
öngyilkossági hajlamot is.
Sajnálatos
módon az Egyesült Államokbeli serdülők közül mindössze 28%-a az öngyilkosságot
fontolgatóknak részesült tanácsadói ellátásban
az elmúlt évben. A segítségkérés mértéke hasonlóan alacsony az öngyilkos
ideákkal rendelkező egyetemisták között, főleg az olyan általuk említett
visszatartó erők miatt, mint az önálló problémamegoldás igénye, a félelem
attól, hogy mások mit gondolnának, a mentál-egészségügyi ellátásról való
negatív elképzelések és az ahhoz való negatív viszonyulás, valamint a
stigmatizáció miatt.
A segítségkeresés,
segítségkérés magában foglalhatja mind a formális professzionális kezelést,
mind pedig az informális segítséget (pl.: barátok, család, más nem szakmai
források). Néhány tanulmány már vizsgálta az informális segítségkeresést fiatal
felnőttek körében. Ausztrál kutatók fiatalokat kérdeztek olyan aktuális
problémákról, amit jelentős distresszt okoztak és azt találták, hogy a tanulók
sokkal szívesebben kerestek informális segítséget, mint professzionálist.
Jelen tanulmány egy kevéssé
vizsgált populációra fókuszált - olyan egyetemistákra, akik egész életükben
öngyilkossági gondolatokkal rendelkeztek – és ehhez egy újszerű élettörténeti
interjús módszert használtak, hogy a segítségkereső viselkedés széles skáláját
tudják megragadni.
Módszerek
Ez
a tanulmány a College Life Study (CLS) egy kiegészítése. A longitudinális
dizájnú tanulmány az egészséget veszélyeztető magatartást vizsgálta 1253 első
éves diáknál, évi rendszerességgel.
A
Beck Depression Inventory (BDI) kitöltése után, a mintaszám 182 alkalmas
résztvevőre szűkült, ezzel kiszűrve azokat, akiknek minimum egyszer, de akár
élettörténetükben korábban többször is voltak öngyilkos gondolataik.
A kifejlesztett és
tesztelt új interjú azokról az időszakokról is kérdezte a résztvevőket, mikor
bármilyen jellegű segítségre vagy kezelésre szorultak a tágan értelmezett
”pszichológiai distressz” által okozott problémáik kapcsán.
Példakérdés: „Hányszor gondolta valaha Ön vagy más
személy, hogy segítségre vagy kezelésre lenne szüksége az érzelmi, idegi vagy
lelki eredetű problémáival kapcsolatban?”
A
segítségkereséssel kapcsolatos adatok kétértékű változóban lettek meghatározva,
mely az informális segítség és a professzionális kezelések minden típusát
lefedték.
A
4, éves szintű CLS értékelés során kapott átlag BDI pontszámot a depresszió
súlyosságának mutatójaként használták. A lehetséges pontszámok 0-tól 63-ig
terjedtek. A magasabb pontszámok több depresszív tünetet jelöltek.
Az alap tanulmány -
melyet jelen tanulmány kiegészít - demográfiai jellemzőiben felmérték többek
között a nemet és önbevallásos alapon a faji hova tartozást is. A
szocioökonómiai státuszt (SES) a résztvevő személyek állandó lakhelyének
irányítószáma segítségével, a nyilvánosan elérhető bruttó jövedelemi adatok átlaga
alapján határozták meg.
Eredmények
Jelen kiegészítő
tanulmányban azt találták, hogy a hosszabb tartamú pszichológiai distressz
epizódokat felmérve a legtöbb résztvevő (96%; n=151) minimum egy ilyen epizódról számolt be. Majdnem két harmaduk
(62%; n=94) serdülőkorban élte át az
első ilyen epizódját. A többség, (88%; n=133)
az egyetem megkezdése után, 52%-uk pedig mind serdülőkorban, mind pedig az
egyetem alatt tapasztalt ilyen epizódot. Jelentős fokú kontinuitás volt
megfigyelhető a serdülőkorban és a fiatal felnőttkorban tapasztalható epizódok
között: 59%-a a fiatal felnőtteknek már korábban is tapasztalt legalább egy
ilyen epizódot serdülőkorban.
A kezelés keresésének
valószínűsége – attól függetlenül, hogy melyik életszakaszban érte a résztvevőt
distressz - hasonló volt a két csoportnál (serdülőkorban: 66%; fiatal felnőttkorban: 65%, p=.84). Összességében 73%-uk
(n=110) kapott
kezelést, 87%-uk (n=131kapott informális segítséget és 61% (n=92) részesült
mindkettőben. Azon 78 személy között, akik mind serdülő-, mind pedig fiatal
felnőtt korban tapasztaltak distresszes epizódokat, a fiatal felnőtt korban
ismételten jelentkező epizód(ok) alkalmával szignifikánsan nagyobb arányban
igényeltek kezelést azok, akik már serdülőkorban is részesültek kezelésben,
azon személyekhez képest, akik ilyesfajta segítséget nem kaptak (39/48=81% vs.
