A  pozitív pszichoterápia hatásai a distresszel küzdő ráktúlélőkre: A Poszttraumás  Növekedés elősegítése csökkenti a Poszttraumatikus Stresszt

Ochoa, C., Casellas-Grau, A., Vives, J., Font, A. & Borrás, J. (2017). Positive psychoterapy for distressed cancer survivors: Posttraumatic growth facilitation reduces posttraumatic stress. International Journal of Clinical and Health Psychology, 17, 28-37.

Készítette: Baranyi Eszter

Absztrakt:

Elfogadott tény, hogy a rákkal való megküzdés, akár poszttraumás növekedés (PTN) által, képes pozitív változásokat előidézni. Egyelőre azonban nem történt meg azoknak a tényezőknek a behatárolása, amik a poszttraumás növekedést segítenék elő. Ez a cikk szemlélteti a pozitív pszichoterápia eredményeit a rák túlélők körében. Célunk, hogy segítsük a PTN megjelenését, interperszonális indikátorok feltárásával, hogy az érzelmi és poszttraumatikus stressz tünetei csökkenjenek. Vizsgálat: A kutatásunkban 126 magas érzelmi stresszel küzdő ráktúlélő vett részt, akik pszichológiai segítséghez fordultak és már tagja voltak pozitív pszichoterápia csoportnak, vagy várólistára iratkoztak. Eredmények: A pozitív pszichoterápiás csoport szignifikánsan jobb eredményeket produkált, mint a kontrol csoport, alacsonyabb distressz, kevesebb poszttraumatikus tünet és megnövekedett PTN mutatókkal. Ezek az eredmények 3 és 12 hónapos utánkövetéssel is kimutathatóak maradtak. A résztvevők PTN szintje korrelációt mutatott a környezetükben (szignifikáns mások által) is észlelt PTN szintjével. Összefoglalás: A pozitív pszichoterápia elősegíti a hosszú távú poszttraumatikus növekedést ráktúlélők számára, ami csökkenti a poszttraumatikus stresszt és az érzelmi distresszből adódó tüneteket. Továbbá a pozitív pszichoterápiával növelt PTN a környezet által is hitelesítést nyert.

Elméleti Bevezető:

A legtöbb betegség, köztük a rák is nagy pszichés befolyással bír. Rengeteg kutatás mutatta ki a rák negatív pszichológiai következményeit, akár a kimerülés, distressz, depresszió vagy poszttraumatikus stressz. A pszichés distressz a páciensek 35-38%-ánál jelentkezik, ami olyan tényezőkhöz köthető, mint a rossz életkörülmények, egészségtelen életmód, a kezeléshez való hozzáférés korlátozottsága, továbbá alacsonyabb túlélési ráta.

Viszont nem csak a distressz mértékében figyelhető meg változás. A rák diagnózisa ugyanúgy képes pozitív változásokat is előidézni a ráktúlélők életvitelében. Ezek a pozitív változások a poszttraumás növekedés (PTN) fogalmával írhatóak le. A PTN olyan viselkedéses és kognitív változások összessége, amelyek egy traumatikus esemény következtében jelennek meg.  A pozitív változások több területen is megfigyelhetőek, Tedeschi és Calhoun modellje alapján ezek a következők: énkép (pl. ellenállóképesség és erősség újraértékelése), új lehetőségek feltérképezése, szociális kapcsolatok (közelebbi érzelmi kapcsolatok megélése), életfilozófia (értékek és proiritások újrarendezése), spiritualitás (megnövekedett vallási aktivitás).

A kutatások eredményei azt mutatják, hogy azok a betegek, akiknél kialakul a PTN, jobban alkalmazkodnak betegségükhöz, jobb mentális és fizikai egészségről számolnak be, illetve kevesebb distressz illetve poszttraumatikus tünetet tapasztalnak, és egészségesebb viselkedést mutatnak, bevonhatóbbak és kitartanak az onkológiai kezelések mellett.

Hagyományosan a pszichoterápia szerepét a rákos betegeknél a stressz csökkentésére és emocionális állapot helyreállítására használják, annak ellenére, hogy immár két évtizede megjelent a pozitív funkciók hangsúlyának, megtartásának szemlélete. A pozitív szemléletmód, mint a pozitív érzelmek, erősségek és növekedés hangsúlya számos új kezelési forma megjelenését indukálta a rákos megbetegedések körében. A közelmúltban végzett vizsgálatok azt mutatják, hogy azok a kezelések csökkentették leginkább a depresszív tünetek megjelenését a rákkal küzdők életében, amik az életminőség javításában hoztak nagyobb eredményeket. Ezek az eredmények döntően a pozitív pszichológia eszközeivel érhetőek el.

A jelenlegi tanulmány elkészítéséhez egy szakmailag megalapozott pozitív pszichoterápiás programot alakítottunk ki rákos betegséggel küzdők számára. Alapvető célunk ezzel a terápiával az volt, hogy segítsük a PTN megjelenését és a hagyományos pszichológiai kezelések hatékonyságát (mint a stresszkezelés) pedig elősegítsük és kiegészítsük. A pozitív pszichoterápia az aggodalom és szorongás elkerülése helyett a növekedésre, teljesség érzésére és boldogságra helyezi a hangsúlyt, ezért a betegek erősségeire, erőforrásaira, pozitív érzelmeire fókuszál elsősorban. A halandóság és halál közelségének érzése miatt sok rákkal küzdő betegnél megjelenik a szenvedés, az érzelmi distressz, vagy akár pszichopatológiás tünetek is jelentkezhetnek, amelyek sürgetik a pozitív változtatások és növekedés hangsúlyozását a betegek életében. A gyógyulás után jelentkezhet igénye a betegnek a növekedés megtapasztalására, aminek hiánya szintén szenvedést okozhat. A PTN így nemcsak a kezelés alatt, de utána is jelentős szerepet kap a rákos megbetegedések során, hogy a distressz és posttraumatikus stressz tüneteit hosszútávon elkerülhessék a páciensek.

A kezeléshez való adaptáció a beteg részéről két folyamatra bontható le: asszimilációra és akkomodációra. Az asszimiláció a stresszkeltő események feldolgozására fókuszál, és igyekszik azokat beépíteni a már meglévő tapasztalatokba és elképzelésekbe, a változtatást kivédendő. A distressz és poszttraumatikus stressz tüneteinek megjelenése utalhat arra, hogy a traumatikus élmények elaborációja nem ment végbe, azaz az asszimiláció nem volt sikeres. Ennek oka lehet, hogy a beteg olyan tapasztalatokat gyűjtött, amelyek veszélyeztetik már kialakult elképzeléseit önmagáról vagy a világról, másokról alkotott képét.

Ezzel ellentétben az akkomodáció során a személyek változtatásokat hajtanak végre kialakult elképzeléseiken, hogy a megterhelő és intenzív élmények is beépülhessenek. A PTN során ezt a folyamatot erősítjük, hogy a disztressz és posztraumatikus stressz csökkenhessen a traumatikus élmények feldolgozásával.

A PTN jelenségének természetével kapcsolatban felmerülnek kétségek. Ezek részből abból adódnak, hogy magát a PTN-t pusztán egy coping jelenségeként is értelmezhetjük, amiben a személy pozitív illúziókat tart fenn, amelyek nem valódiak, hogy megóvja magát a koherencia megkérdőjelezéséből adódó distressztől, ami a betegség asszimilációjából adódna. Így valójában nem történnek igazi pozitív változások a személyek identitásában és életében a PTN hatására.

Két interperszonális változó segítségével igyekeztük megerősíteni a PTN önállóságát (tehát azt, hogy több mint egy coping folyamat). Ezek olyan információn alapultak voltak, amelyek a beteg hozzátartozói szolgáltattak. A két interperszonális változó egyike a helyettesítő PTN mértéke, amit a beteg hozzátartozói önmagukban észleltek, miután megtapasztalták szerettük betegségének tényét. A másik változó pedig a megerősítő PTN, amikor a betegek hozzátartozói észlelték, hogy a betegnél PTN figyelhető meg. Ha szignifikáns mások a beteg életében képesek helyettesítő vagy megerősítő PTN tapasztalására, akkor a PTN önállósága bizonyítottnak tekinthető.

Módszer

Résztvevők

A kutatás 2008 és 2016 között zajlott le, összesen 126 rákkal diagnosztizált beteg bevonásával. A résztvevőket az onkológia osztály kezelői, illetve nővérei javasolták a kutatásban való részvételre, amennyiben a kezelés első részének végén emocionális distressz lépett fel esetükben. Azok a betegek vehettek részt, akiknek emocionális distresszük 5 vagy afeletti pontszámot ért el a distressz mérő skálán. A résztvevőknek ezen felül a következő elvárásoknak kellett megfelelnie: 18 és 70 év közötti életkor, az elsődleges onkológiai kezelés teljesítése (műtét, kemoterápia vagy radioterápia), szignifikáns klinikai distressz jelenléte (10 vagy több pont a Kórházi Szorongás és Depresszió globális skáláján), és spanyol nyelvtudás.  Azokat a betegeket kizártuk a vizsgálatból, akiknek volt már korábbi rákos megbetegedése vagy mentális megbetegedés bizonyos formája volt kimutatható (hospitalizáció, pszichózis valamilyen formája, szuicid hajlam vagy függőség) vagy olyan gyógyszeres kezelésben részesültek, amely hatással lehet kognitív teljesítményükre. A részvevőket kezelés után azonnal, 3 hónappal és 12 hónappal vizsgáltuk, illetve baseline-ként a várólistás csoport eredményeit használtuk.

Eszközök

Hangulat és Szorongás: A Kórházi Szorongás és Depresszió Kérdőív (The Hospital Anxiety and Depression Scale) fizikai megbetegedések esetén használható a szorongás és depresszió mérésére, és széleskörűen használt rákos betegek vizsgálata sorén is. 7-7 tétel szolgál a szorongás és depresszió mérésére, az összpontszám 0 és 21 közt mozog.

Poszttraumás Stressz: A Poszttraumás Stressz Betegség Checklist (The Posttraumatik Stress Disorder Checklist-Civilan version) egy 17 tételes önkitöltős kérdőív, ami egy 5 fokú Likert-skálán méri a poszttraumatikus tünetek meglétét a DSM IV. diagnosztikus kritériumai mentén. A kérdőív összpontszáma is értelmezhető, de 3 alskálán is mér; újra tapasztalás, elkerülés/ledermedés és hiperarousal.

PTN: Poszttraumatikus Növekedés Kérdőív (Posttraumatic Growth Inverntory) a trauma utáni pozitív változások értékelését teszi lehetővé. A 21 tételes kérdőív az összpontszám mellett 5 alskálán képes eredményeket mutatni: 1. új lehetőségek, 2. kapcsolódás másokhoz, 3. személyes erősségek, 4. élet élvezete és 5. spiritualitás.

Extrém életesemények: Az Extrém Életesemények Leltára (The Extreme Life Events Inventory) 34 extrém (traumatikus, veszteséggel vagy krízissel kapcsolatos) életesemény bemutatásával gyűjt információkat a betegek kezelés során tapasztalt élményeiről. Elsősorban a rákkal kapcsolatos események lehetnek hatással a pozitív pszichoterápiás kezelést megelőző PTN megélésére.

Pozitív Pszichoterápiás Intervenció

A pozitív pszichoterápia terápiás módszerekkel segíti a PTN megjelenését. A program 12 héten át tartott, heti 90-120 perces ülésekkel. Minden csoport 8-12 főből állt, akik tünetmentes diagnózissal rendelkeztek a kezelésüket követően. A terápiás ülések 4 modul szerint voltak felosztva, ezeknek célja és hosszúsága eltérő volt. Az első két modul a rákos megbetegedés élményének asszimilációját segítette, az utolsó kettő pedig a személyes növekedésre és akkomodáció bátorítására fókuszált, távolodva a betegség élményeitől.

A kutatás eredményeinek összefoglalása:

A rákos betegséget átéltek 50-90%-a számol be pozitív változásokról az életében pszichológiai segítség igénybevétele nélkül is. Ugyanakkor kevéssé vizsgált terület az, hogyan segíthetnénk különböző pszichológiai kezelésekkel a PTN kialakulását, hogy a betegeknek kevesebb distresszel vagy poszttraumatikus stresszel kelljen megküzdeniük. A kognitív-viselkedéses stresszkezelés terápia volt az első olyan potenciális pszichológiai kezelés, amely kimutatható eredményeket hozott a rákos betegek pszichés növekedésének segítésében, habár az csak mellékhatásként jelent meg a stresszkezelés javulása mellett. A jelenlegi kutatás a PTN növelését célzó pozitív pszichoterápia segítségével szintén képes a stressz csökkentésére, mind az emocionális distressz, mind a poszttraumatikus stressz esetén. A várólistás és a terápiában részesülő csoportok összehasonlítása kimutatta a PTN növekedését, ami 3 és 12 hónap között is fennmaradt, bár ez a növekedés statisztikailag nem volt szignifikáns.

A pszichoterápiás kezelést megelőző és követő PTN növekedéséről nemcsak a betegek, de szignifikáns hozzátartozóik is be tudtak számolni, amellyel sikerült hitelesíteni a PTN önállóságát, tudomásunk szerinte elsőként e tanulmányban.

A pszichológiai kezelések a rákos betegek számára a kezelés különböző szakaszaiban más és másféle segítséget nyújthatnak. A kezdeti, diagnózist követő időszakban, a kezelésének megkezdésekor hatékonyabbak lehet a stresszkezeléssel kapcsolatos terápiás segítség, majd az onkológiai kezeléseket követően a pozitív pszichoterápiás kezelés, amely során a betegek képessé válnak megelőző élményeik akkomodációjára.

A kutatás korlátai:

A várólistás csoport hiába nem részesült a kezelésben a vizsgálat ideje alatt, befolyásolhatta eredményeiket a tudat, hogy részesülni fognak a kezelésben.

Továbbá nem elkülöníthető, hogy a kezelés mely elemei pontosan milyen hatással vannak a PTN kialakulására, mivel azokat külön-külön nem állt módunkban vizsgálni.

Konklúzió:

A jelenlegi tanulmány kimutatta a pozitív pszichoterápia hatásait a poszttraumás növekedésre nézve a kontroll csoporttal való összehasonlításban. Tudomásunk szerint ez volt az első olyan tanulmány, amely kimutatta, hogy egy PTN elősegítését célzó kezelés képes egyszerre csökkenteni mind az emocionális distresszt, mind a poszttraumatikus stressz tüneteit. Ezen megfigyelések pedig alátámasztást nyertek a betegek szignifikáns hozzátartozói által.

A  poszttraumás stressz szindróma és az alacsony szintű egészségvédő magatartás  kapcsolata

Zen, A. L., Zhao, S., Whooley, M. A. és Cohen, B. E. (2012). Post-Traumatic Stress Disorder is Associated With Poor Health Behaviors: Findings From the Heart and Soul Study. Health Psychology, 31(2), 194–201.

 doi:10.1037/a0025989.

Az összefoglalót készítette: Molnár Patrícia

Absztrakt

Célkitűzés: A poszttraumás stressz szindróma akár a kardiovaszkuláris megbetegedések esélyét is növelheti, hiszen az alacsony szintű egészségvédő viselkedés komoly rizikófaktora a CVD-nek. Jelen vizsgálat a PTSD és CVD kapcsolatát tekinti át.

Módszer: A kutatásban 1022 kardiovaszkuláris megbetegedésben szenvedő férfi és nő vett részt. A módszer részét képezte a PTSD megállapítása, illetve a fizikai aktivitás és a dohányzás mértékének megítélése önbeszámolós kérdőívvel. Logisztikus és lineráis regresszió szolgált a PTSD és az egyéb egészséget befolyásoló faktorok közti kapcsolat mérésére.

Eredmények: Az 1022 részvevő közül 95 szenved PTSD-ben, amely a 9 %-ukat jelenti. A PTSD-hez szignifikánsan magasabb pontszámok társultak a fizikai inaktivitás tekintetében, mint az általános testedzés (OR 1.6, 95% CI [1.0–2.6]; p = .049), a könnyű testedzés (OR 1.7, 95% CI [1.0–2.9]; p = .045), illetve a nemük és koruk alapján saját magukat a társaik fizikai aktivitásához hasonlítva (OR 1.8, 95% CI [1.0–3.0]; p = .047). A résztvevők, akiknél PTSD-t állapítottak meg jellemzően megszegik az orvosi előírásokat, gondolva itt a gyógyszerek bevételének elfelejtésére (OR 1.8, 95% CI [1.0–3.3]; p = .04) vagy azok szándékos kihagyására (OR 1.7, 95% CI [1.1–2.9]; p = .03). További eredményként kimutatható a PTSD résztvevők magasabb dohányzási rátája (β 6.4 pack years, 95% CI [1.8–10.9]; p = .006).

Következtetések: A kardiovaszkuláris betegségben szenvedő páciensek közül, akiket poszttraumás stressz szindrómával is diagnosztizáltak nagyobb mértékben jellemző rájuk a fizikai inaktivitás, az egészségügyi tanácsok elvetése, valamint a dohányzás.

Kulcsszavak: poszttraumás stressz szindróma, egészséges életmód, dohányzás, fizikai aktivitás, orvosi ajánlás betartása

1. Bevezetés

A poszttraumás stressz szindróma (PTSD) leginkább mentális zavarként ismert, azonban egyre inkább ismeretes fizikai tüneteket eredményező betegségként is. PTSD diagnózissal rendelkező veteránoknál nagyobb eséllyel mutatható ki keringési, emésztőrendszeri, mozgásszervi, idegrendszeri, légzőszervi vagy fertőzéses betegség. Továbbá jelentős rizikófaktorként említhető a kardiovaszkuláris betegségek (CVD) kialakulásában.

Schnurr és Green (2004) megfogalmazzák a pszichológiai, biológiai, viselkedéses és figyelmi mechanizmusokat, melyek által a PTSD hátrányos fizikai tünetei megnyilvánulnak. A PTSD pszichológiai tüneteként megjelenhet disszociáció és az elkerülő megküzdési stratégiák túlsúlya, ami a megfelelő orvosi ellátás megtagadását is eredményezheti. A PTSD biológiai mechanizmusokon keresztül is hat, különböző fiziológiás változásokat eredményez, mint a túlzott szimpatikus aktivitás vagy a hypothalamo-hypophysis-mellékvese tengely sérülése, mely a kardiovaszkuláris rendszer sérülésén át érszűkületet okozhat. Jelen vizsgálat a PTSD és a CVD kapcsolatát vizsgálja, azonban érdemes megjegyezni, hogy a kardiovaszkuláris megbetegedések hátterében leggyakrabban az alacsony fizikai aktivitás, diabétesz, magas vérnyomás, dyslipidemia vagy a dohányzás áll.

