Életvégi ellátásra vonatkozó igények és szükségletek: Krónikus Veseelégtelenséggel küzdő betegek véleménye
Davison, S. N.
(2010). End-of-Life Care Preferences and Needs: Perceptions of Patients with
Chronic Kidney Disease. Clinical Journal of the American Society of
Nephrology, 5(2), 195–204. https://doi.org/10.2215/CJN.05960809
Készítette: Chrisztó Zita
Absztrakt
Háttér és célkitűzés: A kutatás vezetői arra vállalkoztak,
hogy hiánypótló vizsgálatukkal csökkentsék a távolságot a krónikus veseelégtelenségben
szenvedő betegek életvégi ellátással kapcsolatos preferenciái és a tényleges életvégi
ellátás között.
Kutatási terv, elrendezés, résztvevők és mérések: Egy
kanadai egyetem vese programjának 584, 4-es és 5-ös stádiumú betege vett részt
a vizsgálatban. A vizsgált betegek dializáltak voltak, transzplantáción estek át
vagy predialízis klinikán feküdtek 2008 január és február kzött.
Eredmények: A résztvevők arról számoltak be, hogy jelenleg
az életvégi kezelést illető igényeik nincsenek figyelembe véve a kezelésükben,
mint fájdalom és tünetkezelés, előzetes kezeléstervezés, valamint pszichoszociális,
lelki és szellemi támogatás. A saját bevallásuk szerint nem volt megfelelő tudásuk
a palliatív kezelési lehetőségekről, illetve betegségük várható lefolyásáról. A
betegek 61%-a megbánta, hogy a dialízis kezelés mellett döntött. A betegek többsége
(36,1%) otthon akart meghalni, illetve hospice házban (28,8%), míg 27,4% választotta
volna a kórházat. A betegek kevesebb mint 12% vallotta azt, hogy a kezelőorvosával
az elmúlt 12 hónapban esett szó az életvégi ellátásról.
Konklúzió: A jelenlegi kórházi gyakorlatban történő életvégi
kezelés nincs összhangban a krónikus veseelégtelenségben szenvedő betegek igényeivel.
Annak ellenére, hogy a krónikus veseelégtelenségben szenvedő
betegek kezelési módszerei fejlődnek, még mindig nagy arányú a halálozás ezen
betegek körében. Az elmúlt évtizedekben nőtt azon betegek száma, akik a dialízis
kezelést követően elhunytak (U.S. Renal Data System, 2007). Továbbá a dialízis
kezelést illetően a betegek általában nincsenek bevonva a döntési folyamatba az
állapotukra hivatkozva (Sekkarie és Moss, 1998). A téma súlyossága ellenére kevés
kutatás áll rendelkezésre, ami azt vizsgálja, hogy ezen betegeknek milyen életvégi
kezelésre lenne igényük. Ezért van szükség ilyen témájú vizsgálatokra, melyek
azt mutatják meg, hogy a betegek szükségletei és a tényleges kezelésük közötti
távolságot hogyan lehetne csökkenteni.
Kutatási anyagok és módszerek
A kutatásban résztvevők a kanadai Northern Alberta Renal Program
18 év fölötti betegei voltak. Mindannyian dialízis kezelés alatt álltak,
illetve 4-es vagy 5-ös stádiumban voltak. A résztvevők a Home Dialysis
Program-ból (peritoneális és haemodializált betegek egyaránt), a kórházból,
illetve vidéki haemodialízis központokból
kerültek ki.
A szakirodalom
alapos áttekintése alapján meghatározták a
szerzők azokat a tényezőket, amelyeket a betegek és hozzátartozóik fontosnak
tartottak az életvégi kezeléssel kapcsolatban (Heyland és mtsai., 2006;
Steinhauser és mtsai., 2000a; Steinhauser és mtsai., 2000b; Singer, Martin és
Kelner, 1999). Ez alpján a fő elemeket egy kérdőívbe foglalták, ilyenek voltak
a halál helyszíne, a tünetkezelés és előzetes kezelési terv készítése. A kutatás
próbavizsgálatába orvosok, nővérek, kapcsolódó egészségügyi személyzet és a
Nothern Alberta Renal Program adminisztrációt végző személyei is be lettek
vonva. 4 dialízis állomás 100 betege vett részt a próbavizsgálatban, amelynek
eredményeit mind az Alberta Egyetem Kutatásetikai Bizottsága, mind a Nothern
Alberta Renal Program jóváhagyta.
A kutatás leíró jellege miatt nem számoltak hivatalos minta nagyságot.
Kényelmi mintavétel során legalább 200 beteget választottak minden kezelési
programból, valamint azokból a programokból, ahol kevesebb mint 400 fő volt a
teljes létszám a résztvevők több mint felét választották ki. Leíró statisztikai
eljárást alkalmaztak annak vizsgálatára, hogy mely válaszlehetőségek voltak a
leggyakoribbak.
Eredmények
A 680 kiválasztott betegből 584 beteg vállalkozott a kitöltésre. Az átlag
életkor 68,16 év volt, 51 beteg esett át transzplantáción, a haemodialízisben és
peritoneális dialízisben átlagosan 22,1 hónapja részesültek a betegek. A kiválasztott
betegpopuláció 80%-a fehér volt.
Annak ellenére, hogy a betegek 84,6%-a azt a választ adta, hogy
megfelelően informáltnak érzik magukat az állapotukkal és kilátásaikkal
kapcsolatban, 83,4%-uk nem volt tisztában a palliatív kezelés fogalmával,
illetve 71,8%-uk a hospice fogalmával. Csupán 17,9%-uk gondolta úgy, hogy állapota
romlani fog a következő 12 hónapban.
A kérdőív tartalmazott kérdéseket arra vonatkozólag, hogy mely
elemeket mennyire tartják fontosnak az életvégi kezelésben. A kitöltők 90%-a
azt válaszolta, hogy fontos számára a megfelelő informáltság a saját állapotára
és kilátásaira vonatkozóan. 80-85% azt válaszolta, hogy fontos számára, hogy a
kezelési lehetőségekről tájékoztassák őket. Ilyen tájékoztatást vártak annak
lehetőségéről, hogy nem muszáj folytatniuk a dialízis kezelést, annak megtervezését,
hogy a halálukig hogyan fog zajlani a kezelésük, valamint a fizikai tüneteikre
vonatkozólag, hogy fájdalommal jár a kezelés. Ezen információkat előzetesen várták
a nefrológiai személyzettől.
A szociális és lelki támogatást elsősorban a családjuktól és barátaiktól
(89%) várják, azonban a betegek fele (50%) a nefrológusától és a nővérektől számított
erre a támogatásra. Továbbá a betegek 35%-a azt nyilatkozta, hogy abban az
esetben, ha döntésképtelenné válna azt szeretné, ha a nefrológusa hozná meg a döntéseket
a kezelésével kapcsolatban.
Az eredmények azt mutatták, hogy a betegek többsége (60,7%) megbánta,
hogy belekezdett a dialízis kezelésbe. Kiderült az is, hogy az orvosuk (51,9%)
vagy családjuk (13,9%) tanácsára döntöttek a dialízis mellett a hagyományos
kezelési mód helyett.
Az előzetes kezelési tervvel kapcsolatban azt találták, hogy a pácienseknek
nem jelent gondot az életvégi időszakkal kapcsolatos dolgok megvitatása a családjukkal
és a kezelő személyzettel. Ennek ellenére 90,4%-uk azt állította, hogy a kezelőorvosuk
nem vitatta meg velük a kilátásokat a betegség kimenetelével kapcsolatban, és
csupán 38,2% töltött ki előzetes nyilatkozatot. Azon betegek közül, akik töltöttek
ki nyilatkozatot, 36,6% kért újraélesztést, 17,5% nem volt biztos benne, hogy
hogyan döntött. Attól függetlenül, hogy nyilatkoztak-e előzetesen, minden
betegtől megkérdezték a jelen kérdőívben, hogy kérnének-e újraélesztést szívleállás
esetén, 39% mondta azt, hogy kérné, 19% nem volt biztos benne, hogy hogyan döntene.
Mindössze 18% választott volna olyan kezelést, ami meghosszabbítja az életet a
fájdalom és kellemetlenségek árán is. Azzal kapcsolatban, hogy hol szeretnének
meghalni a betegek 36,1%-a az otthonát választaná, 28,8% a hospice házat választaná,
27,4%-a a kórházat. 51,9% azt nyilatkozta, hogy az elmúlt 12 hónapban nem volt
azzal kapcsolatos beszélgetésük, hogy milyen preferenciáik vannak az életvégi
kezelést illetően. Erre azonban igényt tartottak volna a betegek, 50% a nefrológusával,
39% a családjával, 20% pedig a nefrológiai nővérrel szerette volna megvitatni
ezt a kérdést.
A résztvevők fontosnak tartották a megfelelő oktatást az életvégi
kezeléssel kapcsolatban, annak tiszteletben tartása érdekében mind a személyzet,
a betegek és a család részére. Továbbá azt is fontosnak tartották, hogy jobban
be legyen vonva a család a kezelésbe, gondoskodásba és döntéshozatalba,
valamint a fájdalom és tünetkezelésbe. Kiemelték, hogy az életvégi kezelésről
való megbeszélésnek mindig részét kellene képeznie az orvosi kezelésnek ilyen típusú
betegek esetében.
Megvitatás
Fontos tisztázni, hogy a krónikus vesebetegek életvégi
kezelése eltér például a daganatos betegek ilyen fajta kezelésétől (Lunney,
Lynn, Foley, Lipson és Guralink, 2003; Teno, Weitzen, Fennell és Mor, 2001;
Covinsky, Eng, Lui, Sands és Yaffe, 2003). Központi szerepe van a betegek igényeinek
feltárásának abban, hogy a számukra szükséges kezelést optimalizálni tudják.
Jelenleg
egyértelműen hiányzik a kezelésből a kilátások
megvitatása, a közös tervezés, felkészülés a beteg halálára. Annak ellenére,
hogy a betegek erre igényt tartanának és nem érzik úgy, hogy kellemetlen lenne
számukra erről beszélni a családdal vagy a kezelő személyzettel. Ezen eredmények
egybevágnak egy kanadai taulmány eredményeivel, melyben a résztvevő betegek
97%-a részletes tájékoztatást várt az első találkozás alkalmával a túlélési esélyeiről
a dialízisbe való tájékoztatott beleegyezés előtt, annak részeként (Fine,
Fontaine, Kraushar és Rich, 2005).
Kiemelendő, hogy a betegek többsége a családja mellett a kezelőorvosára
bízná a kezelésével kapcsolatos döntéseket egy esetleges döntésképtelen állapot
beállta esetén. Azonban az is kiderült, hogy a család és az orvosok nem tudják
megfelelően kiszámítani, hogy mik a betegek igényei, kívánságai az életfenntartó
kezelésekkel kapcsolatban, beleértve a dialízis folytatását is. Ez a jelenség más kutatások eredményeiben is
megjelent. Egy 398 dialízis alatt álló beteget vizsgáló kutatásban azt találták,
hogy a kezelőorvosok 44%-a tudta jól meghatározni a betegek igényét az újraélesztésre
(Miura és mtsai., 2006). Kiderült tehát, hogy az orvosok nagy része nem érzi elég
felkészültnek magát az életvégi döntések meghozatalára, illetve azon félelmükből
kifolyólag, hogy lerombolják a betegek reményét, nem mennek bele az életvégi
kezeléssel kapcsolatos tervezésbe (Davison, Jhangri, Holley és Moss, 2006;
Davison és Simpson, 2006).
Elkeserítő eredmény, hogy a betegek többségével senki nem beszélt
arról, hogy mi fog történni, hogyan fog zajlani az ellátásuk a halálukig. Az az
igény is egyértelműen megjelent, a betegek részéről hogy az életvégi kezelést
illető tiszteletet megtanítsák a családnak, a kezelő személyzetnek. A legtöbben
továbbá a szenvedésük és fájdalmuk csökkentését tartották elsődlegesnek, mindössze
18% nyilatkozta, hogy a fájdalom és szenvedés árán is az életet meghosszabbító kezelést
választaná.
További kutatásokból az derül ki, hogy a betegek tudása nagyon
hiányos a krónikus veseelégtelenség túlélési esélyeivel kapcsolatban, és annak
ellenére, hogy a dialízis ritkán növeli a túlélést, a betegek több, mint
harmada kérné az újraélesztést (Moss, Hozayen, King, Holley és Schmidt, 2001;
Ostermann és Nelson, 2003; Moss, Holley és Upton, 1992; Lai, Hung, Huang és
Tsai, 1999; Lafrance, Nolin, Senecal és Leblanc, 2006; Hijazi és Holley, 2003).
A válaszokból kiderül, hogy számos beteg megbánta, hogy a dialízis
mellett döntött. A vizsgálat vezetői kiemelik, hogy a depressziót nem szűrték a
vizsgált betegek körében, de mivel a krónikus veseelégtelenségben nagy a
depresszió gyakorisága, ezért ez egy fontos befolyásoló tényező lehet a betegek válaszadására nézve. Továbbá mivel
azt mondták, hogy legtöbbjük döntése a dialízissel kapcsolatban a családjuk
vagy az orvosuk nyomására történt, ezért kiemelendő annak fontossága, hogy a
betegeket nagyobb mértékben vonják be a későbbiekben a döntéshozásba, kezdve
ezt a megfelelő tájékoztatással (Renal Physicians Association and the American Society
of Nephrology Working Group, 2000).
A betegek
hiányos tudása a palliatív kezelésekkel
kapcsolatban szintén egy akadályozó tényező abban, hogy megfelelően tudjanak döntést
hozni arról, hogy milyen támogatásra lenne szükségük. Természetesen a tünetkezelés
egy nagyon fontos helyen szerepelt a betegek igényeink listáján, ennek az is
lehet az oka, hogy a krónikus veseelégtelenség esetében a fájdalom észlelése és
kezelése nem elsődleges szempont (Weisbord és mtsai., 2007; Bailie, Mason,
Bragg-Gresham, Gillespie és Young, 2004).
Az orvosi
kezelés kiegészítéseként megjelent tehát a
betegek igénye az érzelmi, szociális, lelki és spirituális támogatásra. Ezt az
orvosoktól, nővérektől is nagy részben várnák a betegek. Azonban az orvosok
ennek vállalásától nagyrészt távol tartják magukat, ami így a nővérekre,
illetve más egészségügyi dolgozókra hárul, ebből kifolyólag nagy szerepük van a
tanácsadóknak, szociális munkásoknak a betegek lelki támogatásában. Az a tény
azonban, hogy a betegek válaszaiban ezen támogatók nem jelentek meg, mint
jelenlévő személyek, azt mutatja, hogy az egészségügyi ellátásból szinte teljes
mértékben hiányoznak a lelki támogató szerepet betöltő személyek. Annak ellenére,
hogy a betegeknek egyértelmű igényük és szükségük lenne rájuk.
Az eredmények alátámasztották azt, hogy a betegek egynegyede választaná
a kórházat, ahol a halál érné, 65% az otthonát vagy hospice intézményt választaná.
Ez az arány azonban valószínűleg nőne, ha a betegek többet tudnának a palliatív
kezelésről és a hospice ellátásról. A betegek többsége így akut ellátást biztosító
intézményben hal meg anélkül, hogy tudomása lett volna a palliatív kezelésről
(Murray, Arko, Chen, Gilbertson és Moss, 2006). Kihangsúlyozandó, hogy az életvégi
kezelés fontos részét kellene, hogy képezze annak megvitatása, hogy a beteg mit
szeretne halála helyéül.
A jelen
kutatásnak számos korlátozó tényezője van,
amelyek közül számos kimondottan a kérdőív sajátsága, ilyen például, hogy
hogyan értelmezik a kérdést a betegek. A minta tekintetében limitáció, hogy
csupán fehér, angol nyelvű betegekre terjedt ki.
A vizsgálat célja az volt, hogy rámutasson a hiányosságokra a
betegek igényei és a tényleges kezelésük között, ennek csökkentése a hozzáállás
és tudás megváltoztatásában áll. A tudás növelése a betegek esetére is
vonatkozik, hiszen fejlesztendő az ő tájékoztatásuk a kilátásaikról, kezelési
lehetőségekről, lelki támogatókról, akiknek a segítségét igénybe vehetik. Ezen
tényezők fejlesztése nagyban hozzájárulna ahhoz, hogy a krónikus veseelégtelenségben
szenvedő betegek a személyes szükségleteiknek megfelelő ellátásban részesüljenek
életük végéig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése