A fizikai edzés szintje befolyásolja a pszichoszociális stresszre adott fiziológiai és pszichológiai válaszokat nőknél?
Klaperski, S., von Dawans, B., Heinrichs, M.,
& Fuchs, R. (2013). Does the level of physical exercise affect
physiological and psychological responses to psychosocial stress in women?.
Psychology of Sport and Exercise, 14(2), 266-274.
Készítette: Szabó
Petra
Absztrakt
Objektív: A Cross-Stressor
Adaptáció hipotézis nőknél történő tesztelése, annak vizsgálatán keresztül,
hogy a fizikai edzést végző fiatal nők mutatnak-e csökkent fiziológiai és
pszichológiai stressz választ a pszichoszociális stresszre.
Design: 47 egészséges
fiatal nő, akik különböző szintű edzéseken vesznek részt (17-en keveset, vagy
sosem edzenek, 15-en közepes szintű edzéseket végeznek, 15-en megertető
edzéseket) részt vettek egy Trier Social Stress Test for Groups (TSST-G)
teszten; a fiziológiai és a pszichológiai stressz válaszok a stressz előidézése
közben és után kerültek összehasonlításra.
Módszer: Repeated
measures ANOVA-t használtak, hogy összehasonlítsák a stressz reaktivitást és
felépülést a 3 edző csoport között. A pulzusszámot és a nyáltermelés
kortizolszintjét használták a pszichológiai stressz jelzőjeként, a szorongó
állapotot, a hangulatot és a nyugodtságot pedig a pszichológiai stressz
válaszok jelzőjeként. A fiziológiai stressz reaktivitás, és görbe alatti
területeket (AUCG) hasonlították össze.
Eredmények: Mindhárom
csoportban a kísérletileg előidézett stressz a pulzusszám, a kortizol és a
szorongás szignifikáns növekedéséhez vezetett; a hangulat és a nyugodtság
szintje pedig csökkent. A hipotézishez igazodóan, a fiziológiai stresszválaszok
mintája különböztek a 3 csoportban: alacsonyabb reaktivitást figyeltek meg az
aktívabb csoportoknál. Azonban a fiziológiai strsszválasz részben az ellentétes
irányba változott – az edzést végző résztvevők erősebb hangulati szint
csökkenést mutattak, ami azt mutatja, hogy disszociáció van jelent a
fiziológiai és a pszichológiai stresszválaszok között.
Összefoglalás: Az
eredmények azt mutatják, hogy a Cross-Stressor Adaptáció hipotézis validált
fiatal nőknél; azonban csak a fiziológiai stresszválaszokat tekintve. A nem
várt eredmények a pszichológiai stresszválasszal kapcsolatban kivizsgálandóak
jövőbeli kutatásokban.
Bevezetés
Bizonyíték van rá, hogy
a rendszeres fizikai testedzés kedvező hatással van a fizikai és a mentális
egészségre (Raglin & Wilson, 2012). Pontosabban a
testedzés kifejthet antidepresszáns hatást és anxiolitikus hatásokat, amelyek
klinikailag relevánsak (Rethorst, Wipfli, & Landers, 2009). Azonban, bár a
stressz káros a fizikai és a mentális egészségre (Chrousos, 2009), meglepő,
hogy csak keveset tudunk a testedzés stressz-szabályozó szerepéről (Fuchs &
Klaperski, 2012). A szakirodalomban a legtöbbet tárgyalt feltételezést arról,
hogy a testedzés hogyan befolyásolhatja a stresszel való megküzdési rendszert
“a testedzés stressz-puffer hipotézise” foglalja magában. A testedzésől azt
gondolják, hogy a moderátorként működik a stressz és az egészség kapcsolatában,
azáltal, hogy csökkenti a krónikus stressz káros hatásait a mentális egészségre
nézve, másszóval, hogy “puffereli” a stressz negatív hatásait (Gerber,
Kellmann, Hartmann, & Pühse, 2010; Tsatsoulis & Fountoulakis, 2006).
Azonban a kutatások csak kis része talált bizonyítékot a stressz-pufferelő
hipotézisre (Gerber & Pühse, 2009; Klaperski, Seelig, & Fuchs, 2012).
Számos szerző idézi a “Cross-Stressor
Adaptation hipotézist” (CSA). mint lehetséges mechanizmust a testedzés
stressz-pufferelő hatására (Hamer, Taylor, & Steptoe, 2006; Sothmann,
2006). A CSA hipotézis kimondja, hogy a rendszeres testedzés biológiai adaptációkhoz
vezet, amelyek hozzájárulnak a szimpatikus idegrendszer (SNS) és a
hipotalamus-hipofízis-adrenális (HPA) tengely csökkent reakciójához (Hamer et
al., 2006; Tsatsoulis & Fountoulakis, 2006). A fiziológiai stresszreakció
csökkenése (a) az alacsonyabb stressz reaktivitásban figyelhető meg, vagyis
kisebb az eltérés meg a fiziológiai baseline-tól, valamint (b) a gyorsabb
stresszből való felépülésben, vagyis kevesebb időre van szükség a fiziológiai
baseline-hoz való visszatéréshez. (Forcier et al., 2006). A krónikus
hiper-emelkedett aktiváció és a stressz rendszer lassú felépülése negatív
hatással van az egészségre (Carroll, Lovallo, & Phillips, 2009; Chrousos,
2009), és az emelkedett reakció a laboratóriumi stresszorokra nagyobb számú
stresszel kapcsolatos betegséget eredményez (Chida & Steptoe, 2010;
Ellenbogen, Hodgins, Walker, Couture, & Adam, 2006). A CSA hipotézis
megerősítése hangsúlyozná a fizikai edzés fontosságát, mert egészségmegőrző
alacsonyabb fiziológiai reaktivitást és gyorsabb fiziológiai felépülést
eredményezne stresszes eredmények után (Kemeny, 2003; Tsatsoulis &
Fountoulakis, 2006). Ezidáig nem világos, hogy a testedzés által kiváltott
fiziológiai stresszreakciót kiegyenlíti-e az alacsonyabb fiziológiai stresszreakció
(pl. csökkent szorongás).