Bizonyos kutatások kimutatták, hogy a poszttraumás stressz szindrómában szenvedő személyek körében gyakoribb a dohányzás, illetve az illegális szerhasználat. A fizikai aktivitást mérő vizsgálatok nem jutottak jelentős eredményre, azonban az elmondható, hogy a PTSD-s egyének kevésbé tartják be az orvosi utasításokat.

2. Módszer

A „The Heart and Soul Study” elnevezésű vizsgálat arra szolgál, hogy feltérképezze a kapcsolatot egyes mentális zavarok és kardiovaszkuláris megbetegedések között.

2.1. Résztvevők

Összesen 1024 kardiovaszkuláris megbetegedésben szenvedő felnőtt vett részt a vizsgálatban, közülük 838 férfi, 186 nő. Azok a személyek bizonyultak alkalmasnak a kutatásban, akik kórtörténetében megtalálható például szívinfarktus, érszűkület, ischémia vagy koszorúér-betegség. Nem vehettek részt azonban a hat hónapon belül szívinfarktust elszenvedők, valamint a futópadon végrehajtott tesztelésen sikertelenül teljesítők.

2.2. Kiválasztási folyamat

A klinikai nyilvántartás alapján 15.438 CVD-vel regisztrált beteget kerestek meg e-mailben, annak érdekében, hogy vegyenek részt a kutatásban. A bekerült 1024 résztvevővel 2000 szeptembere és 2002 decembere között végezték el az alapvizsgálatokat, ami magába foglalt egy strukturált pszichológiai interjút, kérdőívcsomagot, vérvételt, echocardiographiát és a fizikai aktivitást mérő eljárást. Végül két személy nem töltötte ki a PTSD-re vonatkozó kérdőívet, így a végleges létszám 1022-re módosult.

2.3. Eljárás

A poszttraumás stressz szindróma mérésénél a Computerized Diagnostic Interview Schedule (CDIS) került alkalmazásra, amely az epidemiológiai vizsgálatoknál közkedvelten felhasznált mérőeszköz.

A fizikai aktivitás tanulmányozása során a résztvevők a következő kategóriákban értékelték a teljesítményüket: elmúlt hónapban végrehajtott 15-20 perces testedzés gyakorisága; intenzitás alapján elkülönített edzések gyakorisága; illetve összehasonlítást kértek a fizikai aktivitásuk tekintetében az azonos nemű és életkorú társaikkal szemben. A kapott eredményekből dichotóm változót alkottak, így alakult ki az „aktív” és „inaktív” címke, amely korábbi vizsgálatokból következtetve már bizonyítottan erős és független előrejelzője a későbbi kardiovaszkuláris megbetegedéseknek. Továbbá összevetették a futópadon történő teszteléssel, mely alapján elmondható, hogy az inaktív címkével felruházott vizsgálati személyek alacsonyabb pontszámot értek el a valós fizikai aktivitáspróbán.

Az egészségügyi javaslatok betartásával foglalkozó standardizált kérdőívben olyan kérdésekre kerestek választ, mint „Az elmúlt egy hónapban milyen gyakran felejtette el bevenni az orvos által felírt gyógyszert, gyógyszereket?”, „Az elmúlt egy hónapban milyen gyakran szedte a gyógyszereit az orvos által előírtak alapján?”, valamint, hogy milyen gyakran döntöttek úgy, hogy nem veszik be a felírt orvosságot.

            Elkülönült dohányzók és nem dohányzók csoportja. A cigarettahasználók körében felmerülő kérdések a következők: mióta dohányoznak és milyen mennyiségben. Az eredmények alapján megkülönböztetnek sosem dohányzó, korábban dohányzó, illetve jelenleg dohányzó résztvevőket.

            További változóként szerepel az életkor, nem, etnikum, egészségügyi kórtörténet, végzettség és az anyagi bevétel. Egyaránt vizsgálták az alkoholfogyasztást és a testtömeg indexet is.

3. Eredmények

3.1. A résztvevők jellemzői

            A résztvevők 9 %-a, azaz 95 személy szenved poszttraumás stressz szindrómában. A PTSD-s vizsgálati személyek nagyobb eséllyel inaktívak, kerülik az orvosi utasítások betartását, jelenleg is dohányoznak, dohányzási történetük régre nyúlik vissza, valamint bevételük a vizsgálatban megszabott átlagnál alacsonyabb összeg. A résztvevők különböző PTSD tünetekről számoltak be, melyek a következő tartalmakkal bírnak: a harcban súlyosan sérült személy feltűnése vagy egy közeli barát, hozzátartozó hirtelen bekövetkező váratlan halála; szexuális abúzus egy rokon vagy egy idegen által; csatamezőn kívül egy személy elrablása, megerőszakolása vagy meggyilkolása.

3.2. PTSD és fizikai aktivitás

            A poszttraumás stressz szindrómás személyek szignifikánsan inaktívabban ítélték meg saját magukat másokhoz képest. A nem PTSD-s résztvevők ezzel szemben aktívabb címkével illették magukat.

3.3. PTSD és egészségügyi vonatkozás

            A PTSD résztvevők szignifikánsan magasabb értéket mutatnak az egészségügyi javaslatok nem betartásában, illetve a gyógykezelés kihagyásában. A korábban ismertetett tények alapján kijelenthető a jelenleg vagy korábban dohányzó személyek túlsúlya is.

4. Megvitatás

            A kapott eredményekből kikövetkeztethető azon feltevés, miszerint a PTSD-hez alacsony szintű egészségvédő magatartás társul, ami hozzájárulhat a PTSD és a kardiovaszkuláris betegségek közti kapcsolat erősségéhez.

            Egyes vizsgálatok azt találták, hogy a pszichológiai stresszorok negatívan hatnak az egészségügyi javaslatok, előírások betartására. Shemesh és munkatársai (2004) felmérésében a szívinfarktust elszenvedő résztvevők közül a PTSD-s személyek hajlamosabbak a kezelés elutasítására, így szembe kell nézniük a kardiovaszkuláris betegségek tüneteivel.

            Schnurr és Green (2004) jelen vizsgálattal egybeeső következtetésekre jutottak, mivel a viselkedéses funkciókra koncentrálva kijelenthető, hogy a poszttraumás stressz szindrómás egyének nagyobb valószínűséggel élnek magas kockázatú tevékenységekkel, gondolva itt akár a dohányzásra, illetve kevésbé alkalmaznak preventív módszereket, mint amilyen a testedzés. Ezek a tények lehetséges magyarázatként szolgálnak a PTSD-s személyek gyakori kardiovaszkuláris megbetegedéseire.

            Assis és munkatársai (2008) vizsgálatában résztvevő PTSD-s illetők 71 %-a a testedzés motivációjának hiányáról számolt be. Mindemellett többen is említést tesznek az attól való félelemről, hogy az edzés valamiféle egészségügyi problémát okozhat számukra.

            A kockázatos viselkedésmód témáját érintve elmondható, hogy a PTSD okozta emocionális distressz és hiperarousal tünetek csökkentésére a betegek olyan anyagokat használnak, mint a nikotin, amely időlegesen redukálja a szorongási szintet.

            A vizsgálat limitációjaként tekinthetők, hogy a résztvevők javarészt városban élő férfiak voltak, már meglévő kardiovaszkuláris diagnózissal. Természetesen hasznos ezen csoport vizsgálata, azonban az eredmények nem vonatkoztathatók át a teljes populációra. A CDIS egy validált eszköz a PTSD mérésére, viszont nem foglalja magába a tünetek időtartamára és súlyosságára vonatkozó információkat. Említést kell tenni az egyes önbeszámolós tesztek esetleges pontatlanságáról, mely a szubjektivitásból is fakadhat.

            Összefoglalásként elmondható, hogy a hipotézist megerősítették az eredmények, miszerint alacsony mértékű egészségvédő magatartás jellemző a poszttraumás stressz szindrómában szenvedő személyekre, amely hozzájárulhat a kardiovaszkuláris megbetegedések és a PTSD közötti pozitív korreláció kialakulásához.

            A kutatás rámutat arra, hogy érdemes lehet a PTSD-s páciensek egészséges életvitel kialakításában való támogatása, a dohányzásról való leszokás segítése vagy a testedzés rutinná tétele.

A dysmenorrheával kapcsolatos pszichológiai és nem-pszichológiai  tényezők

vizsgálata

Faramarzi, M., & Salmalian, H. (2014). Association of Psychologic and Nonpsychologic Factors With Primary Dysmenorrhea. Iranian Red Crescent Medical Journal, 16(8). https://doi.org/10.5812/ircmj.16307

Készítette: Pájer Alexandra

Absztrakt:

Epidemiológiai adatok alapján úgy tűnik, hogy a nők körében az egyik leggyakrabban előforduló nőgyógyászati kórkép a primér dysmenorrhea. Ez a jelenség az alapja annak, hogy a jelen kutatás arra fókuszál, hogy azonosítsa azokat a pszichés, illetve nem pszichiés tényezőkat, amelyek összefüggésbe hozhatóak a dysmenorrheával. A kutatásban 360 egyetemista nő vett részt a Babol Egyetemről. A résztvevő hallgatónők közül 180-an fő számolt be dysmenorrheáról, míg a másik 180 nem. A vizsgált pszichés korrelátumok a következők voltak: affektív tényezők, társas támasz, személyiség és alexitímia, míg a nem-pszichológiai tényezők a demográfiai jellegzetességek, szokások és a nőgyógyászati faktorok köré csoportosultak. A kutatás során a Társas Támasz Kérdőív(SSQ), Depresszió, Szorongás, Stressz Kérdőív (DASS-21), a Torontó Alexitímia Skála (TAS-20) és a NEO-Five Factor Inventory of Personality (NEO-FFI) mérőeszközöket alkalmazták. Eredmények: A primér dysmnenorrhea legerősebb bejóslója az alacsony társas támasz volt. Az eredmények kimutatták még, hogy számos tényező jelenléte növelheti a dysmenorrheára való hajlamot, annak mértékét. Az alexitímia esetén 3,3-szor, a neurotikus személyiségvonás 2,2-szer, a családban már korábban előforduló dysmenorrhea 2,4-szer, a hét napnál tovább tartó menstruációs vérzés esetén 3,1-szer, míg a nagy mennyiségű koffeinbevitel kapcsán 2-szer nagyobb volt a kockázat a dysmenorrhea megjelenésére. Konklúzió: A fent felsorolt jelenségek feltehetőleg hozzájárulnak a dysmenorrhea kialakulásához, annak fennmaradásához, vagy esetlegesen a súlyosbodásához. A kutatás egyfajta irányvonalként is szolgál a gyakorlatban. Célja, hogy a dysmenorrhea terápiás kezelésében a pszichológiai tényezőket is figyelembe vegyék.

Bevezetés:

A dysmenorrhea az erős fájdalmakkal társuló menstruációs vérzést jelenti. A fájdalom már elkezdődhet a vérzés előtti napon, tovább erősödve a menstruáció közvetlen kezdetéig, éles görcsökre váltva a menstruáció alatt. Olyan tünetek is kísérhetik a fájdalmat, mint a hányás, hasmenés, fejfájás vagy akár ájulásérzet is. A leírt panaszok olyan erősek lehetnek, hogy akár pár napos munkaképtelenséget, aktivitáscsökkenést is okozhatnak. A dysmenorrhea eredetét tekintve lehet primer vagy szekunder. Primer dysmenorrhea esetén funkcionális, főként pszichés eredetről, míg a szekunder dysmenorrhea esetén organikus eredetről beszélhetünk        

            A korábbi tanulmányok azt mutatják, hogy a vizsgált mintákban igen széles skálán mozog az előfordulási aránya. Körülbelül 28 – 77,7 % között van jelen. Amellett, hogy ilyen nagy arányban fordul elő a nők körében, igen gyakori alapja az iskolai, valamint a munkahelyi hiányásoknak.

            Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy a dysmenorrheával számos kockázati tényező mutat összefüggést. Ezek a következők: alacsony BMI pontszám, fiatalabb kor, dohányzás, túl korai menarche, a menstruációs vérzésben mutatkozó eltérések (pl. túl hosszú vérzés), vagy a túl sok koffein-bevitel. Habár a dysmenorrhea kialakulásában, illetve fennmaradásában szerepet játszó pszichológiai tényezőket eddig kevésbé kutatták, mégis vannak olyan eredmények, amelyek okot adnak az együttes vizsgálódásra. Úgy tűnik, hogy azok a nők, akik valamilyen mértékű dysmenorrheát élnek át, sokkal hajlamosabbak belefeledkezni a testi tüneteikbe és mind a betegségekkel, mind pedig a menstruációval szemben sokkal negatívabb attitűdöt mutatnak, mint az egészséges minta. Ambresin kutatásában emellett arra is felhívta a figyelmet, hogy a dysmenorrheás nők nem csak a betegségekkel, de a saját testükkel kapcsolatban is sokkal negatívabb hozzáállást mutatnak, mint a kontroll csoport. Az érzelmi élet zavara is egyfajta befolyásoló tényező a dysmenorrhea kialakulásában. Egy korábbi kutatás arra is kitért, hogy a dysmenorrhea erőssége, a depresszió, a szorongás, valamint az aggodalom súlyosságával egyenes arányban nő.

            Amint azt az eddigi eredményekből is láthattuk, a dysmenorrhea rendkívül sokrétű és szerteágazó jelenség, kórkép. Kialakulásában és fennmaradásában, valamint a terápiás kezelésre adott reakcióban számos pszichés, illetve nem pszichés korrelátum játszik szerepet. Éppen ezért érdemes a dysmenorrheára, mint egy multifaktoriális betegségre tekinteni, és a kezelésében számos más tényezőt is figyelembe venni, a szomatikus jellegzetességeken kívül.

            Bár ennyire sokrétű betegségről beszélünk, mégis kevés kutatás foglalkozik konkrétan azzal, hogy milyen pszichológiai tényezők megléte lehet bejóslója a dysmenorrheának. A személyiség, az affektusok, a társas támasz, valamint az alexitímia, feltételezhetően összefüggésbe hozhatóak a dysmenorrheával. Az alexitímia az emocionális élmények szavakba öntésének zavarát, vagy teljes hiányát fejezi ki

            A kutatás célja az volt, hogy négy tartomány (demográfiai adatok, szokások, pszichológiai, illetve nőgyógyászati faktorok) mentén hasonlítson össze egymással egy dysmenorrheás, valamint egy nem dysmenorrheás egyetemista csoportot. A mért pszichológiai változók a következők voltak: társas támasz, hangulati élet (depresszió, szorongás és stressz), személyiség vonások (neuroticizmus, extraverzió, nyitottság, lelkiismeretesség,kedvesség).

Cél:

Azonosítani és értékelni a pszichológiai, illetve nem pszichológiai faktorokat, amelyek összefüggésbe hozhatóak a dysmenorrheaval.

Minta és eljárás:

A keresztmetszeti kutatás 2012 novembere és 2013 márciusa között zajlott. A résztvevők egy észak-iráni egészségtudományi egyetemről, a Babol Egyetemről kerültek ki. A vizsgálat során egy 180 fős dysmenorrheás, illetve egy 180 fős nem dysmenorrheás csoportot hasonlítottak össze. A dysmenorrheás csoport a következő kritériumok mentén alakult ki: primér dysmenorrhea, ami a menarche után két évvel kezdődött, az egyén kórtörténetében nem szerepel nőgyógyászati műtét, beavatkozás, illetve önkéntes részvétel. A dysmenorrheát a kutatás az alábbi szempontok alapján definiálta: a menstruáció kezdetével egybeesően 6, illetve 12 órán belül jelentkező fájdalom, ami az minimum 8, maximum 72 óráig tart. Az alhas területére lokalizált fájdalmat a hát alsó szakaszának a fájdalma is kíséri. A 180 fős csoporton belül a dysmenorrhea eltérő mértékben jelentkezett az enyhétől a súlyos formákig. A szekunder dysmenorrheás nőket kizárták a kutatásból.

            A dysmenorrhea mértékét egy önbeszámolós, multidimenzionális pontozásos rendszerben mérték, aminek az alapját a fájdalom mértéke, az aktivitás, valamint a korlátozottság jelentették. A pontozás a következőképpen történt: 0 pont: nem dysmenorrheás, a menstruációs görcsök egyáltalán nem akadályozzák a mindennapi tevékenységet, 1 pont: enyhe menstruációs fájdalom, ami nagy ritkán kihat a mindennapos tevékenységre és nagyon kis mértékű fájdalomcsillapítást igényel, 2 pont: közepes mértékű dysmenorrhea, ami potenciálisan befolyásolja a mindennapi tevékenységeket, de még nem eredményez hiányzást az iskolából/munkahelyről, míg a 3 pont: súlyos dysmenorrhea, ami a napi aktivitás teljes megszűnését korlátozottságával és más, intenzív testi tünetekkel jár.

            A kutatásban szülésznő, gyógytornász, ápoló, laboráns és orvostanhallgatók vettek részt. A kutatók 450 hallgatót invitáltak a kutatás tájékoztatójára. Végül 402-en vállalták, hogy részt vesznek a kutatásban, amelyből 37-en kiestek

Mérőeszközök:

Nem a pszichére vonatkozó kérdések

Ez a kérdéscsoport a korábbi kutatási eljárásokra épült és alapvetően három szempont mentén csoportosítja a kérdéseket.

            Az első szempont tartalmazza a demográfiai, a SES-adatokat, valamint kitér a BMI-indexre is. A második szempont a nőgyógyászati faktorokra vonatkozik. A kutatók rákérdeznek a menarche időpontjára, a dysmenorrhea családi történetére, menstruáció hossza, valamint a menstruációs vérzés erőssége, illetve a premenstruációs szindróma megléte. Ha a menstruációs ciklus 21 és 35 nap közé esett, akkor normálisnak volt mondható, viszont, ha ettől eltért akkor már hosszúra nyúlt ciklusról beszélhettünk. A harmadik szempont a mindennapos szokásokra vonatkozott, úgy mint a koffein-bevitel, reggelivel kapcsolatos szokások és a testmozgás. Akkor beszélhettünk magas koffein-bevitelről, ha ez napi szinten meghaladta a 300 mg-ot. A résztvevők, akkor végeztek kielégítő testmozgást, ha az heti szinten legalább háromszor, több mint 10 percig tart. A reggelizés pedig akkor volt kielégítő, ha heti szinten legalább hatszor fogyasztanak reggelit.

Pszichológiai kérdőívek

A felhasznált pszichológiai kérdőívek a következők voltak. A depresszió, a szorongás, valamint a stressz mérésére szolgált, az önkitöltős, 21 itemből álló kérdőív, a DASS-21. A társas támas mérésére a 25 itemből álló SSQ, míg alexitímia mérésére a 20 itemből álló TAS-20 szolgáltak. A személyiség mérésére pedig a klasszikus NEO-FFI-t alkalmazták, ami 60 itemet tartalmaz.

Eredmények

Az eredmények alapján elmondhatjuk, hogy a dysmenorrheára a vizsgált napi szokások közül feltehetőleg a magas koffeinbevitel van leginkább hatással. A nőgyógyászati faktorok kapcsán a dysmenorrhea családi története, illetve a 7 napnál tovább tartó menstruációs vérzés mutatott erőst összefüggést a vizsgált konstruktummal. A pszichológiai faktorok közül kiemelendő a társas támasz hiánya, vagy alacsony szintje, az alexitímia, illetve a neuroticizmus.

Diszkusszió

A legerősebb bejósló faktornak az alacsony társas támasz bizonyult. Ez az eredmény a gyakorlatban úgy nyilvánult meg, hogy azok a tanulók, akik alacsony társas támogatottságról számoltak be, tudták a legkevesebb adekvát baráti kapcsolatot felmutatni. Úgy tűnik, hogy ezeknek a tanulóknak kevesebb adekvát kapcsolatuk van. Az egyik lehetséges ok, ami ennek a jelenségnek a hátterében áll, az a mintában is magas arányban előforduló alexitímia. Az alexitímia magját képező jellegzetességek miatt az alexitímiás személy számára nehézségeket okozhat egy interperszonális kapcsolat. Számára ugyanis egy interperszonális helyzet rendkívül fenyegető tud lenni. Nem áll rendelkezésére olyan eszköz (fantázia, érzelmek kifejezése) amely segítségével adaptívan megküzdhetne a helyzettel. Ez a frusztráció kétféleképpen hathat a viselkedésre. Vagy elmenekülnek, elkerülik az ilyen helyzeteket, vagy érzelmi átélés nélküli, impulzív reakcióval reagálnak. Az alexitímia konstruktuma éppen ezért összefüggést mutatott a szegényes társas kapcsolatokkal, társas támasz hiányával, az interperszonális képességek korlátozottságával, valamint a depresszióval.

            Az alexitímia konstruktuma több olyan krónikus betegséggel is korrelációt mutat, melyeknek a legkiugróbb tünetét a fájdalom jelentette. Az alexitímia és a különböző betegségek kapcsolatával foglalkozó egészpszichológiai kutatások közül több is kiemeli, hogy az alexitímia jelenléte meghatározhatja azt, ahogy az egyén a pszichológiai distresszt és a szomatikus tüneteket megéli. Ugyanis az alexitímia fokozhatja a testi tünetekre irányuló figyelmet, akár a jóindulatú, ártalmatlan tünetek esetében is, hozzájárulhat a pszichológiai distresszhez és a hosszan tartó arousalszint emelkedéséhez. Korlátozhatja azokat az egyéni eszközöket, melyek a stresszel való adaptív megküzdést szolgálják.

            A másik kiemelendő korrelátum a neuroticizmus. Úgy tűnik, hogy a neurotikus személyiségvonás hajlamosíthat arra, hogy a menstruációt kísérő fájdalmakat nehezebb megélésére.

            Azok a lányok, akiknek a családjában már előfordult dysmenorrhea, szintén hajlamosabbak voltak ők maguk is a dysmenorrheára a vizsgált mintában. Ez az összefüggés feltehetőleg a tanult mintákon, attitűdökön keresztül fejti ki a hatását.

Összegzés

A kutatás kimutatta, hogy leginkább az alacsony társas támogatás jósolja be az intenzív fájdalmak jelenlétét a menstruáció alatt. Ezenkívül a dysmenorrheára való hajlam 3,3-szor gyakrabban fordult elő az alexitímiás nők esetén, mint a nem alexitímiás nők között. A kutatók az alacsony társas támogatás egyik lehetséges okának is az alexitímiát tekintették, hiszen egyik jellegzetessége a mély, érzelemmel teli kapcsolatok kialakítására való képtelenség

Motivációs  interjú diabétesszel élők körében

Hunt, J. (2011). Motivational interviewing and people with diabetes. European Diabetes Nursing, 8(2), 68–73b. https://doi.org/10.1002/edn.180

Készítette: Losonczi Antónia

ABSZTAKT

            A motivációs interjú (MI) egy evidenciákon alapuló módszer a tanácsadásban, amivel növelni lehet a magatartásváltoztatásra irányuló intrinzik motivációt. Az eddigi kutatások kimutatták, hogy a módszer hatékony szerhasználat, illetve más egészségmagatartásbeli problémák esetén. Krónikus betegségekkel élők körében (mint a cukorbetegség) is sikeresen alkalmazták.

            Ez a tanulmány a MI elméletét és gyakorlati alkalmazását kívánja bemutatni, kiemelve hatékonyságát a diabetesszel élő betegek intervenciós programjában. Több vizsgálat is abba az irányba mutat, hogy a MI hatékony módszer lehet a cukorbetegség kezelésében, a leghatékonyabbnak azonban akkor mutatkozott, ha egy bizonyos viselkedésre fókuszáltuk (mint például a súlyvesztés, vagy az étrend betartása). Tehát a módszernek vannak határai, amik korlátozzák a hatékony és sikeres beillesztését a betegek ellátásába. Mindezeken kívül megtárgyalásra kerülnek olyan fontos aspektusai a témának, mint a standardizált tréning, illetve a kezelés integritásának biztosítása. További kutatásokra szükség lenne, amik feltérképezik a változás mögött álló mechanizmusokat, illetve a MI hosszú távú hasznát mind a betegek, mint a módszert alkalmazók körében. Ez segíthetné a MI módszerének beillesztését a diabetesszel élők kezelési rutinjába.

BEVEZETÉS

            Több kutatás is abba az irányba mutat, hogy glikémiás kontrollal (a vércukor szintentartásával) megelőzhetőek a cukorbetegség esetleges szövődményei. Azonban az optimális vércukorszint elérése problémákba ütközhet, mivel legnagyobb részben a páciens adherenciáján múlik, azaz azon, hogy hogyan sikerül betartania az orvosi utasításokat, melyek kiterjednek az étrend, testmozgás, dohányzás, alkoholfogyasztás kontrollálására is, valamint a gyógyszer és/vagy inzulin használatára. Az beteg viselkedése pedig pszichoszociális környezetétől is függ, ez vezette a kutatókat arra, hogy vizsgálják a motiváció fontosságát az egészségmagatartás megváltoztatásában, az elmúlt évtizedben pedig arra fókuszáltak, hogyan lehetne növelni a belső motivációt.

MI A MOTIVÁCIÓS INTERJÚ?

            Egy Miller által 1983-ban leírt kommunikációs módszer, melyet továbbfejlesztett Miller és Rollnick 1991-ben. Ez egy direktív kliens-központú tanácsadási módszer, amivel előcsalogathatjuk a kliens belső motivációját ahelyett, hogy kívülről próbálnánk ráerőltetni a viselkedés változást.

Elméleti váz

            Több elméleti megközelítésből indul ki a MI módszere. Egyik közülük Prochaska és DiClemente, akik szerint a viselkedés változás különböző fázisok közti ciklikus ingadozás eredménye. Azt pedig, hogy adott kliens melyik fázisban van, azért fontos feltérképezni, mert különböző fázisokban más módon tudunk eredményt elérni. Ezen túl Bem önészlelési elmélete, valamint számos társas észlelési elmélet is fontos kiindulópont volt.

A MI alapelvei

            A MI módszerének alapja, hogy a kliens és a szakember együtt dolgoznak a viselkedésváltozást gátló tényezők felderítése érdekében, nyitott, elfogadó környezetben, amelyben a kliens szempontjai kerülnek előtérbe. Ezt a négy alapstratégia biztosítja: nyitott kérdések, megerősítések, tükrözések és összegzések.

            Bundy szerint az öt alapelv a következő: az empátia kifejezése, a vita elkerülése, az énhatékonyság érzés növelése, az ellenállás/konfrontáció minimalizálása és végül a diszkrepancia megteremtése.

A MI HASZNÁLATA DIABÉTESSZEL ÉLŐKNÉL

            Különösen a kettes típusú cukorbetegséggel élőknek a diagnózis felállítása után általában radikális életmódbeli változtatásokat javasolnak orvosaik. Ilyen esetekben pedig az eddigi eredményeket tekintve a MI eredményei felülmúlják a hagyományos tanácsadás hatásait. Channon és mtsai 1-es típusú cukorbetegeknél azt találták, hogy a kontroll csoporthoz képest szignifikánsan javult a glikémiás kontrollja azoknak, akik MI-ban részesültek, aminek hatása még egy év után is látható volt, valamint magasabb élettel való elégedettségről és kevesebb szorongásról számoltak be. West és mtsai pedig 2-es típusú cukorbeteg nőknél mutattak ki sikereket súlycsökkentés terén MI-val, amit az adherencia növekedése jellemzett. A glikémiás kontroll viszont 18 hónap elteltével már nem volt szignifikánsan jobb, mint a kiindulásnál. Channon és mtsai pedig arra jutottak, hogy 1-es típusú cukorbeteg serdülők jobban boldogulnak betegségükkel, ha a MI-kongruens eszközöket használnak, mint például napirend írása, fókuszálás a viselkedésváltozás előnyeire és hátrányaira, egy “tipikus nap a betegséggel” leírása, a “változás útjának” átbeszélése – a kliens magabiztosságának felmérése a változással kapcsolatban.

            Nem minden vizsgálat támasztotta alá azonban a MI módszerének sikerességét. Egy kutatásban például felülmúlta a Strukturált Diabetes Edukáció (SDE) 1-es típusú cukorbeteg serdülőknél – az SDE-ban részesült csoport HbA1c értékei jobban csökkentek, mint a MI-ban részesülteké, habár az eredmények kevéssé általánosíthatók a kis mintaelemszám miatt. Heinrich és mtsai nővéreket képeztek ki a MI módszerére, és 2-es típusú cukorbetegeken alkalmazva nem kaptak szignifikáns javulást sem a fiziológiai paramétereket tekintve (mint pl. a HbA1c, a vérnyomás, vagy a BMI), sem pedig a viselkedés változás tekintetében, habár szignifikánsan javultak a betegségről való ismereteik, és csökkent a betegséggel kapcsolatos kontrollhely tekintetében a véletlen dimenzió pontszáma. Welch és mtsai vizsgálatukban MI-alapú DSME (diabetes self management education) és a hagyományos DSME módszerrel kezeld 2-es típusú cukorbetegeket hasonlítottak össze. Utóbbi csoportnál inkább javultak a HbA1c értékek, tehát náluk változott pozitívan a vércukor kontroll. Az MI-csoportban az énhatékonyság érzés nem nőtt számottevően, így összességében a MI beemelése semmiben nem múlta felül a hagyományos diabétesz ellátást.

HATÁROK

A fentebb említett vegyes eredmények arra engednek következtetni, hogy lehetséges, hogy rejlik a MI módszerének jótékony hatása a diabétesszel élőkre, viszont további kutatások kellenek, hogy határait feltérképezhessük, és leküzdhessük.

A kezelés limitációi

            Habár bizonyos kutatások hoztak pozitív hatást különböző típusú csukorbetegek terápiájában, de neház megmondani, mik voltak a módszer kritikus komponensei, amik a sikerhez vezettek.

            Ezen túl megfontolandó, hogy nem feltétlenül megfelelő olyan helyzetekben használni a módszert (pl. klinikákon), ahol nem áll a rendelkezésünkre elégésges idő.

            A társas kontextus ugyancsak kulcsfontosságú probléma lehet, mivel a szegénység, a munkanélküliség, és egyéb hasonló faktorok útjában állhatnak a viselkedés változásnak. Emmons javasolja is, hogy szélesítsék ki a MI stratégiákat viselkedéses és társas kontextusbeli aspektusokkal.

Tréning

            A MI megalkotói azon a véleményen vannak, hogy ez a módszer nem tanítható lépésről lépésre, mivel nincs egy konkrét listája a technikáknak, amik hatékonyak – a sikeressége inkább a “hangulatában” rejlik, a személyközi stílusában, aminek elsajátításához gyakorlás kell. Kutatások azonban törekszenek rá, hogy feltárják azokat a tényezőket, amik segíthetnek a MI-t alkalmazók technikájának tökéletesítésében. Miller és Mount például kismértékű, de szignifikáns javulást értek el klinikusoknál kétnapos workshopjuk alkalmával, igaz ez a javulás a klienseik szintjén már nem volt kimutatható. További kutatás viszont kimutatta, hogy a legjobb tréning a workshop és azt követő szupervízió (miközben már használják a klinikusok a módszert klienseiken) kombinációja lehet – a szupervíziónak kulcsszerepet tulajdonítanak.

            A MI hatékonysága az azt alkalmazó szakember kompetenciáinak és profizmusának is függvénye lehet. A MISC-t (Motivational Inteviewing Skill Code) arra fejlesztették ki, hogy megállapítsa a MI minőségét úgy, hogy megnevezi az aktív komponenseket, megvizsgálja a klinikus és a kliens viselkedését is, és a kettejük interakcióját is. A MITI (Motivational Interview Treatment Integrity) pedig 10 elemét szedi össze a MI-nak a klinikus teljesítményét véve alapul. Ezek használatával javul a módszer inter-rater megbízhatósága.

A MI és a kognitív viselkedésterápia

            A MI előcsalogatja a személyben egyébként is meglévő motivációt, míg a CBT segítségével a terapeuta helyreállít téves képzeteket, hibás kogníciókat. A MI nem használható akkor, ha például a kliensnél feltételezhetően “hiányzik” valami. Feltételezhető, hogy a két módszer hatékonyan kombinálható úgy, hogy a MI megelőzi, úgymond “bemelegít” a CBT előtt.

KONKLÚZIÓ

A kutatások abb az irányba mutatnak, hogy a motivációs interjú módszere alkalmas lehet viselkedésváltozás elérésére cukorbetegeknél. Ugyan nem minden vizsgálat támasztja alá, de több is azt az eredményt kapta, hogy segít a cukorbetegeknek vércukorszintjük kontrollálásában, fizikai aktivitásuk fokozásában, súlyvesztésükben és optimális étrendjük betartásában. Abban egyetértenek a kutatók, hogy az egészségügyi szakembereket ki lehet képezni erre a módszerre tréning és szupervízió kombinációjával. Fontos megjegyezni, hogy az optimális vércukorszint elérése több, bonyolult tényező függvénye, önmagában a MI nem elégséges. Így a jövőben egyéb aspektusokra kellene koncentrálni, mint például a lipidek, amik közvetlenebb összefüggésben vannak az étrend és a testmozgás megváltoztatásával.

            Ha a módszer limitációit figyelembe vesszük, elégséges bizonyíték szolgál amellett, hogy érdemes a MI-t beemelni az egészségügyi ellátásba a biomedikális nézőpont mellé.

Műszakos munkarend, alvási szokások és anyagcsere  különbségek: eredmények a Wisconsin egészsége felmérésből

Givens, M.L., Malecki, K. C., Peppard, P. E., Palta, M., Said, A., Engelman, C. D., Walsh, M.C., Nieto, F. J.(2015). Shiftwork, sleep habits, and metabolic disparities: results from the

Survey of the Health of Wisconsin. Sleep Health 1, 115–120.

https://doi.org/10.1016/j.sleh.2015.04.014

Készítette: Végh Bianka Petra

Absztrakt

Háttér: A nonstop társadalom iránti növekvő kereslettel az alváshiány előfordulása és egyéb, alvászavarokkal kapcsolatos egészségügyi problémák egyre nőnek. Magas prevalenciája és a társadalmi-gazdasági vonatkozású egészségügyi egyenlőtlenségekben játszott meghatározó szerepe miatt a műszakos munkarend növekvő jelentőségű munkahelyi egészségügyi kockázat.

Célkitűzések: A kutatás célja volt megvizsgálni a műszakos munkarend összefüggését a túlsúlyossággal és a 2-es típusú cukorbetegséggel (T2D), illetve feltérképezni, hogy az alvászavarok előfordulása hatással van-e ezekre az összefüggésekre.

Résztvevők és módszerek: Keresztmetszeti vizsgálatot végeztek a Wisconsini Egészségügyi Felmérés (2008-2012) azon 1593 résztvevője körében, akik hagyományos vagy műszakos munkarendben dolgoztak és beszámoltak különböző alvászavarok (álmatlanság, elégtelen alvás, és ébrenléti álmosság) előfordulásáról. A testtömeg indexet és a 2-es típusú cukorbetegséget objektív mérőeszközökkel mérték.

Eredmények: A műszakban dolgozók túlsúlyosabbak voltak a hagyományos munkarendben dolgozóknál (83% vs 71% , legalább 25-ös testtömegindexszel) és több alvászavarral kapcsolatos tünetről számoltak be. A műszakos munka és a túlsúly vagy a cukorbetegség közötti kapcsolatok erősebbek voltak azok között, akiknek az alvása elégtelen volt, de az interakció nem volt statisztikailag szignifikáns.

Következtetések: Az alvás és az anyagcsere állapotok közötti kapcsolat jobb megértése segíthet az egészségügyi szolgáltatóknak és a munkadóknak kiszűrni a magas kockázatú egyéneket és a munkahelyi jólét javításával az egészségügyi problémák kockázatát csökkenteni.

Bevezetés

A hagyományos munkarendben dolgozókkal összehasonlítva a műszakban dolgozók jelentős egészségügyi egyenlőtlenségekkel szembesülnek, ami nagyobb morbiditással és halálozással jár. Hajlamosabbak a rákos és a kardiometabolikus betegségekre, köztük a metabolikus szindrómára, a 2-es típusú cukorbetegségre (T2D), az elhízásra és a kóros kardiovaszkuláris problémákra. A legfrissebb tanulmányok azt mutatják, hogy a műszakban dolgozók magas trigliceridszinteket, koleszterint és magasabb inzulinrezisztenciát mutatnak, mint a hagyományos munkarendben dolgozók.

Az alvási problémák és az elégtelen alvás gyakori a műszakban dolgozók körében. Az amerikai nemzeti felmérési adatok azt mutatják, hogy az elégtelen alvás (<7 óra / nap) előfordulása a műszakban dolgozók körében 44% -ot tesz ki, szemben a nappali munkarendben dolgozó alkalmazottak 30% -ával. Kimutatták azt is, hogy az alvászavarok, köztük az elégtelen alvás hátrányosan befolyásolják az anyagcsere-egészséget. Például a glükóz-homeosztázist negatívan befolyásolja mind az alvásminőség, mind a mérsékelt alváskorlátozás. Ezért az alvászavarok magyarázatot adhatnak a műszakmunka és az anyagcsere diszfunkció közötti összefüggésre, és szerepet játszhatnak a műszakban dolgozók egészségügyi egyenlőtlenségeiben.

