Narratívák és reziliancia: Idős emberek élettörténeteinek összehasonlító elemzése

Randall, William, et al. "Narrative and resilience: A comparative analysis of how older adults story their lives." Journal of Aging Studies (2015).

Az összefoglalót készítette: Szabolcsi Dávid

Absztrakt

A reziliancia, vagyis azon képességünk, hogy az élet kihívásaival nyitottságunk és pozitivitásunk megőrzésével megküzdjünk az utóbbi időben a gerontológusok figyelmét is felkeltette. Jelen kutatás egy nagyobb projekt részeként vizsgálja az idősek életút-narratíváinak komplexitását, ami egy sokszor figyelmen kívül hagyott faktor a reziliancia témakörében.

Egy multidiszciplináris team (amiben vannak gerontológusok, szociális munkások, nővérek, demencia szakértők és elméleti szakemberek) segítségével 20 idősek otthonában lakó személlyel töltették ki a Connor Davidson Resilience Scale kérdőívet, és egy nyitott végű életút interjút is felvettek velük.  A CDRS-ben a 6 legmagasabb pontot elérő személyt hasonlították össze a 7 legalacsonyabb eredménnyel.

Narratívák és reziliancia kapcsolata

Hogy lehet az, hogy míg egyes idősebb emberek folyamatos pozitivitást mutatnak, másokat nyitottságukkal és produktivitásukkal inspirálni tudnak, addig más idősek abban a határozott meggyőződésben élnek, hogy életük öregkorukra bevégeztetett és nem maradt más hátra nekik, csak mély depresszióba zuhanva várni a végítéletet? Nos, az egyik kézenfekvő válasz talán a reziliencia képességében rejlik.

Definíció szerint a reziliencia egy dinamikus, rugalmas adaptációs képességet jelent az élet különböző kihívásaira. Egy folyamatos pozitív attitűd fenntartása, ami a negatív emóciókkal átszőtt élményekkel való megküzdést támogatja. Korábbi tanulmányok (Fry & Keyes, 2010; Resnick, Gwyther, & Roberto, 2011) számos faktort azonosítottak, ami a rezilianciát támogatja (kezdve az fizikai egészségtől az érzelmi szabályozásig, iskolázottság, személyiségvonások, szociális háló), de a narrativitásról eddig kevés szó esett.

Éppen ezért jelen tanulmány arra a hipotézisre keresi a megerősítést, hogy vajon azok az idős emberek, akik reziliensebbek, koherensebb élettörténetet tudnak-e felvázolni maguknak. Feltevésük szerint az ellenállóbb személyek a kevésbé reziliensekhez képest gazdagabb, részletesebb, komplexebb és így összességében erősebb narratívát képesek felvázolni. Ennek az összefüggésnek az egyik fontos következménye a gyakorlatban, hogy az idősek rezilienciája élettörténeteik erősítésével növelhető, legyen az pszichoterápia, egy egyszerű mély beszélgetés vagy önéletrajz írás, de akár minden olyan dolog, ami a mélyebb élettörténeti feldolgozást segíti.

Kutatási és elméleti hagyomány

Korábbi kutatások, így például Staudinger, Marsiske, és Baltes (1995) szerint az idősebb korukban reziliensebb embereknek több lehetséges szelfjük van. Emellett Bauer és Park (2010) szerint a reziliencia különösen idősebb korban szorosan ez egyén identitásához kötött. Márpedig az egyéni identitás nem elválasztható az egyén narratívájától. McAdams (2001) az egyén identitását annak életútjának megértéséhez, egy egyéni narratíva megalkotásához köti. Szerinte az identitás nem más, mint egy „internalizált, folyamatosan fejlődő személyes mítosz, ami egységbe foglalja az életutat és értelmet ad neki”. „Az öregedéssel járó folyamatos kihívások szelfünk egzisztenciális jelentését kérdőjelezik meg, így az, hogy milyen történeti keretbe foglaljuk életünket, egy kritikus kérdés” (Kenyon et al., 2011).

A narratív identitás tárgyalásakor, legyen az fejlődési vagy éppen terápiás keretbe ágyazva, mindig felmerül egy ún. „jó sztori” lehetősége. McAdams (2001) szerint egy életút narratíva „jósága” a következő szempontokban mérhető: koherencia, hihetőség, megkülönböztethetőség, nyitottság és generatív integráció.

A koherencia azt jelenti, hogy a sztori, amit akár magunknak, akár másoknak felvázolunk egy értelmes egészet alkot. Továbbá a hihetőség azt jelenti, hogy a történetünknek mindig reflektálnia kell az életünk során megtörtént valós eseményekre, és nem hagyhatja figyelmen kívül a nagyobb jelentőségű történéseket vagy a világ realitását.

A differenciáltság annyit, tesz, hogy minél több epizódból, témából, szelfből áll egy történet, annál „jobb”.

A nyitottság azért fontos, mert az adja a történetek rugalmas, és mélyülő folyamatos bővülését, újramondását.

Az integratív generativitás Erikson pszichoszociális elméletében megjelenő „generativitás” képességéből ered.  Az jelenti, hogy saját életutunk mindig túllép magunkon, meghaladja szelfünket és összekapcsolódik mások történeteivel, a közösségével amelyben élünk, végső soron az egész világgal.

Jennifer Pals (2006) kutatása rávilágít arra, hogy mennyire fontos az, hogy a kihívást jelentő életeseményeknek értelmet adjunk.  Az általános, negatív események több történet-mesélési munkát igényelnek (McAdams 2008). Ha életünk nehézségekkel teli epizódjait pozitív feloldással tudjuk keretbe foglalni, akkor ezek az epizódok nagyobb valószínűséggel válnak éndefiniáló eseményekké, amelyek később arra emlékeztethetnek minket, hogy képesek vagyunk megküzdeni az élet kihívásaival.

Jelen kutatás azt tárgyalja, hogy általánosságban véve az önéletrajzi érvelés – vagyis az életutunknak adott értelemadás képessége – az öregedés során egyre szofisztikáltabb lesz-e. Az öregedő agyban végbemenő változások is mind úgy hatnak, hogy pozitívan torzítsuk történeteinket (Carstensen & Mikels, 2005).

Ide tartozik az „integratív emlékezés” fogalma is, ami azt jelenti hogy megértjük és elfogadjuk a minket ért negatív eseményeket és úgy azonosítjuk őket, mint élmények, amelyek segítettek értékes és jelentésteli személyes tulajdonságok elsajátításához, koherenciát teremtettek a múlt és jelen között.

Az ún. „feloldó szekvenciák” (eredetileg: redemptive sequences) használata jellemzi azokat, akik a negatív életeseményeket narratíváikban pozitívba tudják fordítani, és a kezdetben rossz kimenetet végül jónak interpretálják. Ezek az emberek magas generativitási értékkel jellemezhetők.

Ezzel szemben az alacsony generativitással bírók „szennyező szekvenciákat” (eredetileg: contamination sequences) használnak, ahol a pozitív dolgok fordulnak negatív tanulságba.

Randall, Prior, és Skarborn (2006) arra mutatott rá, hogy mennyire fontos az életút felvázoláskor az, hogy ki a hallgatóság. A befogadó ugyanis nagyban meghatározhatja azt, hogy a sztori részletekben gazdag lesz, vagy csak szegényesen kidolgozott. Éppen ezért Kotre (1984) például megkülönbözteti egymástól az egyén manifeszt és látens narratíváját. A manifeszt narratíva az éppen elmesélt, előadott történetet jelenti, ám az egyén különböző előadásaiból felépíthető egy olyan életút, amely a maga egészében sosem jelenik meg, de a legteljesebben magába foglalja az adott személy életét. Ebből kifolyólag a kutatónak, aki az életút narratívát vizsgája, meg kell győződnie arról, hogy a kvalitatív eljárás, amit használ mindinkább azt az életút történetet hozza felszínre, amely minden életút történet mögött ott rejlik, vagyis a látens narratívát.

Módszer

116 idősek otthonában lakó személy töltötte ki a 25 itemes CD Resilence Scale-t. Az itemek pozitív és negatív állítást is tartalmaznak, amiken 5 fokú Likert-skálán kell jellemezni magunkat (0-4). A 110 érvényesen kitöltött kérdőív kitöltői közül 45 emberrel végeztek kvalitatív interjút. Ezek közül 15 olyannal aki a kérdőíven magas pontszámot ért el, 15 olyan személlyel, aki az átlag körül tendált, és 15 olyan egyénnel, aki alacsony pontszámot ért el. A személyeknek az volt a feladatuk, hogy élettörténeteiket nyitott végű formában osszák meg különös tekintettel arra, hogy hogyan küzdöttek meg életük kihívásaival, és hogy milyennek látják a jövőjüket.

A 45 interjú közül 20-at elemeztek ki (15 nő és 5 férfi). Ebből 6 olyan volt, aki magas pontszámot ért el a CDRS mérőeszközön, 7 olyan, aki közepes és 7 olyan, aki alacsony pontszámot ért el.  Az elemzés fókuszába olyan változók kerültek, amik Ramsey and Bleiszner (2013) a „reziliencia nyelvtanának”  hív.

·         Annak a komplexitása, hogy hogyan mesélik el az egyéni történeteket (részletes leírást adnak vagy szegényesat;  több epizódból áll vagy kevesebből)

·         Az egyes epizódok gazdagsága és részletessége, dialógusok száma (pl. „én mondtam”, „ő mondta”)

·         Annak módja, ahogyan kezdik az interjút; amit először mondanak

·         Narratív íve annak, ahogyan elmondják az egyes epizódokat vagy épp a teljes életutat (kezdés-közepe-vége)

·         Narratíva műfaja (McAdams 2001 nyomán) (pl. tragédia vagy kaland, optimista pesszimista)

·         Énhatékonyság, hatóképesség mértéke az egyes életutakban

·         Ahogyan önmagukat karakterizálják (pl. áldozat, hősszerep stb.)

·         Az önéletrajzi érvelés szofisztikáltsága (rész-egész; epizód-egész élet)

·         A nyitottság mértéke, ahogy múltjukat, jelenüket és jövőjüket látják

·         A „feloldó” és „szennyező” szekvenciák gyakorisága, aránya

·         Olyan referenciák használata, amellyel önmagukon túllépve adnak értelmet az életnek (pl. vallás, kultúra, család)

·         Mesei mótívumok, metaforák

Magas reziliancia-pontszámú személyek narratívái

A legreziliensebb személyek mindegyike talákozott már valamilyen szubjektíve jelentős kihívással életében. A 6 személy közül mindegyik említett olyan nehézséget, amin úgy érezte, túl kellett jutnia az életben (válás, gyermek halála, családi konfliktus stb.).

Mindegyikük tudott olyan hobbit, elfoglaltságot, érdeklődést említeni, ami valamilyen „identitás résznek” fogható fel. Ezen kívül mindegyikük említett olyan mozzanatot, ami az ún. „feloldó szekvenciának” értelmezhető, és mindegyik (kivéve egyet) pozitívan élte meg a felnövést. Összességében mindannyiuknak meg volt az az érzése, hogy van egy sztorijuk, amit el tudnak mesélni.

A magas pontszámúak történetei közül mindegyikben azonosítani lehetett egy narratív ágenst is. Pl. egyikük szájából elhangzott az a mondat hogy „Én egy túlélő vagyok, az embernek annak kell lennie.”, ami azt sugallja, hogy ő a saját drámájában egy hősként jelenik meg. Ugyanettől a személytől elhangzott a következő is „Remélem, egyszer írok majd egy könyvet... trilógia lenne belőle”. Mások is tettek hasonló állításokat, így például egyikük ezt mondta: „Mindig is akartam egy könyvet írni”. Más az interjúztató arra a kérésére, hogy meséljen az életéről rávágta: „Ez egy hosszú történet”.

A narratív nyitottság szintén megjelent a beszámolókban olyan frázisokban, mint pl. „az élet egy nagy kaland” vagy „az öregedés is csak az utazás része” vagy „azt hiszem a dolgok egyre csak jobbak és jobbak lesznek” és „izgatottan várom a megöregedést”; „a dolgok végül jóra fordulnak”; „egyszerre csak egy napot él az ember, úgy kell vennie ahogy jön magától”; „sosem tudhatod mi lesz holnap, úgyhogy ki kell hoznod a legtöbbet a mából” ; „az életed neked szól, megélem a napot”.

A magas pontszámúak narratívájából sütött a pozitivitás. „Annyi szeretetet kaptam az életben. Sok jó ember szeretetét... nagyon jó életem volt”; „Meg vagyok elégedve mindazzal, amim van”; „Nagyon sok érdekes dolgot csináltam már”; „Pozitív gondolkodás... azt hiszem ez valami olyasmi, amivel születnem kellett”.

Ami az önéletrajzi érvelést illeti, a magas pontszámúak inkább narratív fragmentumokat idéztek fel, mintsem kiterjedt életszakaszokat, amiben elmagyarázták hogy hogyan adtak értelmet életük eseményeinek. Az olyan kommentek, mint „minden okkal történik”; „tudod, végül minden jóra fordul”; vagy „Olyan sok emlék... nem is gondoltam őket végig még eléggé” azt fejezik ki, hogy van egyfajta igényük arra, hogy gondolkodjanak róla, mégha ezt nem is tették még meg eddig. Ez a komment tükrözi vissza a narratív érvelést talán a legjobban: „Az én módszerem, hogy hogyan jussak túl az élet buktatóin... oké, most vagy hagyom hogy az a valami ártson nekem, vagy tanulok belőle.” Később pedig erre a megállapításra jutott: „Csodálatos dolog hibákat elkövetni az életben”.

A magas pontszámúakra még az is jellemző, hogy olyan állításokat tettek, amik túlmutattak az egyes emlékeken és egy nagyobb oksági keretbe ágyazva adtak jelentést az életútnak. 5-en például explicite megfogalmazták Isten jelenlétét: „Tudod azt, hogy Isten melletted áll, vagy valamilyen felsőbb hatalom... ami átsegít ezeken a dolgokon.” „Van egyfajta teremtő, ami mindenhol ott van... akkor is amikor jó dolog történik és akkor is amikor rossz.” Persze vannak, akik Földhöz ragadtabb dolgokat mondanak: „Család és barátok... erről szól az élet”.  6-ból öt személynél tisztán megjelent egy „felsőbb hatalom” és a jelentésteliség, az egzisztenciális biztonság érzése az életükre mint egészre.

Alacsony pontszámúak

A legalacsonyabb pontszámú személy 32 pontot ért el a 100-as maximummal rendelkező CDRS skálán. A hét emberből ötnél olyan gyerekkori emlékek merültek fel, amelyek tisztán negatívak vagy feloldatlanok maradtak. Háromnál közülük egyértelműen megfigyelhető volt a „szennyező szekvenciák” használata, emellett hiányoztak a pozitív feloldások, valamint a Pals (2006) által megfogalmazott zárt-minimalizáló gondolkodás (szemben a nyitott-exploratorikussal) jellemezte a kihívást jelentő események emlékeit. A 7 közül egyet kivéve mindegyik életutat áthatotta egyfajta szomorú árnyék, sebzettség érzése az életük felett. Az alacsony pontszámúakra jellemző volt még, hogy a vallási kérdésekben sokkal bizonytalanabbnak tűntek. Pl. „Van benned egyfajta hit, hogy valami van a dolgok mögöt, de minél többet hallassz ezekről, annál több lesz benned a kérdés”, míg más elment odáig hogy kijelentette ő egy „evangélikus ateista”.

Példaként azt a személyt említik, aki a legalacsonyabb pontot érte el a reziliencia skálán.  Arra a kérésre, hogy meséljen az életéről ő azonnal rávágta: „Ez szörnyen általános kérdés”. Aztán továbblépve röviden és tömören, a fontosabb lépésekre koncentrálva leírta hogy mit csinált az életében. Az egész narratívát áthatotta egyfajta tömörség, üresség, sivár tónus, és nem csak egy –egy „szennyező szekvencia”.  Emellett annak illusztrálására, hogy elmondja élete mennyire hiányt szenvedett a közeli és jelentős kapcsolatokban olyan negatív kommenteket fűzött saját magáról, mint pl. gyáva, szégyenteljes. Pesszimista volt a regnáló kormánnyal szemben, a jövőt illetően, sőt a Föld jövőjét illetően is. Amikor szó esett például egy tumorról, amit pár éve operáltak ki nála annyit mondott: „Persze hogy kiújul”.

Egy másik személy beszámolóján szintén jól megfigyelhető a koherens pozitív feloldás hiánya. Az életéről úgy fogalmazott, hogy a magánélete mindig is nehezebb volt számára, mint a hkarrierbeli élete. Megemlítette pl. hogy: „Az első barátnőmmel egy olyan kapcsolatom volt, amit nem kezeltem túl jól.” A zárt minimalizálás példájaként szolgál az a mondata, hogy „Ugorjuk ezt most át... Sohasem voltam jó a szakítások kezelésében”.

Egy másik tag egy olyan életeseménnyel kezdett, amit Spector-Mersel (2014) narratív identitás kártyának hívna. Egy téma, ami életének egy központi motívuma. Ahelyett, hogy beszámolóját gyerekkorától kezdte volna, elmesélte hogy 43 évvel ezelőtt hármasikreknek adott életet, akik közül egy meghalt, a többi kettő pedig mozgássérült maradt. Később elmondta gyermekkorát is, de végig fennmaradt egyfajta negatív tónus és a pozitív feloldások hiánya.

Egy másik beszámolóban az alacsony önbecsülés tükröződik. Emellett a narratív ágencia hiánya is megfigyelhető a beszámolójában. A pozitív dolgokat inkább külső tényezők eredményeként élte meg, mintsem saját magának köszönhető dolognak. „Mindig is szerencsés voltam... szerencsések voltunk”.

Az alacsony pontszámúak között legmagasabbat elérő viszont egy anomália lett. Miközben gyerekkoráról és életéről is úgy számolt be, mint boldog, gazdag és sok tevékenységgel teli útról, addig az egyik legfontosabb életeseménye vitatásakor, ami a rákkal való háromszori megküzdése története volt, az ágencia, vagyis önnön hatóképességének hiánya muatkozott meg. A szerencsés, szerencse szavak többször is elhangzottak. Szerencsésnek érezte magát abban, hogy háromszor is túljutott a rákon. A jövőről úgy számolt be: „Nem néz nagyon előre a jövőbe. Megpróbál a napnak élni és minél több időt tölteni a családdal.” Mindezekből az szűrődik le, hogy a jövőjét nem látja befolyásolhatónak, kontroll alatt tarthatónak.

Egy másik alacsony pontú személynél szintén egy hasonló anomália figyelhető meg. Az egyik leggazdagabb és leghosszabb élettörténetet ő vázolta fel, boldog gyerekkora volt és az önéletrajzi érvelés magas fokán állt. Mégis egyfajta szomorú hangulata volt a beszámolójának, aminek két fő oka is volt. Az egyik, hogy éppen egy szívműtét előtt állt, aminek kérdéses volt a kimenetele, azaz hogy túléli-e vagy sem. A másik ok abból a szerepkörből adódik, amit az életútjában vázolt fel. A lánya számára mindig is ő volt a gondoskodó, gondozó személy, ugyanis a gyereknek súlyos mentális betegsége volt. Élete során az önygilkosságot is fontolgatta, de nem hagyhatta magára lányt, így sosem tette meg. A jövőjéről eképp szólt: „Nem látok túl sok dolgot a jövőmben, mert nem tudom milyen lesz az állapotom. Nem a szokásos életerős, optimista önmagam vagyok, sokkal inkább egyfajta várakozó fázisban vagyok”. Itt is az ágencia hiánya figyelhető meg abban, hogy végső soron a sorsunk irányításunkon kívül esik.

Megfigyelések és implikációk

Jelen vizsgálat a publikációig minössze egy előzetes analízis. Eddig ugyanis csupán 20 életút narratívát elemeztek az összen 45 felvettből. Ezen kívül a publikációban csak a legmagasabb és a legalacsonyabb reziliancia-pontszámú személy életútját érintették, míg a közepes kategóriába esőkét figyelmen kívül hagyták.

Megemlítendő még a legvégül elemzett két narratíva is, amelyek bár komplexitásuk és koherenciájuk terén magas pontszámot értek el, mégis a rezilianciában alacsony értéket mutattak a személyek. Felmerül tehát a kérdés, hogyan lehet az, hogy valaki egységes, érthető, gazdag és összességében pozitív hangvételű képet tudjon festeni életéről, ellenállóképességében azonban mégis alacsony pontszámot kap. További kérdés, hogy vajon a rövid, szegényesen elmesélt történetek mögött is állhat magas reziliancia? Vajon ezek csupán olyan sztorik, amik mögött ott van egy bővebb, gazdagabb életút, csak az illető még nem találta meg a megfelelő szavakat az elmondására? Vagy a megfelelő hallgatóság nem állt még rendelkezésre?

Ezen kívül érdekes megfigyelés, hogy míg a 6 legmagasabb pontszámot elért személyek mindegyike nő, addig a legalacsonyabb pontszámú személyek közül 3 is férfi (összesen 5 férfit vizsgáltak, bár az is igaz, hogy a közepes kategória alsó felében van a maradék 2 férfi is). Ezen kívül megfigyelték még, hogy a férfiak hajlamosabbak voltak inkább tényszerűen közölni az életútjaikat, mintha csak egy állásinterjún olvasnák fel az önéletrajzukat, ellentétben a nőkkel, akik sokkal gazdagabban fűzött kommentekkel illusztrálták az egyes eseményeket. Kérdés itt az, hogy vajon a nők általában és inherens módon reziliensebbek-e a férfiaknál abból kifolyólag, hogy gazdagabban fejezik ki magukat?

Egy fontos limitációként említendő, hogy voltak olyan személyek, akik már az interjút megelőzően előre tudták, hogy lehetőségük lesz életútjukról beszámolni, és szóvá is tették a vizsgálat során, hogy már nagyon várták, hogy ezt megtehessék. Arról is tudomásuk volt, hogy vannak olyan személyek, akiknek erre nem lesz lehetőségük. Előfordulhatott, hogy ezek a magas pontszámú személyek a kitöltésben magában élték meg a magasabb rezilianciát. Más körülmények között talán alacsonyabb pontszámot produkáltak volna.

Irodalomjegyzék:

Allen, R., Haley, P., Harris, G., Fowler, S., & Pruthi, R. (2011). Resilience: Definitions, ambiguities, and applications. In B. Resnick, L. Gwyther, & K. Roberto (Eds.), Resilience in aging: Concepts, research, and outcomes (pp. 1–14). New York: Springer.

Baldwin, C. (2006). Narrative dispossession of people with dementia: Thinkingabout the theory and method of narrative. In K. Milnes, C. Horrocks, & N. Kelly (Eds.), Narrative, memory, and knowledge: Representations, aesthetics, and contexts (pp. 101–109). Huddersfield, UK: University of Huddersfield Press.

Bauer, J., & Park, S. (2010). Growth is not just for the young: Growth narratives, eudaimonic resilience, and the aging self. In P. Frye, & C. Keyes (Eds.), New frontiers in resilient aging: Life-strengths and well-being in late life (pp. 60–89). New York: Cambridge University Press.

Baur, S. (1994). Confiding: A psychotherapist and her patients search for stories to live by. New York: HarperPerennial.

Birren, J., &Deutchman, D. (1991). Guiding autobiography groups for older adults: Exploring the fabric of life. Baltimore, MD: Johns Hopkins University Press.

Birren, J., Kenyon, G., Ruth, J. -E., Schroots, J., & Svensson, T. (Eds.). (1996). Aging and biography: Explorations in adult development. NewYork: Springer.

Bohlmeijer, E., Kenyon, G., & Randall,W. (2011). Afterword: Toward a narrative turn in health care. In G. Kenyon, E. Bohlmeijer, & W. Randall (Eds.), Storying later life: Issues, investigations, and interventions in narrative gerontology (pp. 366–380). New York: Oxford University Press.

Bohlmeijer, E., Westerhof, G., & Lamers, S. (2014). The development and validation of the narrative foreclosure scale. Aging & Mental Health, 18(7), 879–888.

Bohlmeijer, E., Westerhof, G., Randall, W., Tromp, T., & Kenyon, G. (2011). Narrative foreclosure: Preliminary considerations toward a newsensitizing concept. Journal of Aging Studies, 25(4), 364–370.

Boje, D. (2008). Storytelling organizations. London: Sage.

Carstensen, L., &Mikels, J. (2005). At the intersection of emotion and cognition: Aging and the positivity effect. Current Directions in Psychological Science, 14, 117–121.

Cohen, G. (2005). The mature mind: The positive power of aging brain. Boston: Basic Books.

Coleman, P. (1999). Creating a life story: The task of reconciliation. The Gerontologist, 39(2), 133–139.

Connor, K., & Davidson, J. (2003). Development of a new resilience scale: The Connor–Davidson Resilience Scale (CD-RISC). Depression and Anxiety, 18, 71–82.

Frank, A. (2010). Letting stories breathe: A socio-narratology. Chicago, IL: University of Chicago Press.

Freeman, M. (2010). Hindsight: The peril and promise of looking backward. New York: Oxford University Press.

Fry, P., & Keyes, C. (Eds.). (2010). New frontiers in resilient aging: Life-strengths and well-being in late life. New York: Cambridge University Press.

Hyvärinen,M., Hydén, L. -C., Saarenheimo,M., & Tamboukou,M. (Eds.). (2010). Beyond narrative coherence. Philadelphia, PA: John Benjamins.

Kenyon, G., Bohlmeijer, E., & Randall,W. (Eds.). (2011). Storying later life: Issues, investigations, and interventions in narrative care. New York: Oxford University Press.

Kenyon, G., Clark, P., & deVries, B. (Eds.). (2001). Narrative gerontology: Theory, research, and practice. New York: Springer.

Kenyon, G., & Randall, W. (1997). Restorying our lives: Personal growth through autobiographical reflection.Westport, CT: Praeger.

Korte, J., Cappeliez, P., Bohlmeijer, E., & Westerhof, G. (2012). Life-review therapy for older adults with moderate depressive symptomatology: A pragmatic randomized controlled trial. Psychological Medicine, 42, 1163–1173.

Kotre, J. (1984). Outliving the self. Baltimore, MD: Johns Hopkins University Press.

McAdams, D. (1996). Narrating the self in adulthood. In J. Birren, G. Kenyon, J. -E. Ruth, J. Schroots, & T. Svensson (Eds.), Aging and biography: Explorations in adult development (pp. 131–148). New York: Springer.

McAdams, D. (2001). The person: An integrated introduction to personality psychology. New York: Harcourt.

McAdams, D. (2006). The redemptive self: Stories Americans tell. New York: Oxford University Press.

McAdams, D. (2008). Personal narratives and the life story. In O. John, R. Robins, & L. Pervin (Eds.), Handbook of personality: Theory and research (pp. 242–264) (3rd ed.). New York: Guilford.

McCullough, L. (1993). Arrested aging: The power of the past to make us aged and old. In T. Cole,W. Achenbaum, P. Jakobi, & R. Kastenbaum (Eds.), Voices and visions of aging: Toward a critical gerontology (pp. 184–204). New York:  Springer.

Pals, J. (2006). Narrative identity processing of difficult life experiences:  Pathways of personality development and positive self-transformation in adulthood. Journal of Personality, 74(4), 1079–1109.

Pasupathi, M., & Mansour, E. (2006). Adult age differences in autobiographical reasoning in narratives. Developmental Psychology, 42(5), 798–808.

Pennebaker, J., & Seagal, J. (1999). Forming a story: The health benefits of narrative. Journal of Clinical Psychology, 55(10), 1243–1254.

Polkinghorne, D. (1988). Narrative knowing and the human sciences. Albany, NY:  State University Press of New York.

Polster, E. (1987). Every person's life is worth a novel. New York: W. W. Norton.

Quosh, C., & Gergen, K. J. (2008). Constructing trauma and its treatment:  Knowledge, power, and resistance. In K. Gergen, T. Sugiman,W.Wagner, & Y. Yamada (Eds.), Meaning in action: Constructions, narratives, and representations (pp. 97–111). New York: Springer.

Ramsey, J., & Bleiszner, R. (2013). Spiritual resiliency and aging: Hope, relationality, and the creative self. Amityville, NY: Baywood.

Randall, W. (2012). Beyond healthy aging: The practice of narrative care in gerontology. In L. English (Ed.), Adult education and health (pp. 178–192). Toronto, ON: University of Toronto Press.

Randall, W., & McKim, E. (2008). Reading our lives: The poetics of growing old. New York: Oxford University Press.

Randall, W., Prior, S., & Skarborn, M. (2006). How listeners shape what tellers tell: Patterns of interaction in lifestory interviews and their impact on reminiscence with elderly interviewees. Journal of Aging Studies, 20, 381–396.

Reker, G., & Chamberlain, K. (Eds.). (2000). Exploring existential meaning: Optimizing human development across the lifespan. Thousand Oaks, CA: Sage.

Resnick, B., Gwyther, L., & Roberto, K. (Eds.). (2011). Resilience in aging: Concepts, research, and outcomes. New York: Springer.

Rybarczyk, B., & Bellg, A. (1997). Listening to life stories: A new approach to stress intervention in health care. New York: Springer.

Spector-Mersel, G. (2014, June 24–27). (Still) exploring big stories: The narrative identity card. Paper presented at Narrative Matters 2014. Paris, FR: L’Université de Paris, Diderot.

Staudinger, U.,Marsiske,M., & Baltes, P. (1995). Resilience and reserve capacity in later adulthood: Potentials and limits of development across the life span. In D. Cicchetti, & D. Cohen (Eds.), Developmental psychopathology. Risk, disorder, and adaptation, 2. (pp. 801–847). New York: JohnWiley.

Steunenberg, B., & Bohlmeijer, E. (2011). Life review using autobiographical retrieval: A protocol for training depressed residential home inhabitants in recalling specific personal memories. In G. Kenyon, E. Bohlmeijer, & W. Randall (Eds.), Storying later life: Issues, investigations, and interventions in narrative gerontology (pp. 290–306). New York: Oxford University Press.

Tugade,M., & Fredrickson, B. (2004). Resilient individuals use positive emotions to bounce back from negative emotional experiences. Journal of Personality and Social Psychology, 86(2), 320–333.

Wingard, B., & Lester, J. (2001). Telling our stories in ways that make us stronger.  Adelaide, AU: Dulwich Centre Publications.

Wong, P. (1995). The processes of adaptive reminiscence. In B. Haight, & J. Webster (Eds.), The art and science of reminiscing: Theory, research, methods, and applications (pp. 23–35).Washington, DC: Taylor & Francis.