Léteznek egymásnak ellentmondó empirikus
bizonyítékok a testedzés (és a fitnessz) hatásáról a reaktivitásra és a
felépülésre stresszes helyzetben (Dishman és Jackson, 2000). Először is számos
keresztmetszeti kutatás nem klinikai mintákkal megmutatta, hogy a rendszeres
testedzést végző vagy fitt személy csökkent fiziológiai stresszreakciókat mutat
és részben csökkent pszichológiai stresszreakciókat, amikor kísérletileg
kiváltott pszichoszociális stresszel kell szembenézniük. Rimmele et al. (2007)
például azt találta, hogy a csökkent pulzusszám reaktivitás és a csökkent
nyáltermelési kortizol válasz figyelhető meg, kisebb hangulati szint
csökkenéssel és erősebb szorongási szint növekedéssel élsportolóknál nem
testedzés végző férfiakkal összehasonlítva, válaszul a TSST-re (Kirschbaum,
Pirke, & Hellhammer, 1993), amely egy standardizált stressz-kiváltó
protokoll. Rimmele et al. (2009) egy frissebb kutatása replikálta és
kitejesztette ezen eredményeket és megmutatta, hogy az amatőr sportolók is
szignifikánsan alacsonyabb pulzusszám reaktivitást mutatnak, mint a nem
sportoló férfiak, de mindkét csoportban magasabb kortizolválaszt figyeltek meg,
mint az élsportolóknál; azonban nem találtak felépülési különbséget a 3 csoport
között. Továbbá a kutatás alatt a legmagasabb szorongási szintet a nem sportoló
férfiaknál figyelték meg, a legalacsonyabban pedig az élsportolóknál. Azonban
nem volt szignifikáns idő és csoport interakció (Rimmele et al., 2009). Ezzel
ellentétben más keresztmetszeti kutatások nem találtak különbséget a
stresszválaszban a sportoló és a nem sportoló férfiak között (pl. Moyna et al.,
1999).
Egy erősebb bizonyíték a CSA hipotézisre a
randomizált kontrollált edzést vizsgáló kutatásokból (RCT) származnak nem
klinikai mintával. Spalding, Lyon, Steel, and Hatfield (2004) például csökkent
kardiovaszkuláris stressz reaktivitást és jobb felépülési mutatókat talált a
mentális aritmetikus stressz után hallási elterelővel férfiaknál és nőknél,
akik részt vettek egy 6 hónapos aerobik testedzés programon, azokhoz képest,
akik sólyzós edzéseken vettek és részt, és azokhoz képest, akik nem vettek
részt semmilyen edzésen. Azonban más RCT kutatások nem találtak ilyen
eredményeket, vagy nem egyértelmű eredményeket találtak (pl. de Geus, van
Doornen, & Orlebeke, 1993). Meta-analízisok, amelyek a kardiovaszuláris
stresszre adott pszichoszociális válaszokat vizsgálják ((Forcier et al., 2006;
Hocking Schuler & O’Brien, 1997; Jackson & Dishman, 2006) azt találták,
hogy a fizikailag aktív személyek könnyebb kardivaszkuláris felépülést mutatnak
stressznek való kitettség után. Azonban míg Forcier et al. (2006) kijelenti,
hogy a testedzés kapcsolatban van az alacsonyabb kardiovaszkuláris
reaktivitással, Jackson és Dishman (2006) meta-analízise nem támogatja ezt a
feltételezést. Az egyetlen meta-analízist, amely endokrin stresszválaszt
vizsgált von Doornen és de Geus (1993) végezte, és azt találták, hogy van
kapcsolat a fizikai fittség és a stresszválasz hormonális komponensei között.
Sothmann (2006) összefoglalta, hogy a kutatások jelenlegi állását azt érvelve,
hogy a neuroendokrin adatokból kiindulva nem jelenthetjük ki, hogy a testedzés
csökkentené a stressz reaktivitást pszichoszociális keretekben. A szerző szerint kifinomultabb kutatási tervekre van
szükség, és több kutatásra a jelenleg mellőzött női populációval.
Két ilyen kutatást folytatott le Summers,
Lustyk, Heitkemper, és Jarrett (1999) és Traustadóttir, Bosch, és Matt (2005).
Summers et al. (1999) nem talált különbséget a fitt és nem fitt nők között a
katekolaminválaszokban (elsődlegesen és utólag vett vizeletminták) egy gyenge
pszichológiai stresszorra. (Stroop-Color-Word Test) a follikuláris (tüszős?)
fázis során. Ezzel ellentétben Traustadóttir et al., (2005) megmutatta, hogy a
magasabb fizikai fitnesszel rendelkező post-menpauzás nőknél kapcsolatban az
alacsonyabb stresszválasszal (kortizol plazmakoncentrációja). Azonban a
kutatásokban, amelyek másféle stresszválaszokat vizsgálnak másféle
korosztályoknál és nemeknél óvatosnak kell lenni az összehasonlításnál, mivel a nem befolyásolja a
pszichológiai és a pszichoszociális stresszválaszokat (Jackson & Dishman,
2006; Kudielka, Hellhammer, & Wüst, 2009). Kelly, Tyrka, Anderson, Price,
és Carpenter (2008) például azt találta, hogy a nők magasabb pszichológiai
stresszről számolnak be a TSST-n, mint a férfiak, bár mindkét csoport hasonló
fiziológiai stresszválaszokat mutatott. Ezen eredmények megmutatják, hogy
azesetben is elővigyázatosnak kell lenni, amikor következtetéslevonásokat
helyezünk át fiziológiai stresszválaszoktól pszichológiai stresszválaszokra, és
vica versa. Campbell és Ehlert (2012) empirikus áttekintése szerint a
fiziológiai és a pszichológiai stresszválaszok gyakran nem függenek össze; a
stresszválaszok között disszociációt gyakori jelenségnek találták a TSST-t
használó kutatásokban.
Összefoglalva van bizonyíték a CSA hipotézis
támogatására, amely szerint a rendszeres testedzés több jótékony
kardiovaszkuláris és endokrin stresszválasz eredményez. Azonban keveset tudnak
arról, hogy ezen pszichológiai reakciók hogyan kapcsolódnak a fiziológiai
reakciókhoz. Két fő limitációt találhatunk a CSA hipotézist vizsgáló
kutatásoknál: 1. a legtöbb kutatást férfiakon végezték, így több kutatásra van
szükség női mintán; 2. a legtöbb korábbi kutatás nem standardizált és nem
validált stresszkiváltó módszereket használt, amely rossz hatással van az
összehasonlításra és felveti a kérdést, hogy a stresszor megfelelő volt-e (ökológiai
validitás) arra, hogy különbségeket figyeljenek meg a stresszválaszokban. Így
jelen kutatás célja a CSA hipotézis tesztelése fiatal nőknél, akik különböző
szintű testedzést végeznek, összehasonlítva a fiziológiai (pulzusszám, nyál
kortizolszint) és a pszichológiai (szorongás, nyugodtság, hangulat)
stresszválaszokat standardizált pszichoszociális stresszorra csoportformában
(TSST csoportoknak; von Dawans, Kirschbaum, & Heinrichs, 2011).
Módszer
Résztvevők
50 nőt toboroztak hirdetések és címek
segítségével a Freiburgi egyetemen, helyi sportcsapatokban és sportklubokban
Freiburgban. A résztvevők 18 és 28 között voltak, és azt mondták, hogy legalább
3 órát edzenek egy héten vagy egyáltalán nem edzenek rendszeresen, és nem
szednek hormonális fogamzásgátlót (Kirschbaum, Kudielka, Gaab, Schommer, &
Hellhammer, 1999), és nem szívnak 5-nél több cigarettát egy nap. További
kizárási kritériumok voltak a pszichopatológiai tünetek, orvosi betegségek,
szabálytalan menstruációs ciklus, szerabúzus, pszichológushallgatónak lenni,
korábbi részvétel stresszel kapcsolatos kutatásban, és a német nyelv nem folyékony
beszélése. Az 50 résztvevőből 3 nem felelt meg a kritériumoknak, és kizárták
őket az analízisből: egyikük nem beszélte folyékonyan a németet, a másik kettő
pedig nem volt metálisan egészséges a Brief Szmptom Inventory alapján (Franke,
2000). Az eredmények így 47 nő teszteléséből születtek. Technikai problémák
miatt egy résztvevő pulzusszámát nem mérték. Továbbá bár a résztvevők
vizsgálata a menstruális ciklusuk második felére volt időzítve, a ciklusok
tényleges hosszának verfikációja megmutatta, hogy 16 résztvevő nem ezidőben
volt tesztelve, vagy szabálytalan ciklusai voltak, amely lehetségesen 48 napnál
tovább tartott, így 31 nő maradt, akik megfelelőek voltak a kortizol
analízisre. A felmérési alkalmakkor részletesen vizsgálták a testedzési
viselkedést: a résztvevők maximum 4 edzéstípust jelöltek meg, amelyben
rendszeresen részt vesznék, és megjelölték a gyakoriságot (havonta) és az
időtartamot (edzésenként) mindegyiknél (Fuchs, 2012). Az önbeszámoló alapján,
amelyben nézték a rendszeres testedzés mennyiségét és a testedzés
klasszifikáció alapján, amelyek Rimmele et al. (2007, 2009) a résztvevőket
beosztották az inaktív (kevesebb, mint 2 óra edzés hetente), a közepesen aktív
(2-6 óra edzés hetente) vagy a nagyon aktív (több, mint 6 óra edzés hetente)
csoportokba. A teljes mintában 17 nő volt inaktív (mean ± SD age: 23.3 ± 2.97),
és 15 nő volt nagyon aktív (mean ± SD age: 21.5 ± 2.75). Az edzéstípusok,
amelyekben a résztvevők részt vettek változó volt a csoportokon belül, de nem a
csoportok között, például abban, hogy a résztvevők többsége labdajátékot jelölt
meg (pl. kosárlabda), az intenzitásban (pl. kocogás) vagy fitnessz
orientációban (pl. aerobik).