14/30=47%; p=.001).
Az epizódok jelenlétét leggyakrabban stresszes
életeseményekkel magyarázták az informális segítséget kérő résztvevők,
hasonlóan azokhoz, akik kezelésben részesültek, illetve akik nem (71% vs. 80%).
Mind a depresszió (66% vs. 33%), mind pedig a szorongás (21% vs. 5%) pozitív
összefüggésben állt a kezelések igénybevételével (mindkét esetben p<.05). Sem
alkohol/droghasználat érintettség, sem pedig a BDI pontszámok között nem volt
összefüggés a kezelés keresésre való hajlandóság tekintetében.
Azon 149 személy közül, akik segítségért fordultak, 65%-uk
a családjától, 54% barátokról, 38%-uk magán pszichiátertől és 33% magán
pszichológustól kérte azt. Az elterjedt elképzelés ellenére, miszerint az
Internet gyakran segélyforrásként szolgál a fiatal felnőttek számára, csak
kevesen használták segítség keresés céljára (Internetes kutatás 9%; Internetes
csoport 1%). Egyéb informális segélyforrásként említették még a párjukat (23%),
más megbízható felnőtt személyt (13%), önsegítő könyveket (6%), az egyházat,
papságot (4%), az imát/vallást lü(3%) és a könyvekben való kutatást (1%). Más
formális segítség forrásaként jelölték meg a magán orvost (11%), a magán
szociálismunkást (10%), a kórházat (9%), más magán szakembert (9%), az
ügyeletet (6%), a segítő csoportot (5%), a tanácsadót (3%), a törvényi
végrehajtó szerveket (3%), a drog/alkohol klinikát (2%) és mentál-egészségügyi
klinikát (2%). A telefonos segélyszolgálatok és a bentlakásos kórházi kezelések
keresése ritka volt (mindkét esetben 1%). A 133 személy (88%) közül, akik az
egyetem alatt tapasztaltak distressz epizódot, kevesebb, mint a felük (42%; n=56) fért hozzá az egyetem
által biztosított segélyforrásokhoz.
Diszkusszió
Ebben
a retrospektív tanulmányban az öngyilkossági gondolatokkal rendelkező
egyetemisták 73%-a legalább egyszer igénybe vett valamilyen segítséget a pszichológiai
distresszes epizódja alkalmával.
A
tanulmány két legjelentősebb felfedezést is tett. Elsőként azt találták, hogy a
fiatal felnőtteknél megjelenő epizódok
59%-a a korábban tapasztalt pszichológiai distressz epizódokból
következett, így a serdülőkorban és fiatal felnőttkorban megjelenő epizód vagy epizódok
nagyfokú összefüggést mutatnak.
Emellett fontos
felfedezés volt az is, hogy azon személyek közül - akiknél az egyetem
megkezdése óta jelen voltak öngyilkossági gondolatok - 44% nem keresett
kezelést, megoldást ez idő alatt.
A
szülők szerepére is rávilágított a tanulmány, mely szerint ők lehetnek a
segítségkeresés, segítségkérés és a megfelelő kezelés megtalálásának fő
csatornái. Ők nyomon tudják követni a fiatalok élettörténetét egészen
gyermekkortól és a későbbiekben is bátorítani tudják őket arra, hogy rendszeres
önvizsgálatot, úgymond ”ellenőrzést” tartsanak.
Ettől
függetlenül a szülőknek is több bizonyíték alapú információra lenne szükségük,
hogy mit is várhatnak az olyan gyerekektől, akiknek serdülőkorukban már voltak
öngyilkossággal kapcsolatos gondolataik, valamint hogy hogyan gyakorolják a
problémára irányuló fokozott figyelmet a megterhelő időszakokban. A szülők profitálhatnak
az olyan innovatív módszerekből is, mint az AFSP (American
Foundation for Suicide Prevention) interaktív szűrő programja, melyben az
öngyilkosság kockázatát mérik fel a diákoknál és azonosítják azokat, akik
veszélyeztetettek.
A tanulmány limitációi közé tartozik a bizonytalan
általánosíthatóság, valamint az, hogy a néhány összehasonlító elemzéshez
szükséges minta elemszám nem teljesült (például: átmeneti vs. ismétlődő
öngyilkossági gondolatok; korai vs. késői megjelenés). A későbbi kutatásokban
fel kellene becsülni a serdülőkori kezelési tapasztalatok későbbi (egyetemi
időszak alatti) eredményeinek bejósolhatósági értékét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése