A társas támasz és a megküzdési stratégiák szerepe a poszttraumás növekedés megjelenésében: longitudinális kutatás daganatos betegek körében

Scrignaro, M., Barni, S., & Magrin, M. E. (2011). The combined contribution of social support and coping strategies in predicting post‐traumatic growth: a longitudinal study on cancer patients. Psycho‐Oncology, 20(8), 823-831.

Készítette: Balla Tamara

Absztrakt

A kutatás célja a társas támogatás és a megküzdési stratégiák szerepének vizsgálata a poszttraumás növekedés megjelenésében. A megküzdési stratégiákat tekintve a szerzők megkülönböztették az elkerülő és megközelítő coping stratégiákat. A társas támasz esetében pedig 4 szempontot különítettek el: észlelt támogatás, ténylegesen kapott társas támasz, a segítséggel való megelégedettség, illetve a gondozó azon kompetenciája, hogy milyen mértékben képes a beteg autonómia, kompetencia és kapcsolódási szükségleteit kielégíteni.

A longitudinális kutatás 41 daganatos beteget vizsgált a kezelés ideje alatt. Az adatok gyűjtése önbeszámolós kérdőívek formájában történt két mérési időpont alkalmával, melyek között hat hónap különbség volt. Az első időpont során felmérték a társas támaszt, a megküzdési stratégiákat, illetve a poszttraumás növekedést. A második alkalom során egyedül a poszttraumás növekedés került felmérésre. A megküzdési stratégiák és a társas támasz poszttraumás növekedéssel való kapcsolatának feltárása érdekében korrelációs és regressziós elemzést hajtottak végre.

A regresszió eredménye azt mutatja, hogy az autonómiát támogató gondozó és a problémafókuszú megküzdés szignifikánsan előrejelezte a második időpont során mért poszttraumás növekedést.

Mindent egybevéve, jelen kutatás segít annak megértésében, hogy milyen típusú társas támasz vezet daganatos megbetegedés esetében növekedéshez. Mindezek mellett bebizonyítja, hogy a problémafókuszú megküzdés pszichológiai növekedést eredményez.

Bevezetés

A poszttraumás növekedés

A daganatos megbetegedés erőteljes hatást gyakorol az egyén pszichológiai működésmódjára a diagnózist követő hónapokban, illetve hatása évekkel később is érvényesül. A daganatos megbetegedés paradox következményeket hordoz magában. A diagnózist követően a poszttraumás stressz zavar megjelenésének valószínűsége 5-32 százalék között mozog (Kangas és mtsai, 2002). Mindezek mellett a daganatos megbetegedés arra kényszeríti az embereket, hogy szembenézzenek a saját halandóságukkal. Mindezen tényezők hozzájárulnak ahhoz, hogy az egyének újraértékeljék a prioritásaikat, kapcsolataikat, illetve önmagukat. Az újraértékelő folyamat beindítja a pozitív pszichológiai változások megjelenését, amelyet a szakirodalom poszttraumás növekedés névvel illet. Különböző tanulmányok szerint a daganatos betegek 50-90 százalékában megjelenik a pozitív irányú növekedés (Joseph és Linley, 2008). A korábbi kutatások kizárólag a növekedés folyamatával foglalkoztak, így nem fektettek hangsúlyt azokra a tényezőkre, amelyek serkentik a növekedés kialakulását. Jelen kutatás elméleti keretét Joseph és Linley (2004) organizmikus értékelő folyamat modellje nyújtja, amely szerint minden ember egy aktív, növekedésorientált organizmus. Hajlamosak vagyunk arra, hogy a különböző pszichológiai történéseket egy egységes rendszerbe integráljuk. A trauma is egy olyan pszichológiai esemény, amely során a traumatikus történéseket jelentéssel ruházzuk fel az integrálás érdekében. Mivel ez a folyamat kihívásokkal teli, ezért külső támogatásra van szükségünk. A leginkább segítő támasz az autonómiát támogató környezet, amely lehetővé teszi az autonómia, kompetencia és a másokhoz való kapcsolódás szükségletének kielégítését. Abban az esetben, ha a traumát követő környezetben ezek a szükségletek megvalósulnak, akkor az organizmikus értékelő folyamat működésbe lépésével a személy a pozitív alkalmazkodás és növekedés irányába mozdulhat el.

Poszttraumás növekedés és társas támasz

A társas támasz és a poszttraumás növekedés kapcsolatának vizsgálata esetében a korábbi kutatások egymásnak ellentmondó eredményekhez vezettek: a társas támasz bizonyos esetekben növekedést eredményez, azonban bizonyos helyzetekben negatív következményekhez vezet (Cordova és mtsai, 2001). Ezeket az ellentmondásokat jelen kutatás azzal próbálja feloldani, hogy a társas támasz különböző formáit különbözteti meg: észlelt támogatás, ténylegesen kapott támogatás, illetve a segítséggel való elégedettség mértéke. Schroevers és munkatársai (2009) szerint az érzelmi támogatás járul hozzá hosszú távon ténylegesen a poszttraumás növekedés megjelenéséhez. Iránymutatásként azt tanácsolták, hogy célszerű a diagnózist követő rövid időintervallum során felmérni a társas támasz hatását, illetve fontos egyéb tényezőket is - mint például a megküzdési stratégiák - bevonni a kutatásokba.

Poszttraumás növekedés és megküzdés

A korábbi kutatások alapján a poszttraumás növekedés megjelenésének valószínűsége megközelítő megküzdési stratégiák használata során megnő (Joseph és Linley, 2008). Emellett az aktív elfogadás is pozitív szignifikáns kapcsolatot mutatott poszttraumás növekedéssel. Stanton (2003) kutatásában a problémafókuszú megküzdés és a társas támasz keresése a kezelés befejezését követően növekedést eredményeztek. Luszczynska (2006) szerint az akkomodatív (elfogadás) és az asszimilatív (aktív problémamegoldás, küzdőszellem) stratégiák a műtétet követő egy éven belül növekedéshez vezettek.

A kutatás célja

Mindezek alapján a jelen kutatás célkitűzése olyan longitudinális vizsgálat megvalósítása volt, amely a megküzdési stratégiák és a társas támasz együttes hatását vizsgálta a poszttraumás növekedés megjelenésében két különböző időpontban: a diagnózist követően, illetve a diagnózist követő hatodik hónapban. A kutatás célja a következő hipotézist igazolása volt: az aktív megküzdés és azon gondozók jelenléte, akik támogatják a beteg autonómia, másokhoz való kapcsolódás és kompetencia szükségleteit, poszttraumás növekedéshez vezet.

Módszer

Minta: A kutatásban való részvételt szigorú kritériumokhoz kötötték: a résztvevők 18 éven felüliek, a kezelés fázisában voltak, nem rendelkeztek pszichopatológiai szintű depresszióra és szorongásra utaló tünetekkel, illetve a daganatos megbetegedés diagnózisának tudatában kellett lenniük.

Eljárás: a kutatás két fázisban zajlott:

·         T1: 131 alacsony és középfokú iskolai végzettséggel rendelkező mell- és gyomordaganattal diagnosztizált, kezelésben résztvevő személy vett részt. Az első időpont során a poszttraumás növekedés, a megküzdési stratégiák, az autonómiát támogató gondozók kerültek felmérésre.

·         T2: A kutatás második fázisa 6 hónappal az elsőt követően zajlott le. A lemorzsolódás miatt összesen 41 személy vett részt ebben a fázisban, amelyben a poszttraumás növekedést mérték.

 Mérőeszközök:

Kimenetel:

·         Poszttraumás növekedés: a növekedést a Post-Traumatic Growth Inventory mérte, amely esetében a résztvevőknek 21 itemről kellett dönteniük 6 fokú skála segítségével.

Bejósló tényezők:

·         Autonómiát támogató környezet, amelyet Need Satisfaction in Relationship Scale segítségével tártak fel. A betegnek egy 7 fokú skálán kellett döntést hoznia arról, hogy a gondozójával való kapcsolatában mennyire érzi kielégítve az alapvető pszichológiai szükségleteit. A kérdőív három alskálát tartalmaz: autonómia, kompetencia és másokhoz való kapcsolódás képessége.

·         A társas támasz vizsgálata során az érzelmi támasz felmérése esetében az Interpersonal Support Evaluation List kérdőívet használták, amely a következő alskálákból tevődik össze: összetartozó támogatás, értékelő támogatás, kézzelfogható támogatás és önbecsülés. Az tényleges támasz feltárása érdekében megkérdezték a résztvevőket, hogy ténylegesen kitől kapnak segítséget. Emellett rákérdeztek arra is, hogy milyen mértékben voltak megelégedve ezzel a segítséggel annak érdekében, hogy a segítséggel való elégedettséget is mérni tudják.

·         A megküzdési stratégiák vizsgálata esetében a Brief Cope Questionnaire olasz változatát használták, amely esetében a betegeknek egy 4 fokú skálán kellett döntést hozniuk.

Eredmények

Előzetes vizsgálatok

A poszttraumás növekedés és a demográfiai tényezők között nincs szignifikáns összefüggés, illetve nem figyelhető meg kapcsolat a poszttraumás növekedés és a diagnózis ideje között sem. Mindezek mellett a poszttraumás növekedés szintjében nincs különbség a kért mért időpont között.

Statisztikai elemzések:

A korrelációs elemzések alapján megállapíthatjuk, hogy a megküzdési stratégiák közül az aktív megküzdés (r = 0.51, p <0.001), a tervezés (r = 0.50, p <0.001) és a figyelemelterelés (r = 0.41, p <0.001) pozitív, szignifikáns összefüggést mutat a poszttraumás növekedéssel a mérés mindkét időpontjában.

A társas támasz esetében az autonómiát támogató környezet (r = 0.41, p <0.001) hozzájárult a poszttraumás növekedéshez a diagnózist követő hatodik hónapban. Az észlelt támogatás és az elégedettség viszont nem mutatott szignifikáns összefüggést a poszttraumás növekedéssel.

A regressziós modell a második mérési időpontban felmért poszttraumás növekedés eredményeit használta. Elsőként az autonómiát támogató támaszt vonták be az elemzésbe, amely 16 százalékban (p <0.001) magyarázta a növekedést. Második lépésként a problémafókuszú megküzdés került bevonásra, amely további 30 százalékot (p <0.001) magyarázott a poszttraumás növekedésből. Harmadik lépésben az első mérési időpontban kapott poszttraumás növekedés mutatóit vonták be, ami azonban nem magyarázott további százalékot a második mérési pont során kapott növekedési mutatókból.

Diszkusszió

A kutatás célja a krónikus és magas stresszel járó események (mint például a daganatos megbetegedés) esetében megjelenő poszttraumás növekedés organizmikus értékelő folyamat mentén történő bemutatása. Mindemellett a kutatás a társas támasz különböző fajtái és a megküzdési stratégiák poszttraumás növekedésre gyakorolt hatását is részletesen megvizsgálta.

Az előzetes elvárásoknak megfelelően az autonómiát támogató gondozó jelenléte pozitív kapcsolatban van a növekedés megjelenésével. Azonban a hipotézissel ellentétben a társas támasz egyéb fajtái és a pozitív növekedés között nem mutatkozott szignifikáns kapcsolat. A megküzdés esetében a megközelítő megküzdési mód eredményezett hosszú távon poszttraumás növekedést. Ezen eredmény alátámasztja azt az elképzelést, miszerint a növekedés nem tekinthető a trauma direkt következmények, sokkal inkább a traumával való aktív megküzdés eredményeként lép fel.

Az eredmények számos fontos következményt implikálnak. Először is a társas támogatást félretéve, a növekedés legmarkánsabb indikátora az, hogy az egyén felfedezze cselekvő és proaktív természetét. Daganatos betegek körében bizonyított tény, hogy a társas támasz növeli a pszichológiai jóllétet és a pozitív növekedést azáltal, hogy a gondozók segítséget nyújtanak a helyzet újraértelmezésében a kognitív folyamatok stimulálása és a jelentés megtalálása által. Mindezen elképzelés illeszkedik a korábban ismertetett organizmikus értékelő folyamat elméletéhez. Másodszor, az eredmények alátámasztják a poszttraumás növekedés Janus-arcú modelljét (Zoellner és Maercker, 2004). A modell szerint poszttraumás növekedés két, ellentétes komponensből épül fel: a korábban leírt funkcionális komponens, amely szerint a növekedés konstruktív és önmeghaladó, illetve az ezzel ellentétes illuzórikus, önmegtévesztő és diszfunkcionális oldal, amely a Taylor és Brown (1988) által leírt pozitív illúzióknak feleltethető meg. A konstruktív oldal hosszú távon adaptív hatásokhoz vezet. Ezzel szemben az illuzórikus komponens a rövid távú megküzdésben játszik szerepet önmegnyugtatás vagy akár tagadás által, így ez a komponens rövidtávon eredményes lehet, mivel képes a traumával járó fájdalom enyhítésére. Az illuzórikus komponens az idő folyamán csökken, ezzel szemben a konstruktív oldal egyre inkább előtérbe kerül. Az eredmények alátámasztják a modell elképzeléseit, ugyanis a humor és a figyelemelterelés pozitív kapcsolatban van a növekedéssel az első mérési időpontban, viszont hat hónappal később ez az összefüggés nem mutatható ki. Ezzel szemben a problémaközpontú megküzdés a második mérési időpontban pozitív irányú összefüggést mutat a növekedéssel, tehát ezen eredmény is bizonyítja, hogy a konstruktív oldal teret hódít az idő múltával.

Mindent egybevéve a kutatás bebizonyítja, hogy az olyan gondozói környezet, amely az alapvető pszichológiai szükségleteket támogatja, hosszú távon hozzájárulhat a poszttraumás növekedés megjelenéséhez. Mindezek mellett az eredmények alapján azt a következtetést is levonhatjuk, hogy a proaktív attitűd a traumát követően pozitív irányú növekedést eredményez.

Irodalomjegyzék                               

Cordova, M. J., Cunningham, L. L., Carlson, C. R., & Andrykowski, M. A. (2001). Posttraumatic growth following breast cancer: a controlled comparison study. Health Psychology, 20(3), 176.

Joseph, S., & Linley, P. A. (2008). Positive psychological perspectives on posttraumatic stress: An integrative psychosocial framework. Trauma, recovery, and growth: Positive psychological perspectives on posttraumatic stress, 3-20.

Kangas, M., Henry, J. L., & Bryant, R. A. (2002). Posttraumatic stress disorder following cancer: A conceptual and empirical review. Clinical psychology review, 22(4), 499-524.

Linley, P. A., & Joseph, S. (2004). Positive change following trauma and adversity: A review. Journal of traumatic stress, 17(1), 11-21.

Schroevers, M. J., Ranchor, A. V., & Sanderman, R. (2003). The role of social support and self-esteem in the presence and course of depressive symptoms: a comparison of cancer patients and individuals from the general population.Social Science & Medicine, 57(2), 375-385.

Schwarzer, R., Luszczynska, A., Boehmer, S., Taubert, S., & Knoll, N. (2006). Changes in finding benefit after cancer surgery and the prediction of well-being one year later. Social Science & Medicine, 63(6), 1614-1624.

Sears, S. R., Stanton, A. L., & Danoff-Burg, S. (2003). The yellow brick road and the emerald city: benefit finding, positive reappraisal coping and posttraumatic growth in women with early-stage breast cancer. Health Psychology, 22(5), 487.

Taylor, S. E., & Brown, J. D. (1988). Illusion and well-being: a social psychological perspective on mental health. Psychological bulletin, 103(2), 193.

Zoellner, T., & Maercker, A. (2006) Posttraumatic growth in clinical psychology: A critical review and introduction of a two component model. Clinical Psychology Review, 26, 626-653.