Folyamat
A laboratóriumi vizsgálat előtti telefonos
interjúban szűrték a résztvevőket, hogy alkalmasa-e a kutatásban való
részvételre, mikor van a menstruációs ciklusuk utolsó napja, hogy időzíteni
tudják a annak második hetéhez igazodva a kutatási alkalmakat, amikor a nyálban
lévő kortizol reaktivitás maximális szintet ér el, és összehasonlítható a
férfiak válaszával (Kirschbaum et al., 1999). A résztvevőket megkérték, hogy
tartózkodjanak a testedzéstől, a gyógyszerektől, az alkohol és
kávéfogyasztástól a kutatás előtti 24 órában, hogy rendes reggelit és ebédet
egyenek, de ne egyenek a kutatás előtt 2 órával, és hogy ne sietve érkezzenek.
A résztvevők random hármas csoportokban végezték el a feladatokat. Az összes
alkalom 2 órás volt, és délután 2 és 7 óra között történt, amely lehetővé tette
a nappali kortizolfelszabadulás kontrollálást (Kudielka, Schommer, Hellhammer,
& Kirschbaum, 2004). A résztvevők a kísérlet előtt írásos beleegyezést
adtak és informálták őket arról, hogy bármikor abbahagyhatják a kísérletet, és
visszavonhatják a hozzájárulásokat. A pszicholszociális stresszt a TSST-G-vel
idézték elő, amelyet átalakítottak, hogy 6 helyett 3 résztvevővel is lehessen
használni. A TSST-G egy standardizált motivált teljesítmény feladat protokoll,
amely megbízhatóan és validáltan idéz elő pszichoszociális stresszt (von Dawans
et al., 2011): az előkészületek után a személyek előadnak egy szabad beszédet
és megoldanak egy mentális aritmetikus feladatot a kamera és két bíró előtt,
akik nem adnak visszajelzést, amely magas szintű kontrollálhatatlanságot és
szocio-kritikai fenyegetettséget jelent (Dickerson és Kemeny, 2004).
Egy kutatási alkalom egy 45 perces
felkészülési oeriódusból, egy 14 perces prezentációs periódusból és egy 60
perces pihenési időszakból állt. A felkészülés alatt a résztvevőket random
módon beosztották a három közül egy asztalhoz, ahogy megérleztek és megkérték
őket, hogy ne kommunikáljanak egymással. Továbbá megkérték őket, hogy igyanak
egy standardizált grapefruit levet (250 ml) vagy egyenek meg 25 g szőlőcukrot
(hogy ugyanolyan glükózszintet érjenek el), ezután pedig lefolyt a az
elsődleges pszichológiai és fiziológiai felmérés. Ezután megmutatták a
résztvevőknem a TSST-G feladatot. A prezentációs periódusban a résztvevőket
bevezették egy másik szobábáa, ahol falakkal elválasztva álltak a kamera és két
nő előtt, akik a bizottságot képviselték. Minden résztvevő 3 percet kapott a
beszédére. Ezután a résztvevők egy nem várt kivonási feladatot kaptak (30 mp
idő volt rájuk). A pihenési időszak alatt a résztvevőknek megköszönték a
részvételt és megkérték őket, hogy töltsék ki a kérdőíveket. 5 perc múlva a
vezető visszatért a szobába és résztvevőknek 60 percig kellett nyugodtan ülni,
amíg begyűjtötték tőlük a nyál mintákat és kitöltöttek további kérdőíveket. Az
alkalom végén a bizottság bejött a terembe és elmagyarázta a kísérletet és
minden résztvevő kapott 10 Eurot. Megkérdezték azt is, hogy mikor lesz a
következő menstruációjuk első napja. A kísérletet jóváhagyta a Freiburgi
Egyetem Etikai Bizottsága.
Fiziológiai mérőeszközök
A pulzusszámot használták az automatikus
stresszválasz indikátoraként, a nyál-kortizolt pedig az endokrin stresszválasz
indikátoraként. A pulzusszámot (bpm) folyamatosan mérték 5 mp-es
intervallumokban 5 perccel a stressz onsettől 5 perccel a stresszor vége
utánig. Analízisre összevont 1 perces intervallumok lettek számolva. Továbbá a
résztvevők baseline pulzusszámát álló helyzetben mérték 23-08 perccel a
stresszfeladat előtt. Az 5 perces intervallum átlagát használták a személy
baseline pulzusszámaként. Minden pulzusszám méréshez egy vezeték nélküli
pulzusmérőt használtak.
A kortizolfelszabadulás validált indikátora a
HPA aktivitás pszichoszociális stresszre adott válaszul, kiváltképp, amikor a
pszichoszociális stresszt egy szocio-kritikai fenyegetettséget és
kontrollálhatatlanságot tartalmaz (Dickerson és Kemeny, 2004). A kötés néküli,
biológiailag aktív kortizol a vérben megbízhatóan és validáltan mérthető a nyál
kortizolszintjének segítségével. A nyál kortizolszintje fokozatosan emelkedik
10 percen belül, és csúcsát 10 és 30 között éri el a stresszor megszűnése után
(Foley és Kirschbaum, 2010). 6 nyálmintát gyűjtöttek minden résztvevőtől
stressznek való kitettség előtt és után a Salviette műszer segítségével. A
mintákat -20 fokon tárolt és laboratóriumba küldték őket kortizolszint
elemzésre.
Pszichológiai mérőeszközök
A stresszor megszűnése előtt és után
szorongást, nyugodtságot és hangulatot mértek a pszichológiai stressz
reaktivitás indikátoraként. A Strait Trait Anxiety Inventory segítsgével mérték
a szorongást, amely jó internális konzisztenciát mutatott (Cronbach’s a before/after
stress = .85/.95). A nyugodtság és a hangulat Multidimensional Mood State
Questionnaire ‘nyugodt-ideges’ és ‘jó-rossz hangulat’ alskáláinak segytségével
mérték fel. A ‘nyugodt-ideges’ alskála (Cronbach’s a before/after stressz =
.87/93) és a ‘jó-rossz hangulat’ alskála (Cronbach’s a before/after stress 1⁄4
.87/.93) is jó internális kozisztenciát mutattak. Hogy kontrollálhassák a
szisztematikus különbségeket a trait szorongásban és a krónikus stressz
szintben a csoportok között, megkérték a résztvevőket, hogy töltsék ki a STAI
‘trait szorongás’ skáláját is és a német Trier Inventory for Chronic Stress-t
(TICS; Schulz, Schlotz, & Becker, 2004). A belső megbízhatóság mindkét
skálánál megfelelő volt (Cronbach’s a = .88 a trait szorongásnál és .84 a krónikus
stresznél).
Statisztikai analízis
A baseline pulzusszám és a kortizol szint
különségeket ANOVA-val elemezték. Hogy kontrollálják a baseline értékeket
további baseline-adjusted adatelemzéseket végeztek (adatok mínusz baseline), ha
máshogy nem írják. A kortizolszint beállítására az utolsó nyálmintát használták
baseline-nak, mert az eredmények miatt (a kortizol szint az első nyálmintában
szignifikánsan különbözött a csoportok között, majd idővel konvergált) azt
gondolják, hogy az első nyálmintát tól későn vették le ahhoz, hogy valós
baseline értékeket mutasson. Elemezték a stresszor emelkedett pulzusszámot és
kortizolt eredményezett repeated-measures ANOVA-val (csoport [inactive vs.
moderately active vs. vigorously active] X idő [repeated factor; 10 measurements
for heart rate: 5 min before stress to 5 min after stress onset; 3 measurements
for cortisol: stress onset to 25 min after stress onset]). Stressz reaktivitás:
Hogy felmérjék a stressz reaktivitást, kiszámolták ‘a területet az individuális
válasz görbe alatt’ (AUCG; Pruessner, Kirschbaum, Meinlschmid, &
Hellhammer, 2003) minden résztvevőnél. Az AUCG jobb módszer
pszichológiai adatok elemzésére, amelyekben ismételt mérések, és a mérések
között különböző időtávolságok szerepelnek (Pruessner et al., 2003). A
pulzusszámhoz kiszámoltál a AUCG-t a stresszválasz alatt (14 perces
időintervallum); a kortizolhoz a késett válasz miatt az AUCG-t az
első és a harmadik mintavétel közötti időből számolták ki (25 perc). Külön
ANOVA-kat használta a priori összehasonlításokhoz,
hogy meállapítsák a különbségeket az AUCG-ben a csoportok között.
Higy megvizsgálják a pszichológiai stressz reaktivitás beli különbségeket 3
külön ANOVA-t használtak ismételt mérésekkel (stressz előtt és után), amelyet
egy kontraszt analízis követett a két időpont közötti értékek különbségével.
Stressz felépülés: a pulzusszámhoz kiszámolták a felépülési időt (idő percben),
amelyre szüksége volt a személynek, hogy elérje a baseline szintet a stresszor
megszűnése után (stresszor vége +14 perc) és a felépülési sebességet (baseline
adjusted pulzusszám az időpontban +14 perc/felépülési idő (amennyi idő kell a
baseline eléréséig)). A kortizolnál kiszámolták a változás százalékát a
kortizol szintben 3-6 mintákban. ANOVA-kat használták a csoportok közötti
különbségek kiszámolására.
Minden analízisnél <0.05 szignifikancia
szintet használták. Ahol a Mauchly Test kovariáns heterogenitást jelzett,
Greenhouse-Geisser korrekciót használtak. Minden adatot SPSS-sel vizsgáltak.
Eredmények
A három csoport nem különbözött
szignifikánsan életkorban, BMI-ben, krónikus stresszben és trait szorongásban
és pszichopatológiai tünetekben. Azon kívül, hogy különböztek a testedzés
mértékében, a három csoport eltért az önbeszámolók szerinti testedzésben
F(2,44) = 152.89, p < .001, n2p = .874: átlagosan az inaktív nők kevesebb
mint fél órát edzettek egy héten, míg a közepesen aktívak és a nagyon aktívak 4
és 11 órát edzettek hetente.
Pulzusszámválasz a stresszre
A baseline pulzusszám szignifikáns eltérést mutatott a csoportok között,
F(2,43) = 18.22, p < .001, n2p = .459, a legalacsonyabb pulzusszám a nagyon
aktív csoportban volt megfigyelhető, a közepes pulzusszám a közepesen aktív
csoportban, a legmagasabb pedig az inaktív csoportban. A kontrasztanalízis
megmutatta, hogy az inaktív csoport szignifikánsan eltért a közepes és nagyon
aktív csoportoktól (p < .001), míg a két utóbbi csoport között nem volt
szignifikáns eltérés (p < .07). Az idő főhatásának szignifikanciát mutatott
F(3.6,155.1) = 22.63, p < .001, n2p = .345, amely azt mutatja, hogy a
stressz emelkedett pulzusszámot váltott ki a csoportokban; a csoportok közötti
főhatás [F(2,43) = 4.63, p
1⁄4 .02, n2p = .177]
mutatja, az átlagos pulzusszám magasság eltért a három csoport között, és az
inaktív csoportnál volt a legmagasabb. Stressz reaktivitás: A stressznek való
kitettség közben a három csoport között szignifikáns eltérés mutatkozott a
baseline-tól való eltérésben, amelyet az AUCG jelzett: [F(2,43) = 3.76, p =
.03, h2p = .149]: Az inaktív csoport szignifikánsan magasabb stressz
reaktivitást mutatott, mint a nagyon aktív csoport (p = .01) és trendet
figyeltek meg ezen irányban a közepesen aktív csoporttal való
összehasonlításkor is (p = .07). A két aktív csoport nem tért el egymástól (p =
.49). Stressz felépülés: a felépüléshez szükséges idő szintén eltért a három
csoportban F(2,43) = 5.64, p = .01, n2p = .208: a nagyon aktív nők pulzusszáma
szignifikánsan gyorsabban csökkent le, mint a közepesen aktív (p = .02) és az
inaktív nőké (p = .002), de nem volt az utóbbi két csoport között különbség. A
felépülési idővel ellentétben nem volt szignifikáns eltérés a felépülés
gyorsaságában F(2,43) =1.17, p = .32.
Kortizolválasz a stresszre
N=31 nőt teszteltek a menstruációs
ciklus 2. két hetében (10 inaktív, 11 közepesen altív és 10 nagyon aktív).
Azonban 6 nő nem mutatott koritzolemelkedést a stresszor hatására, így őket
nem-reagálókként jelölték (2 inaktív, 3 közepesen aktít és 1 nagyon aktív). Az
elemzések eredményei a nem-ragálókat belevéve és anélkül is ugyanolyan
szignifikanciát mutattak. Itt csak a reagálók eredményeit közlik.
Szignifikáns különbség volt a kortizol
szintben az első nyálminta véletekor F(2,22) = 5.68, p = .01, h2p = .340: A
legmagasabb kortizol szintet az inaktív csoportban találták, és ez
szignifikánsan eltért a közepesen aktív és a nagyon aktív csoport
eredményeitől, de az uttóbbi kettő nem mutatott szignifikáns különbséget. A
csoportok kortizolszintje nem mutatott szignifikáns eltérést a további minták
vételekor. Az idő szignifikáns főhatása F(1.4,29.9) = 16.46, p < .001, h2p =
.428 megmutatja, hogy a TSST-G szignifikáns növekedést váltott ki a
kortizolszintben. Stressz reaktivitás: Az AUCG összehasonlítása (1-3 nyálminta)
megmutatja, hogy a három csoport eltért a stressz reaktivitásban [F(2,22) 1⁄4
4.47, p 1⁄4 .02, n2p = .289, amely szerint az inaktív csoport szignifikánsan
magasabb endokrin stressz reaktivitást mutat, mint a közepesen aktív csoport
(p=.02) és a nagyon aktív csoport (p=.01), míg a két utóbbi csooport között nem
volt különbség. Stressz felépülés: Nem volt különbség a 3 csoport között,
F(2,22) = 1.03, p = .37.
Pszichológiai válaszok a stresszre
A stressznek való kitevés előtt a három
csoprot nem mutatott különbséget a trait szorongásban [F(2,44) = 0.90, p =
.42], a nyugodtságban [F(2,44) = 0.22, p = .80], és a hangulatban [F(2,44) =
0.61, p = .55]. Így ugyanazok a baseline szintek feltételezhetők. State
szorongás: A pszichoszociális stresszornak való kitettség szignifikáns
emelkedést eredményezett a state szorongásban a csoportok között (main effect
of time: F(1,44) = 53.14, p < .001, h2p =.547), de a három csoport nem adott
különböző válaszokat a stresszorra (no time by group interaction effect:
F(2,44) = 1.24, p = .30), és nem tért el az átlagos state szorongás szintjük
sem (no main effect of group: F(2,44) = 0.73, p = .49). Nyugodtság: A
streszsnek való kitettség után a nyugodtság szignifikánsan csökkent a
csoportokban (main effect of time: F(1,44) = 25.38, p < .001, n2p = .366);
azonban nem szignifikán idő X csoport interakció, F(2,44) = 0.53, p = .59, vagy
csoport főhatás, F(2,44) = 0.76, p = .47. Hangulat: A stresszor szignifikánsan
rontotta a hangulatot (main effect of time: F(1,44) = 57.10, p < .001, h2p =
.565). Továbbá szignifikáns idő X csoport interakciót találtak, F(2,44) = 3.60,
p = .04, h2p = .140, ahol a további analízis megmutatta, hogy a nagyon aktív
csoport hangulata szignifikánsan nagyobb romlást mutatott, mint az inaktív
csoport hangulata (p = .01); a közepesen aktív csoportnál trendet találtak,
amely szerint a magasabb hangulatcsökkenés figyelető meg a közepesen aktív,
mint az inaktív csoportban (p=.06). A két időpont közötti átlagok nem
különböztek a csoportok között (p=.26).