Ebben a kutatásban felnőtt lakossági mintában a műszakos munkarend és az alvásproblémák közötti kapcsolatot, illetve a munkarend és a túlsúlyosság és 2-es típusú cukorbetegség, mint kedvezőtlen anyagcsere marker összefüggéseit vizsgálták. Megnézték továbbá, az elégtelen alvás hatását ezekre a kapcsolatokra, hogy megállapítsák, a rossz anyagcsere és munkarend közötti feltételezett kapcsolat enyhül-e azoknál a munkavállalóknál, akik elegendő alváshoz jutnak.

Résztvevők és kutatási módszerek

A kutatáshoz a Wisconsini Egészségügyi Felmérés (WEF) 2008-2012 között az állam 21-74 év közötti lakosssága körében felvett adatokat használták. Az adatok tartalmazták az alapvető klinikai paramétereket, beleértve a vizsgálati alapú antropometriát (magasság, testsúly és derék / csípő arány), a vérnyomást, a vérkémia és a sejtszám meghatározását, valamint az önbevallásos fizikai egészségi állapotot, a demográfiai adatokat, a viselkedéses és munkahelyi egészséget. A testtömeg indexet (BMI) a súly és magasság alapján számolták, a 2-es típusú cukorbetegséget pedig orvosi diagnózis alapján regisztrálták.

A műszakos munkát éjszakai, forgó vagy egyéb nem hagyományos alvásmintázattal járó munkaviszonyként definiálták. Az alvási szokásokat és az alvás időtartamát korábban validált kérdések segítségével kategorizálták. Az álmatlanságot azon résztvevők válaszai alapján határozták meg, akiknél az elalvás nehézségei jelentkeznek, mely alapján két kategóriát hoztak létre: gyakran (≥5 / hó) vagy ritkán (<5 / hó) küzdenek elalvási problémákkal. Az elégtelen alvás meghatározására a következő képletet használták: ([5 × munkanapi alvás] + [2 × hétvégi alvás]) / 7); az elégtelen alvás <7 óra / nap. A nappali álmosság mérésére az Epworth Álmosság Skálát használták.

A vizsgálatba 1593 túlsúlyos / elhízott és 1400 2-es típusú cukorbetegségben szenvedő alanyt vontak be, akiknek adatait SAS 9.2 programban elemezték.

Eredmények

A műszakban dolgozók átlagosan idősebbek és kevésbé képzettek voltak a hagyományos munkarendben dolgozóknál. Nem, rassz és etnikum tekintetében nem volt szignifikáns különbség a különböző munkarendben dolgozók között.

A műszakban dolgozóknál a hagyományos munkarendben dolgozókkal szemben az anyagcsere-egészségét károsító markerek gyakoribb előfordulása volt megfigyelhető, a túlsúly és az elhízás együttes előfordulása szignifikánsan magasabb volt a műszakban dolgozók körében, mint a hagyományos munkatársaknál (83% vs 71%, p= .0004). A T2D előfordulása szintén magasabb volt (7,6% vs 4,9%) náluk, de ez a különbség nem volt szignifikáns a két csoport között. Az alvászavarok előfordulása szignifikánsan magasabb volt a műszakban dolgozóknál, mint a hagyományos munkatársaknál. A túlzott álmosság (31,8% vs 24,4%, p-érték = 0,05), álmatlanság (23,6% vs. 16,3%, p-érték = 0,02) és elégtelen alvás (átlagos napi alvás időtartam <7 óra, 53,0% vs. 42,9 %, p-érték = .03) mind magasabbak voltak a műszakban dolgozók körében.

A módosított modellekben a műszakban dolgozás és a túlsúly / elhízás közötti összefüggés statisztikailag szignifikáns maradt (a kiigazított esélyarány [OR] = 2,07, 95% CI = 1,31-3,28). A műszakban dolgozóknál a kor, a nem, a rassz és a képzettség kontrollálása után  44% -kal nagyobb esélye volt a T2D előfordulásának; de az összefüggés nem volt statisztikailag szignifikáns.

Az egyes alvással kapcsolatos változók egymástól függetlenül történő hozzáadásaa modellhez nem változtatta meg jelentősen a műszakmunka és a túlsúlyosság / elhízás vagy a T2D összefüggéseinek erősségét. A kiigazított modellek azt mutatták, hogy a túlsúlyosság / elhízás előfordulása kevésbé valószínű a hosszabb átlagos napi alvási időtartammal rendelkező felnőtteknél és valószínűbb magasabb szubjektív nappali álmosság esetén. Továbbá, az álmatlanság gyakorisága szignifikánsan összefüggésben volt a túlsúlyossággal / elhízással. Hasonlóképpen, a 2-es típusú cukorbetegség prevalenciájának esélye is csökken a hosszabb átlagos napi alvás időtartamával és magasabb az emelkedett szubjektív álmossággal, de az eredmény a statisztikai szignifikancia határán van.

A műszakban dolgozás és a túlsúlyosság közti kapcsolat erősebb és statisztikailag szignifikánsabb azok között, akik elégtelen alvásról számoltak be, mint azoknál akik eleget aludtak. Ugyan ez volt az eredmény 2-es típusú cukorbetegség tekintetében is, bár a formális teszt eredménye nem volt szignifikáns.

Diszkusszió

Az eredmények azt mutatják, hogy a hagyományos munkarendben dolgozókkal szemben, a műszakban dolgozók nagyobb valószínűséggel túlsúlyosak / elhízottak és vannak alvási problémáik (álmatlanság, elégtelen alvás és a túlzott ébrenléti álmosság). Az alvászavarok megléte pozitívan korrelált a túlsúlyossággal / elhízottsággal és cukorbetegséggel, de teljes mértékben nem magyarázta azt. A műszakmunka és a túlsúlyosság közötti kapcsolat erősebbnek tűnt azok között, akiknek az alvása elégtelen volt, mint az általános vizsgálati populációban. Ezek az eredmények arra engednek következtetni, hogy azok a műszakban dolgozók, akik elegendő alváshoz jutnak ezáltal részleges védelmet élveznek a műszakmunka káros metabolizmusra gyakorolt hatásaival szemben.

Bár a műszakmunka és az anyagcsere-diszfunkció közötti mechanizmusok és összefüggések vizsgálata még folyamatban van, egyre több bizonyíték támasztja alá a biológiai magyarázatot. A műszakmunka és a kóros anyagcsere között a metabolikus szabályozás és a cirkadián óra molekuláris funkciójának mögöttes biológiai ok-okozati összefüggése szerepel.

Összefoglalva, a műszakban dolgozók munkaerőpiaci szempontból sebezhető szegmensben dolgoznak, az alvászavarok és a rossz kardiometabolikus egészség fokozott kockázatával. A tanulmány eredményei segíthetik a munkahelyi jólét kezdeményezéseket, amelyek célja a műszakmunka kardiometabolikus egészségre gyakorolt hatásainak mérséklése és az egészségügyi egyenlőtlenségek csökkentése a munkaerőben. Azon munkahelyi kezdeményezések, amelyek támogatják az alkalmazottak elégséges alvását, ígéretesek lehetnek az elhízás visszaszorításában.

A mindfulness oktatása segíti csökkenteni a kiégést és növeli a jóllétet az egészségügyi  dolgozók körében

Goodman, M. J., & Schorling, J. B. (2012). A Mindfulness Course Decreases Burnout and Improves Well-Being among Healthcare Providers. The International Journal of Psychiatry in Medicine, 43(2), 119–128. https://doi.org/10.2190/PM.43.2.b

Készítette: Nagy Vivien Dóra

Bevezetés:

A kiégés nagyon gyakori az egészségügyi dolgozók – orvosok, nővérek, pszichológusok – körében. A munkával összefüggő kiégés tünetei közé sorolhatók a fáradtság, érzelmi kimerültség, és az észlelt teljesítménycsökkenés. Az érzelmi kimerültség tekinthető a kiégés központi tünetének, mely a munkával kapcsolatos érzelmi bevonódásnak szab gátat. A deperszonalizáció meggátolja, hogy az orvos közel kerülhessen a betegeihez, és a páciensek azt érezhessék, hogy egyediek. Az egészségügyi dolgozók körében megjelenő kiégésnek számos korrelátumát tárták már fel. Hatással lehet a betegek elégedettségének csökkenésére, illetve az orvosi hibák előfordulására, emellett a kiégés hatással lehet a tanulásra, ahogy egy tanulmány is kimutatta: a fiatal orvos rezidenseknél a kiégés alacsonyabb tanulmányi pontszámmal társult.

A mindfulness tréningek egy lehetséges eszköze lehet a kiégés csökkentésének, így a betegellátás és az elégedettség növelésének. A mindfulness egy olyan állapotként jellemezhető, ami a jelen pillanat ítélkezésmentes megélését, figyelmi fókuszát jelenti. Számos meditációs technika áll rendelkezésre, melyen keresztül gyakorolni lehet a mindfulnesst. Számos korábbi mindfulness program sikeresnek bizonyult a kiégés csökkentésében orvosok, illetve ápolók körében. Jelen kutatás célja, hogy egy hasonló program kifejlesztésével csökkenteni tudja a kiégést, és elősegítse jóllét növekedését az egészségügyi dolgozóknál.

Módszer:

Résztvevők:

A vizsgálat résztvevői egészségügyi dolgozók voltak, a virginiai Charlotteville-ből, akik egy 8 hetes mindfulness programban vettek részt. Évente egy esetleg két 8 hetes csoport indult 2004-től kezdve. A kurzusért 200-400 dollárt fizettek a részvevők. A program elvégzésével a részvevők továbbképzési krediteket kaptak.

Eljárás:

Az intervenció a John-Kabat Zinn által kifejlesztett MBSR (Mindfulness based stress-reduction) program alapján készült. Az intervenciós órákat a szerzők tartották, akik tapasztalt mindfulness oktatók. Egy mindfulness óra 2,5 órát vett igénybe, illetve a 6. És 7. alkalom között egy egész napos (7 órás) csendes visszavonulás is program része.

Négyféle gyakorlatot tanulhattak meg a részvevők: a test monitorozási gyakorlatot (body-scan), ülő, illetve sétáló meditációt, valamint a mindful mozgást, ami a Hatha jóga nyújtó gyakorlatain nyugszik. A meditáció fő célja figyelmi fókusz irányítása. Minden gyakorlat lényege, hogy ha a gondolatok elterelődnek, a figyelem elvándorol, minden esetben próbáljunk visszatérni az adott feladat fókuszára, legyen az a légzés figyelése, a test vagy a sétálás. A részvevőknek a heti 2,5 órán kívül napi 45 perc otthoni gyakorlást kellett elvégezniük, egy CD segítségével.

A meditációs gyakorlatokon kívül a résztvevők minden órán egy adott témát beszéltek meg, vitaindító céllal. A témák a következőek voltak: a mindfulness áttekintése, a mindfulness beillesztése a mindennapi életbe, a mindfulness mozgás, a mindfulness alkalmazása a kihívást jelentő helyzetekben, a mindfulness kommunikáció, az elismerés gyakorlása, együttérzés meditáció, illetve az utolsó alkalmon egy általános összefoglalás. A témák megvitatása során a résztvevők megoszthatták az élményeiket, megbeszélhették a házi feladatokat, új témákat javasolhattak, kérdéseket tehettek fel.

Mérőeszközök:

Az első óra elején és az utolsó órán után minden részvevő kitöltötte a Maslach kiégés kérdőívét, melyet széleskörben használják az egészségügyben dolgozók körében. A kérdőív három skálán mér, összesen 22 tétellel. Az emocionális kimerültséget, a deperszonalizációt, illetve az egyéni teljesítményt méri. Minden tétel egy 7 fokú likert skálán mér, a „soha” és a „minden nap” között.

Emellett kitöltötték az SF-12v 12 tételes kérdőívet is, mely az észlelt fizikai és mentális egészséget méri.

Elemzés

A kimeneti mutatók a Madlch kiégés kérdőív, illetve a SF-12v kérdőív baseline és posztteszt felvétele közötti pontszámeltérések voltak. Az elemzéseknél az orvosokat és a más egészségügyi dolgozókat külön vizsgáltuk. Az adatokon összetartozó mintás t-próbákat futtatunk le. A két csoport alappontszámai (baseline) közötti eltérés vizsgálatára független mintás t-próbát a kategorikus változók mentén végzett összehasonlításra chi² próbát alkalmaztunk.

Eredmények:

A program 6 éven keresztül folyt, összesen 11 csoport végezte el a mindfulness programot. A 6 év alatt összesen 93 részvevő adatát gyűjtöttük össze. Az elemzésbe azok kerültek be, akik legalább egy programot végig csináltak. Három résztvevő megszakítással tudta végig csinálni a programot, két résztvevő pedig két programot is végig csinált. Az ő adatuk csak egyszer szerepel az elemzésekben. A 93 résztvevőből 90 vett részt legalább 4 órán, és 73-an töltötték ki a mindkét időpontban a kérdőíveket. A 93 résztvevőből 51 (55%) orvos volt, 42 (45%) pedig más egészségügyi dolgozó. Az orvosok közül 39 praktizáló, és 12 rezidens vett részt. A praktizáló orvosok összesen 11 osztályon dolgoztak. Legnagyobb számban belgyógyász (13), gyermekorvos (6), és aneszteziológus (5), ezen kívül háziorvos, onkológus, nőgyógyász, bőrgyógyász, sürgősségi orvos, rehabilitációs orvos és pszichiáter vett részt a programon.

Az egészségügyi dolgozók köréből a nővérek, illetve a gyakorló nővérek voltak a legtöbben. Ezen kívül pszichológus, lelkész, fizikoterapeuta, szociális munkás, és akupunktúrával foglalkozó szakember vett részt.

A résztvevők 35%-a férfi (33), míg a 65%-a nő (60) volt. A férfiak 82%-a orvos volt, 18%-a pedig más egészségügyi dolgozó. A nőknél ez az arány 40% és 60% volt.

Összehasonlítva az orvosok és egyéb egészségügyi dolgozók érzelmi kimerültség (p= 0,002) és deperszonalizáció (p=0,004) pontszámát, az orvosoknál szignifikánsan magasabb értékeket látunk.

Nemek közötti szignifikáns különbség nem található a baseline adatokban.

Az orvosok és a más egészségügyi dolgozók baseline és posztteszt eredményeinek változását külön vizsgáltuk. Azt találtuk, hogy a mentális egészség és a személyes teljesítmény szignifikánsan nőttek, az érzelmi kimerültség, a deperszonalizáció és a pontszámok szignifikánsan csökkentek. A két csoport között szignifikáns eltérést csak az érzelmi kimerültségben tapasztaltunk. Az orvosoknál mért pontszámbeli eltérés 6.9, más egészségügyi dolgozóknál mért pontszámbeli eltérés 2,9, a két csoport eltérése p=0,0016.

Magasfokú kiégés és stressz a rezidens orvosoknál és nővéreknél is megjelent. Összehasonlítottuk az orvosok és a rezidensek csoportját is, hogy megvizsgáljuk van-e különbség abban, hogy milyen mértékben volt hatásos az intervenció. Szignifikáns különbséget nem tapasztaltunk.

Diszkusszió:

A kiégés és a stressz gyakori jelenség az egészségügyi dolgozók körében. Éppen ezért a tanulmány célja az volt, hogy egy mindfulness intervención keresztül segítse az orvosokat és az egészségügyben dolgozókat, hogy csökkenjenek a kiégés tünetei, illetve, hogy elősegítse a jóllét növekedését. Összességében az orvosok magasabb érzelmi kimerültséggel, és deperszonalizációval küzdenek, mint más egészségügyi dolgozók, de az intervenció után mindkét csoportnál szignifikáns javulást tapasztaltunk.

A magas distressz mellett a mentális egészség pontszámok az amerikai átlag alatt volt mindkét csoport esetében, az orvosoknál majdnem elérte az egy szórásnyit.

A múltban már több tanulmány is bizonyította, hogy a kiégés az egészségügyi szektorban kezelhető pszichológiai intervenciókkal. Krasner kísérletében szintén orvosok vettek rész mindfulness intervencióban, és hasonlóan jó eredményeket kaptak a kutatók a kiégés csökkentésének tekintetében. Az utánkövetés pedig azt mutatta, hogy az intervenció utáni 15. hónapban is mérhető hatása volt a programnak.

Tanulmányunk kimutatta, hogy nem csak az orvosok, hanem minden személy, aki az egészségügyben dolgozik, profitálhat a mindfulness programokból. A munkájuk olyan feladatokkal szembesíti ezeket az embereket, ami nagy precizitást, és maximalizmust kíván. Ez a folyamat hamar csaphat át a saját magukkal szembeni túl szigorú kritikák megfogalmazásába, munkájuk megkérdőjelezésébe, akár bűntudatba is. Ugyanakkor a kiégés hátterében az is állhat, hogy azok a személyek, akik a betegeken segíteni próbálnak sokszor érezhetik magukat eszköztelennek akkor, ha a betegek nem akarnak, vagy nem képesek együttműködni.

Vizsgálatunk előnyének tekinthető, hogy életszerű körülmények között zajlott. A részvevők egy egyetemi továbbképzési kurzusként vették fel, melyért fizettek, és krediteket kaptak. Éppen ezért eredményeink is generalizálhatóbbak ezáltal. Ezentúl a részvevők csoportja heterogénnek tekinthető, különböző háttérrel, gyakorlattal rendelkeznek más egészségügyi ágakból jöttek.

Limitációk

A tanulmány egyik limitációja, hogy a vizsgálat nem tartalmazott kontrollcsoportot, illetve, hogy megfigyelésen alapult. Ezen kívül más tanulmányokkal szemben nem végeztünk follow-up vizsgálatokat, ami megmutatná, hogy az intervenció hatása mennyi ideig tart. Ezen túl azt sem vizsgáltuk, hogy vajon milyen hatásmechanizmuson keresztül ér el ilyen eredményeket a mindfulness programunk.

Összefoglalás

Összegzésül a vizsgálatunkban azt találtuk, hogy a mindfulness alapú programunk sikeresen tudja csökkenteni a kiégés tüneteit, illetve hozzásegít a jóllét növekedéséhez az egészségügyi dolgozók körében. Úgy gondoljuk, hogy a mindfulness meditációs intervenció egy olyan gyakorlati megoldás lehet a kiégés problémájára, mely a való életbe is beépíthető.