Humor alkalmazása a súlyos mentális betegségekben

Humor alkalmazása a súlyos mentális betegségekben

Gelkopf, M. (2011). The Use of Humor in Serious Mental Illness: A Review. Evidence-Based Complementary and Alternative Medicine, 2011, 1–8. http://doi.org/10.1093/ecam/nep106

készítette: Bánszegi Rebeka

Absztrakt

Viszonylag széles körben elfogadott a humor és a nevetés közvetlen és közvetett hatása a percepciókra, attitűdökre, ítéletekre és érzésekre, melyek potenciálisan kedvezően hathatnak a fizikai és lelki állapotra. Jelen kutatás összefoglalja a súlyos mentális betegségek kezelésére humort és nevetést alkalmazó tanulmányokat, megkülönböztetve egyéni és csoportos klinikai pszichoterápiát, valamint empirikus kutatásokat a humor és nevetés intervenciókról. Annak ellenére, hogy exponenciálisan növekvő területről beszélünk, összességében megfigyelhető, hogy hiányoznak az empirikus kutatások és a létező tanulmányokban is módszertani hiányosságokat lehet felfedezni, ezért a további vizsgálatokra nagy szükség van.

1. Bevezetés

A humor és a nevetés végigkísérte az emberiség kultúrtörténetét. A filozófiában a humor mint az ember és a társadalom központi jelensége tűnik fel. Kulturális-filozófiai beágyazottsága is sugallja, hogy a humor kapcsolatban áll a jólléttel.

Habár a „humor tudománya” még relatív fiatal terület, az elmúlt 30 év kutatásai alapján a humor pozitívan befolyásolja az egészséget (Martin, 2007), szerepet játszik a fájdalom enyhítésében (Skevington, 1998) erősíti az immunrendszert (Martin, 2001), pozitív érzelmeket okoz (Levenson, 1988), mérsékli a stresszt (Benett és Langacher, 2008; Lefcourt és mtsai, 1997; Martin és Lefcourt, 1983; Nezu és mtsai, 1988),  távolít a szorongástól (Kaltner és Bonnano, 1997; Krokoff, 1991) és serkenti az interperszonális folyamatokat (Chapman, 1976; Gelkopf és mtsai, 1994).

Egyre nagyobb számban alkalmazzák a humor intervencióknak gyermek és felnőtt kórházi mintán, valami pszichiátriai intézetekben is, akár súlyos mentális betegség (SMI) esetében.

Az SMI-be az olyan súlyos, hosszantartó mentális rendellenességek tartoznak, mint a major depresszió, szkizofrénia, bipoláris rendellenesség, obszesszív kompulzív zavar, pánikbetegség, poszttraumás stressz szindróma és borderline személyiségzavar. Befolyásolják a személy motivációját, gondolkodásmódját, érzelmeit, hangulatait, interperszonális kapcsolatait és viselkedését.

Ezek a feltételek, jelentős beavatkozást igényelnek. Az elsődleges gyógyszeres kezelést különböző terápiák és pszichoedukációs rehabilitáció célzatú intervenciók egészítik ki. A terápiás kihívás egy olyan pozitív hozzáállás (munkamodell) kiépítése, ami optimalizálja a terápiás részvételt, az énerőkkel, tervekkel és a kapcsolatok javításával való munkán keresztül.

Nemcsak a tünetek megszüntetése fontos, a rehabilitáció fókuszában emellett az életminőség javítása, a közösségbe való integrálás és a kontroll elsajátítása áll. A hagyományos kezelés kiegészítésként ezen a területen lehet a humort referenciakeretként alkalmazni. Érzelmi, kognitív, szociális és pszichológiai hatása révén segít megbirkózni a páciensnek a tünetekkel valamint megerősíti, megkönnyíti a terápia menetét.

2. A humor és a nevetés lehetséges előnyei az SMI kezelés során

2.1. Humor és nevetés alkalmazása egyéni pszichoterápiában

A humor alkalmazása a pszichoterápia szinte minden jelentős irányzata keretein belül  megvalósulhat , úgy mint az egzisztencialista (Frankl, 1967) , dinamikus terápia (Bloch és mtsai, 1983) , behaviorista (Ventis, 2001), kognitív viselkedés terápia (Sultanoff, 2003), család terápia (Zuk, 1963)  vagy a Gestalt terápia (Perls, 1970). A szupportív terápiában kifejezetten fontos aspektus. A különböző megközelítések által használt technikák nagyon változatosak (Richman, 1996).

2.2 Humor a csoportterápiában

Darwin (1872) szerint a nevetés evolúciós alapja a boldogság szociális kifejeződése, ami az összetartozás érzésén keresztül ad túlélési előnyt a csoportnak, így a humor evolúciós értékét a szociális aspektus adja (Provine és Fischer, 1989)

Szociális közegben az idő több mint 95%-át nevetés és humor tölti ki (Provine, 1989), szabályozza a beszélgetést (Provine, 1993), erősíti a társadalmi kapcsolatokat (Provine, 1992), jutalmazó funkciójából kifolyólag megerősíti és ezzel ösztönzi a szociális tevékenységeket valamint erősíti a csoportkohéziót (Vinton, 1989).

Ebből kifolyólag az egyéni terápiában tapasztalható hozzájárulás mellett, a csoport egyedi előnyökkel jár. Különösen fontos SMI pácienseknél, hiszen a betegek egyik fő problémája a szociális készségek hiányossága valamint a társadalmi elidegenedés.

3. Empirikus tanulmányok humor-orientált beavatkozásokról SMI betegeknél

3.1 Nem-megszabott (spontán) beavatkozások

Nevetés önmagában is elég a rövidtávú jóllét kiváltásához. Sőt, még a nem-humoros nevetés is pozitív hangulatot eredményez (Foley és mtsai, 2002). A „jóga nevetés” (Chaya és mtsai, 2008) mintájára a pszichiátriákon is léteznek „nevető osztályok” (Kataria, 2002).

Erre vonatkozó kutatásban krónikus szkizofrén betegeket vizsgáltak kórházban (Gelkopf és mtsai, 1993; Gelkopf, 2006). Humoros filmeket mutattak be heti ötször naponta kétszer három hónapon keresztül, a kontroll csoportnak pedig normál filmeket.  A tanulmányok azt sugallják, hogy a beavatkozás csökkentheti a pszichiátriai tünet együttest és javítja a szociális támogatás valamint kompetenciát. Az eredmények nem mutattak összefüggést azzal, hogy a beteg mennyire képes élvezni a humort. A szociális szempont a közös filmnézésben nyilvánult meg, ha a személyzettel együtt történt akkor javult a kapcsolat, ugyanakkor az elsődleges hatás a személyzet nélkül is érvényesült.

Kritika, hogy nem volt megfelelően elkülönítve, a nevetés és az esetleges más tényezők (pozitív légkör, érzelmek) hatása, illetve, hogy nincs dózis-hatás, tehát a több humoros film nem okozott nagyobb mértékű javulást.

3.2 Csoportos humor beavatkozás a pszichiátrián

Sokfajta intervencióban alkalmaznak humort pszichiátriai betegeken. A leghíresebb talán a stand up comedy felhasználása [69], ami során a beteg képzéseken és nyilvános előadásokon keresztül önálló hatáskörét, önkontrollt és önértékelést, ráadásul a fellépések csökkenthetik a társadalmi stigmákat. Figyelemre méltó kezdeményezések, de empirikusan kevés eredmény igazolt.

Witztum (és mtsai, 1999) 6 hónapos, 12 szkizofrén beteg bevonásával történő empirikus kutatásában paradox forgatókönyveket hoztak létre a betegek által elkövetett döntés hibák és irracionális viselkedések elkerülésére. Humoros értelmezési lehetőségeket kínáltak a legkiemelkedőbb panaszokra. A 3 hónapos humor intervenció egy 3 hónapos Ellis’ Rational Emotive Therapy (RET) után lett beiktatva. A humoros megközelítés hatékonyabban csökkentette a pszichopatológiai tüneteket a Brief Psychiatric Rating Scale (BPRS) felmérés szerint.

Minden (2003) 4 éves kutatásában nyitott csoporttal dolgozott pszichiátriai osztályon. A betegek hat-nyolc 1 órás ülésen vehettek részt. A játékos formában tartott „bevezetés” után, a „felhívás viccekre” részben a spontán humor megerősítésére irányult a fókusz. „humoros tevékenység” részben különböző dalokkal, játékokkal foglalkoztatták a tagokat, mely után a „diszkusszió” rész hivatott megelőzni a humorban rejlő megosztó lehetőségeket. Végül volt egy „megvilágosodás” komponens, ami gyakran valami vicces csoport jelenetre való visszaemlékezésben nyilvánult meg és egy pozitív üzenettel zárult. Összesen 66 alkalmon 129 beteg vett részt, 13-nál készítetek interjút. A résztvevők a csoportot egy olyan helynek tekintették ahol javultak a szociális készségeik és fejleszthették a kommunikációs eszközeiket.

Roller és Lankester (1987) depressziós járóbetegek nyitott csoportjával dolgozott 1 órás ülésekkel (100-120). A 80 résztvevő legtöbbje sikeresen megküzdött a depresszió tüneteivel és elérte meghatározott céljait. A vizsgálat hiányossága azonban, hogy nem volt kontroll csoport.

3.3 Kórházi bohócok

Kulturálisan a bohócok összefüggésbe hozhatók a társadalmi jólléttel és a gyógyító művészettel. Az 1980-as évektől terjedtek el a bohócdoktorok nemcsak gyerekek, de felnőttek számára is. Az alkalmazott technikák és megközelítések eltérőek, sok múlik a bohóc képességein.

Wild (és mtsai, 2007) 6 hetes pilot kutatásában SMI betegeknél pozitív attitűdbeli változást talált a betegek érzelmi állapotában. Két bohóc tartott a pszichiátriai osztályon személyes és csoport előadást. A betegek strukturált kérdőívet töltöttek ki a bohócok elfogadásáról és saját személyes hasznukról, azonban itt sem volt kontroll csoport.

Higueras (és mtsai, 1997) kutatásában két 3 hónapos időszakban 29 zárt osztályi SMI pszichiátriai beteg kapott kéthetente bohóc intervenciót. A vizsgálatban a beavatkozás hatását figyelte meg a bomlasztó viselkedésre és az önmaguk valamint a személyzet felé megnyilvánuló agresszióra. A humor minden tevékenységnek eleme volt, a végén csendesebb játékokat játszottak, hogy csökkentse az izgalmi szintet. Az eredmények azt sugallják, hogy általános csökkenés történt a bomlasztó magatartásban. Vak elrendezésben mérték fel a bomlasztó viselkedéseket az intervenciós időszakban (n=101) és összehasonlították az azt megelőző időszakkal (n=83). Szignifikáns csökkenés volt megfigyelhető a bomlasztó viselkedések számában a kísérleti időszakban. Kevesebben próbáltak elmenekülni, csökkent a nyugtalanság, kevesebb önsértés és személyzet elleni erőszak volt megfigyelhető.

4. Diszkusszió

Az elmúlt két évtizedben rohamosan nőtt a humor terápiás célú alkalmazása valamint ennek szakmai és laikus irodalma. Az Alkalmazott és Terápiás Humor Egyesület (AATH) pszichoterapeutákat, pszichiátereket, tanárokat és egészségügyi szakembereket egyesít, aki a humor pszichiátriai alkalmazásán dolgoznak. Általánosan elmondható, hogy a humor széles körű hatást gyakorol az észlelésre, attitűdökre, értékelésre és érzelmekre, amelyek közvetlenül vagy közvetve befolyásolják a fizikai és pszichés állapotot.

Elméleti megalapozottsága ellenére kevés empirikus bizonyíték van a humor pozitív hatására az SMI betegekkel. A kevés tanulmány komoly módszertani hiányossággal küzd. Hiányoznak a kontroll csoportok, nincsenek standardizált mérőeszközök és nagyon kicsik a minták. Mindezek mellet a legtöbb kutatásban nincsenek megkülönböztetve az általános pozitív érzelmek hatásai az egyedülállóan a humornak köszönhető hatásoktól.

A humor és a nevetés egy könnyen alkalmazható, olcsó és természetes módszer, melyet különböző terápiás megközelítésekbe be lehet illeszteni a mentális betegségeket kísérő napi stressz és hangulatzavar csökkentésére. Meglepő, hogy ennek ellenére nem elterjedt.

Ennek több oka is lehet. A pszichiátria szakmai szocializációjában hangsúlyos az érzelmi távolságtartás valamint a hierarchia. Másik ok, hogy számos SMI beteget hagyományosan képtelennek tartanak a humor megértésére. Harmadrészről a humor nem fér bele a mainstream tudományos vonulatokba, így nehezebb anyagi támogatást szerezni a kutatásokhoz, melyek így kisebb volumenűek.

További ok lehet a humor negatív érzelmi vonatkozása. Nem megfelelő alkalmazása egyfajta önpusztító humorhoz vezethet.

Végső soron pedig lehet egy kulturális gyökerekkel bíró ellenállás. A középkor nyugat-európai történetében a nevetés a bolondság és az ördög mellett a „szentségtelen háromszög” részét képezte és az őrület ilye módon a halállal asszociálódott.

A terápiás humor egy különleges terület, ahol a klinikai gyakorlat és a tudományos kutatások között ellentmondás húzódik. Bár nagyszámú terápiás megközelítés került kifejlesztésre, mégis kevés empirikus tanulmány foglalkozik a témával. Jelen kutatás áttekintéséből is jól látszik, hogy további kutatásokra érdemes területről van szó, hiszen a kutatási rés mögött egy klinikailag hasznos lehetőség húzódik.

Irodalom

M. P. Benett and C. Langacher, “Humor and laughter may influence health: III. Laughter and health outcomes,” Evidence-Based Complementary and Alternative Medicine, vol. 5, pp. 37–40, 2008.
S. Bloch, S. Browning, and G. McGrath, “Humour in group psychotherapy,” British Journal of Medical Psychology, vol. 56, no. 1, pp. 89–97, 1983.

M. S. Chaya, M. Kataria, and R. Nagendra, “The effects of hearty extended unconditional (HEU) laughter using laughter yoga techniques on physiological, psychological, and immunological parameters in the workplace: a randomized control trial,” in Proceedings of the 23rd Scientific Meeting of the American Society of Hypertension (ISH ’08), New Orleans, La, USA, May 2008.

A. J. Chapman, “Social aspects of humorous laughter,” in Humor and Laughter, A. J. Chapman andH. C. Foot, Eds., pp. 115–185,Wiley, London, UK, 1976.

C. Darwin, The Expresion of Emotions in Man and Animals, JohnMurray, London, UK, 1872.

V. E. Frankl, The Doctor and the Soul, Bantam,New York, NY, USA, 1967.

E. Foley, R.Matheis, and C. Schaefer, “Effect of forced laughter on mood,” Psychological Reports, vol. 90, no. 1, p. 184, 2002.

M. Gelkopf, M. Sigal, and R. Kremer, “The use of humor for improving social support in a psychiatric ward,” The Journal of Social Psychology, vol. 134, pp. 175–182, 1994.
M.Gelkopf, S. Kreitler, and M. Sigal, “Laughter in a psychiatric ward: somatic, emotional, social, and clinical influences on schizophrenic patients,” Journal of Nervous and Mental Disease, vol. 181, no. 5, pp. 283–289, 1993.
M. Gelkopf, B. Gonen, R. Kurs, Y. Melamed, and A. Bleich, “The effect of humorous movies on inpatients with chronic schizophrenia,” Journal of Nervous and Mental Disease, vol. 194, no. 11, pp. 880–883, 2006.

A. Higueras, H. Carretero-Dios, J. P.Mu˜noz et al., “Effects of a humor-centered activity on disruptive behavior in patients in a general hospital psychiatric ward,” International Journal of Clinical and Health Psychology, vol. 6, no. 1, pp. 53–64, 2006.W. Willford and N. Elrod, “Humor in schizophrenic situation,” Psychiatry & Psychotherapy, vol. 9, pp. 245–261, 1962.

M. Kataria, Laugh for No Reason Mumbai, Madhuri International, Mumbai, India, 2002.

D. Keltner and G. A. Bonanno, “A study of laughter and dissociation: distinct correlates of laughter and smiling during bereavement,” Journal of Personality and Social Psychology, vol. 73, no. 4, pp. 687–702, 1997.

L. J. Krokoff, “Job distress is no laughing matter in marriage, or is it?” Journal of Social and Personal Relationships, vol. 8, pp. 5–25, 1991.

H. M. Lefcourt, K. Davidson, K. M. Prkachin, and D. E. Mills, “Humor as a stress moderator in the prediction of blood pressure obtained during five stressful tasks,” Journal of Research in Personality, vol. 31, no. 4, pp. 523–542, 1997.

R. W. Levenson, “Emotion and the autonomic nervous system: a prospectus for research on autonomic specificity,” in Social Psychophysiology and Emotion: Theory and Clinical Applications, H. Wagner, Ed., pp. 17–42, Wiley, London, UK, 1988.

R. A. Martin, The Psychology of Humor: An Integrative Approach, Elsevier, Burlington,Mass, USA, 2007.

R. A. Martin, “Humor, laughter, and physical health: methodological issues and research findings,” Psychological Bulletin, vol. 127, no. 4, pp. 504–519, 2001.

R. A. Martin and H. M. Lefcourt, “The sense of humor as a moderator of the relation between stressors and moods,” Journal of Personality and Social Psychology, vol. 45, pp. 1313– 1324, 1983.

P. Minden, “The humor group: more than a joke,” Psychiatric Services, vol. 54, no. 1, p. 106, 2003.

B. Roller and D. Lankester, “Characteristic processes and therapeutic strategies in a homogeneous group for depressed outpatients,” Small Group Behaviour, vol. 18, pp. 565–576, 1987.

A. M. Nezu, C. M. Nezu, and S. E. Blisett, “Sense of humor as a moderator of the relation between stressful events and psychological distress: a prospective analysis,” Journal of Personality and Social Psychology, vol. 54, pp. 520–525, 1988.

R. R. Provine and K. R. Fischer, “Laughing, smiling, and talking: relation to sleeping and social context in humans,” Ethology, vol. 83, pp. 295–305, 1989.

R. R. Provine and K. R. Fischer, “Laughing, smiling, and talking: relation to sleeping and social context in humans,” Ethology, vol. 83, pp. 295–305, 1989.

R. R. Provine, “Laughter punctuates speech: linguistic, social, and gender contexts of laughter,” Ethology, vol. 95, pp. 291– 298, 1993.

R. R. Provine, “Contagious laughter: laughter is a sufficient stimulus for laughs and smiles,” Bulletin of the Psychonomic Society, vol. 30, pp. 1–4, 1992.
F. Perls, “Four lectures,” in Gestalt Therapy Now, J. Fagan and I. L. Shepherd, Eds., pp. 112–43, Science and Behavior Books, Palo Alto, Calif, USA, 1970.

J. Richman, “Points of correspondence between humor and psychotherapy,” Psychotherapy, vol. 33, no. 4, pp. 560–566, 1996.

S. M. Skevington and A. White, “Is laughter the best medicine?” Psychology and Health, vol. 13, no. 1, pp. 157–169, 1998.
S. M. Sultanoff, “Integrating humor into psychotherapy,” in Play Therapy with Adults, C. Schaefer, Ed., pp. 107–143, John and Sons, New York, 2003.

W. L. Ventis, G. Higbee, and S. A. Murdock, “Using humor in systematic desensitization to reduce fear,” Journal of General Psychology, vol. 128, no. 2, pp. 241–253, 2001.

K. L. Vinton, “Humor in the work place: is it more than telling jokes,” Small Group Behavior, vol. 20, pp. 151–166, 1989.

B. Wild, P. Wetzel, U. Gottwald, G. Buchkremer, and H. Wormstall, “Clowns in der psychiatrie? Ein pilotprojekt,” Nervenarzt, vol. 78, no. 5, pp. 571–574, 2007 (German).

E. Witztum, S. Briskin, and V. Lerner, “The use of humor with chronic schizophrenic patients,” Journal of Contemporary Psychotherapy, vol. 29, no. 3, pp. 223–234, 1999.

G. H. Zuk, I. Boszormenyi-Nagy, and E. Heiman, “Some dynamics of laughter during family therapy,” Family Process, vol. 2, pp. 302–314, 1963.