Diszkusszió
Ez az első olyan kutatás, amely a
különböző szintű aktivitást és a pszichoszociális stresszválaszokat vizsgálja
egy standardizált pszichoszociális stresszorra (TSST-G) fiatal nőknél. A fő
eredmények a következők: mindhárom csoportban megfigyelhető volt, hogy a TSST-G
szignifikáns pulzusszám, kortizol és state szorongás szintet eredményezett, míg a hangulatban és a nyugodtságban
szignifikáns romlást találtak. Továbbá a hipotézisnek megfelelően a válaszadási
minta a pszichoszociális stresszválaszoknál eltért a 3 csoport között,
pontosabban alacsonyabb pszichoszociális stresszt figyeltek meg az aktív
csoportokban. Ezen felül az elvárásoknak ellentmondva, a pszichológai
stresszválaszok nem egyenlítették ki a fiziológiai stresszválaszokat, mivel a
fizikailag aktívabb csoportok még magasabb pszichológia stresszt mutattak a
hangulatváltozás területén. Továbbá az eredmények nem támogatták a feltételezést,
ami szerint különbség van az érzékenységben az SNS és a HPA tengely között
(Rimmele et al., 2009), mibel a közepesen aktív csoport eredményei
hasonlítottak a nagyon aktív csoport eredményeihez a kardiovaszkuláris és az
endokrin válaszokban. A
Fiziológiai stressz indikátorok
A pulzusszámnál talált eredmények azt
igazolják a nőknél, amit a férfiaknál is igazoltak (Rimmele et al., 2009).
Stressznek való kitettség közben a pulzusszám reaktivitás szignifikánsan eltért
a 3 csoportban, a legalacsonyabb pulzusszámot pedig a nagyon aktív nőknél
mérték, őket követték a közepesen aktívak, majd a legmagasabb pulzusszámot az
inaktív csoport mutatta. Ez az eredmény támogatja a CSA feltételezését,
miszerint a nőknél: a személyek, akiknél magasabb szintű fizikai aktivitás
jellemző, csökkent kardivaszkuláris stresszreakciót mutatnak pszichoszociális
stressz hatására. A nagyon aktívan edző nőknél a CSA hipotézis szintén bizonyításra
került a pulzusszám felépülés szempontjából: ezen nők szignifikánsan gyorsabb
felépülési időt mutattak, mint a közepesen aktív vagy az inaktív csoport
tagjai. Azonban a pulzusszám felépülés gyorsaságában nem volt eltérés a
csoportok között. Így a pulzusszám felépülés idejét és gyorsaságát nézve az
eredmények nem egyértelműek, ahogyan a szakirodalom sem az ebben a témában.
Jackson és Dishman (2006) meta-analízise és Frocier et al. (2006) szerint a
rendszeres testedzés kapcsolatban áll a jobb stresszből való felépülési
képességgel, Rimmele et al. (2009) mégsem talál szignifikáns különbséget a
csoportok közöt felépülési sebességben. Ez megmutatja, hogy a felmérési
probléma van jelen: a különböző stresszválasz indikátorok használata nem
kongruens eredményekhez vezethet.
Az eredmények megerősítik a kapcsolatot
a fizikai edzés és az endokrin válaszok között: a fizikailag inaktív nők
szignifikánsan magasabb kortizol reaktivitást mutattak, mint az aktívak. Ez az
eredmény megegyezik a Traustadóttir et al. (2005) által talált eredményekkel
idős nőknél és a Rimmele et al. (2007, 2009) kutatás eredményeivel férfiaknál.
Long (1991) és Summer et al. (20999) ellenétes eredményeket talált, de ezen
kutatásokban a stresszt nem standardizált és validált stresszorokkal idézték
elő. A jelen eredményekben a nagyon aktív és a közepesen aktív csoportok
szignifikánsan alacsonyabb kortizolválaszt adtak, mint az inaktív csoport. A
nőkre nézve ezen eredmények ellentétesen a Rimmele et al. (2009) által
találtakkal, aki megmutta, hogy csak a jelentősen emelkedett aktivitási szint
(pl. élsportolók), és a fokozatos emelkedés pedig nem okoz szignifikáns HPA
tengely válasz adaptációt, amely más stresszorokra is általánosítható. Jelen
adatok nem támogatják ezt az eredményt. Helyette bizinyítékot nyújtanak egy fokozatos
endokrin válaszra a növekvő fizikai edzés hatására: a résztvevők akik heti 2-6
órat edzenek csökkent endokrin stresszválaszt mutatnak, ahogy azt a CSA
feltételezi. Rimmele et al. (2009) eredményeihez hasonlóan a kortizol felépülés
jelen kutatásban nem különbözött a 3 csoport között. Azonban ezek a nem
szignifikáns különbségek a kortizol
felépülésben lehetségesen nem tükrözik a mérési problémákat: az állandó mérési
pontok a nyál kortizol tartalmára egyrészről késleltette a kortizol választ,
másrészről a kortizol felépülés vizsgálata kevésbé volt pontos, mint a
pulzusszám vizsgálata.
Két limitációt kell számításba venni az
eredmények kortizolreaktivitás értelmezésénél: először is csak 31 nőt találtak
megfelelőnek, hogy kortizolanalízist végezzenek velük, akik közül 6-an nem mutattak
kortizol emelkedést, amikor bemutatták nekik a stresszort. Ez a
létszámcsökkenés csökkenti a statisztikai erőt is. Mivel nagy hatást találtak a
kortizol reaktivitásnál, a post-hoc analízis megmutatta, hogy ezen paraméter
ereje .77. Azonban kismértékű kortizol aktivitást lehetségesen azért nem
találtak, mert nem volt megfelelő a statisztikai erő. Másodszor a csoportok
kortizol szintje már az első nyálminta levételénél is szignifikánsan eltért. Ez
a különbség nem várt volt, és nehezen magyarázható. A pulzusszámmal
ellentétben, a rendszeres fizikai edzés nem vezet általánosan csökkent kortizol
szinthez, bár az akut testedzés stimulálja a kortizolfelszabadulást (Duclos és
Tabarin, 2011). Mivel a csoportok kortizol szintje konvergált az idő előrehaladtával
és nem mutatott szignifikáns különséget az utolsó nyálminta levételénél,
általános baseline különbség a csoportok között nem valószínű. Inkább azt
feltételezik, hogy az első nyálmintát túl hamar vették le: ebben az időpontban a nők már tudták, hogy
egy stresszes feladat következik és már 45 perce tartott a részvétel a
vizsgálatban. Az anticipált stressz lehetségesen a kortizolszint emelkedéséhez
vezetett. Ha az inaktív nők magasabb endokrin stresszválaszt mutatnak általánosan,
ez az anticipált stresszre is igaz lehet. Gaab, Rohleder, Nater, and Ehlert
(2005) eredményei támogatják a feltételezést, miszerint a TSST anticipált
stresszt vált ki, és ennekeredményeként emelkedett kortizolszintet már a teszt
kezdete előtt. Azonban mivel az inaktív férfi résztvevők Rimmele et al., (2007,
2009) vizsgálatában nem mutattak emelkedett kortizolszintet a TSST előtt,
bizonytalan marad, hogy az eredmények eltérőek a nők esetében, vagy a kutatási
artifact volt.
Pszichológai stressz indikátorok
Mindhárom csoportban a szorongás, a
nyugdtság és a hangulat romlott a stressz hatására. Azonban szignifikáns
különbséget a csoportok között csak a hangulatban találtak: A nagyon aktív nők
hangulata és kisebb mértékben a közepesen aktívak hangulata is jobban romlott a
stressz hatására, mint az inaktív nőké. Erre az eredményre nem számítottak,
mert kutatások azt mutatták, hogy az inaktív nőknél nagyobb fokú hangulatromlás
várható (Rimmele et al., 2007). Mi lehet ennek a pszichológiai és fiziológiai
stressz közötti disszociációnak az oka? Campbell és Ehlert (2012) megmutatták,
hogy a fiziológiai és a pszichológiai stressz nem kapcsolódnak össze
automatikusan: szignifikáns korreláció van az érzékelt érzelmi stressz változók
és a fiziológiai válaszok között, amelyet a pulzusszámmal és nyál
kortizolszintjének mérésével állapítottak meg a 49 vizsgált TSST kutatás
30%-ában. Strahler, Kirschbaum, és Rohleder (2011) továbbá azt találta, hogy
negatív assziciációk vannak a fiziológiai és pszichológiai stresszválaszok
között: táncverseny előtt és közben az idősebb táncosok magasabb endokrin
stresszválaszt mutattak, de kevesebb pszichológiai stresszről számoltak be,
mint a fiatalabb táncosok. A jelen eredményekre nézve, feltételezhető, hogy a
stressz feladaton nyújtott jó teljesítmény relevánsabb a fizikailag aktív
nőknél, mivel a sportba való részvétel kapcsolódik a versenyzéshez és az
eredmények motivációjához (Wartenberg & McCutcheon, 1998). Mivel jobban
versenyszelleműek és motiváltak, az aktív nők fontosabbnak tarthatták, hogy jól
teljesítsenek, mint a csoport többi résztvevője a stressz feladaton. Ezért, az
aktív nők nagyobb pszichológiai stresszt tapasztalhattak, míg a fiziológia
stresszválaszaik – a CSA hatások miatt – kevésbé érintettek maradtak. Azonban
ez a feltételezést nem támogatja Rimmele et al. (2009) kutatása: bár az
élsportolók és az amatőrök magasabb versenyszellemet mutattak, mint a nem edző
férfiak, nem volt disszociáció a fiziológiai és a pszichológiai stresszválaszok
között.
Tovább kell vizsgálni ezt a
disszociációt a fizológiai és a pszichológiai stresszválaszok között, amelyet
ez a kutatás talált. Meg kell vizsgálni, hogy az eredményeket a nemi különségek
befolyásolták-e, hogy a stresszfeladat megfelelő volt-e és a moderátor
változókat.
Erősségek és limitációk
A kutatás bemutatja a kapcsolatot a
testedzés és a stresszválaszok között fiatal nőknél. Egy standardizált
pszichoszociális stresszor (TSST-G) használatával megmérték a fizológiai és
pszichológiai stresszválaszokat három csoportban, amely lehetővé tette az
eredmények férfiak eredményeivel való összehasonlítását. Az eremények
megmutatják, hogy a CSA hipotézis validált pszichoszociális, de nem fiziológiai
stresszválaszoknál nőkben – egy érdekes eredmény, amely több kivizsgálásra
szorul. Azonban az adatok keresztmetszetiek voltak, így áltálos következtetések
nem vonhatók le. Longitudinális kísérletekre van szükség, amelyek manipulálják
a rendszeres testedzés változóját, hogy tisztázzák ezen eredményeket. Az sem
világos a fizikai edzés vagy a fizikai fittség az, ami at eredményeket
magyarázhatja. Ezenfelül az eredmények általánosíthatósága kismértékű, mert a
résztvevők csak fiatal, egészséges nők voltak, akik magasan iskolázottak voltak
– a kutatás kiterjesztése más csoportokra és klinikai mintára további
eredményeket szolgáltatna az életkor, a nem, és más faktorok hatásairól.
Összességében a kutatás kihangsúlyozza a standardizált stressz protokollok és
mérések fontosságát az adatok értelmezésére és az eredmények
összehasonlításának segítésére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése