Orthorexia  nervosa – evészavar, obszesszív-kompulzív zavar vagy zavart étkezési szokás?

Brytek-Matera, A. (2012). Orthorexia nervosa – an eating disorder, obsessive-compulsive disorder or disturbed eating habit? Archives of Psychiatry and Psychoterapy, 1, 55-60.

Készítette: Bertók Ildikó Barbara

Absztrakt

Ezen cikk célja az orthorexia nervosa új fogalmának jellemzése, valamint egy olyan elméleti keret megadása, mely leírja a definíciót, a prevalenciát, a diagnosztikai kritériumokat és módszert, valamint az orthorexia kezelését is. Ez a viselkedészavar egy egészséges táplálkozásra vonatkozó patológiás kényszer. Összehasonlítva az evészavarokkal, az orthorexiások inkább az ételek minőségére, mint mennyisére ügyelnek kényszeresen, és nem fordítanak rendkívüli figyelmet a vékony alak elérésére, mint az anorexiások vagy bulimia nervosás személyek. Az orthorexiások az egészséges ételek megszállottjai, ez étkezési szokásaik szabályozásához és negatív pszichológiai és társas következményekhez vezet. Korábbi kutatások alapján azt jelenthetjük ki, hogy bár egyrészről az orthorexia kapcsolatban van az anorexiával és a bulimia nervosával, másrészről ez a szindróma közelebb áll az obszesszív-kompulzív zavarokhoz. A jelen dolgozatban áttekintett kutatások alapján az orthorexiát kezelhetjük olyan zavart étkezési szokásként, mely obszesszív-kompulzív tünetekkel is rendelkezik.

Kulcsszavak: egészséges étel / evéssel kapcsolatos attitűdök

Bevezetés

 Nem sok információ érhető el az orthorexia nervosával (ON) kapcsolatban (Donini, Marsili, Graziani, Imbriale, & Cannella, 2004), mivel ez egy új fogalom, nincs általánosan elfogadott definíciója vagy érvényes diagnosztikus kritériumrendszere. Ez a kategória sem a DSM-IV-TR-ben, sem az ICD-10-ben nem található meg. Az orthorexia nervosa egy új koncepció az étkezési magatartás zavarai között (Catalina Zamora, Bote Bonaechea, García Sánchez, & Ríos Rial, 2005), mely patológiás kényszer biológiailag „tiszta” ételek fogyasztására (Fidan, Ertekin, Isikay, & Kirpinar, 2010). Korlátozza az étrendet (Babicz-Zielinska, 2006), valamint ételekkel kapcsolatok kényszeres gondolatokhoz, elégedetlenség érzéséhez vagy szociális izolációhoz vezethet (Catalina Zamora et al., 2005; Mathieu, 2005; Bratman, 1997).

Az ON nem diétás célú étkezés, inkább kizárólag „tiszta” étel fogyasztására irányuló komoly fóbia. Ám nem csak egészséges étkezést jelent, hanem az ételre, annak elkészítésére és elfogyasztásának módjára irányuló speciális attitűdöt is, valamint azt a meggyőződést, hogy egyes ételek ártalmasak a személynek. Az elfogyasztandó étel mennyisége fontosabbá válik, mint a személyes értékek, karrier vagy szociális kapcsolatok (Bagci Boci, Camur, & Güler, 2007). Maga az egészséges ételek fogyasztásának vágya maga nem zavart viselkedés, csupán akkor diagnosztizálható orthorexia nervosaként, ha a személy feladja miatta normál életvitelét (Donini et al, 2004). Az orthorexia nervosa egy viselkedés- és személyiségváltozással összefüggő kórkép, melynek tünetei az egészséges ételek elfogyasztására irányuló obszesszió, túl sok idő eltöltése ennek a gondolatbeli megtervezésével, valamint a mindennapi életben megélt diszfunkciók megélése ezek miatt (Donini et al, 2004).

Definíció

Az „orthorexia” terminus az „orthox” szóból származik, melynek jelenése: rendes, egyenes, valamint az „orexis” szóból, melynek jelentése étvágy. A kifejezés jelentése tehát „egészséges és megfelelő táplálkozás iránti kényszeresség” (Donini et al, 2004; Bratman, 1997; Mac Evilly, 2001).

Az orthorexiás személyek gyakran elkerülik a genetikailag módosított étkeket, a zsíros, túl sós vagy túl cukros ételeket. Négy fázisra osztható ennek a speciális étrendnek (és viselkedésnek) a kialakulása (Catalina Zamora et al, 2005; Mathieu, 2005). Az első fázisban aggódva, odafigyelve tervezi meg a személy a másnapi ételét, a második fázisban az egyes összetevők túl gondos beszerzése a jellemző, a harmadik szint ezen összetevők elkészítésére vonatkozik – ez csakis egészséges technikákkal történhet, míg végül eljön a kielégülés, mely komforttal vagy bűntudattal is járhat együtt (ez előző három lépéstől függően).

Diagnosztikus kritériumok

Bár még nincsenek a diagnózis kritériumai megfelelően igazolva, rengeteg javaslat van ezekre (Donini, Marsili, Graziani, Imbriale, & Cannella, 2005). A javasolt mérőeljárás a Bratman’s Orthorexia Test (BOT) (Aksoydan & Camci, 2009), amely a zavar korai diagnózisa során lehet hasznos. Ezen mérőeszköz 10 tételből áll (ilyen például: „Napi 3 óránál több időt tölt azzal, hogy étrendjét megtervezze? Az étrendje minőségének javulásával együtt járt az életminőségének csökkenése? Bűnösnek érzi magát, ha csal a diétája során?). Amennyiben 4 vagy 5 igen válasz érkezik a kérdőívre, a kitöltőnek ajánlott lazítani az étrendjére fordított figyelmén. Amennyiben minden kérdésre igen a válasz, abban az esetben kényszeres egészséges étkezésről beszélhetünk, és javasolt professzionális segítség kérése.

Az orthorexia nervosa mérése

Bratman 10 tételes tesztjén (Bratman & Knight, 2000) alapul a Donini és munkatársai (2005) által kifejlesztett 15 kérdésből álló ORTO-15 teszt, mely egy önbevalláson alapuló mérőeszköz. Olyan kényszeres viselkedést mér, mely kapcsolatban van az egészségesnek ítélt ételek kiválasztásával, megvételükkel, előkészítésükkel, és elfogyasztásukkal (ilyen kérdések szerepelnek benne, mint: „Amikor belép egy boltba, zavarodottságot érez? Hajlandó többet költeni egészséges ételre? Úgy gondolja, hogy hangulata befolyásolja az étkezését?”). Négyfokú Likert-skálán történik a teszt megválaszolása, melyben az 1 az ortorexia irányába mutat, így a 40 pont alatti értéket kell nagyon érzékeny populációnak tekintenünk. Donini és munkatársai arra törekedtek, hogy mind az érzelmi, mind a racionális oldalát is feltárják a jelenségnek.

Prevalencia

Donini és munkatársai (2004) 404 embert vizsgáltak meg Olaszországban, ebből az orthorexia nervosa diagnózist elérők aránya 6,9% lett (n = 28). A prevalencia magasabb volt férfiak körében (11,3%), mint nők között (3,9%). Spanyolországban ez a betegség még nem ismert, de a speciális központokban kezeltek száma 0,5% és 1% közé tehető (Bartrina, 2007). Törökországban (Bagci Boci et al., 2007) rezidens orvosok között végeztek erre irányuló felmérést, és 45,5%-uk volt extrém módon érzékeny az ételválasztására, valamint a média is komolyan befolyásolta nagy részüket az egészséges táplálkozás fontosságában. Fontos tanulsága a kutatásnak, hogy ilyen magas szocioökonómiai státusz mellett is fontos az edukáció az egészséges és kiegyensúlyozott étkezésről. Egy másik kutatás (Fidan et al., 2010) arra mutatott rá, hogy orvostanhallgatók (n = 878) között is magas, 43,6% az orthorexia prevalenciája, valamint itt is megjelent az eredmény, hogy férfiak esetében magasabb az ON valószínűsége.

Vannak, akik különösen félnek az egészségtelen étkezéstől genetikai meghatározottság, perfekcionista személyiségük, nem reális elvárásaik, téves információk vagy társas nyomás miatt (Mac Evilly, 2001). Ez különösen jellemző lehet nőkre, serdülőkre, sportolókra (Catalina Zamora, 2005; Mathieu, 2005, Arosuglu, Kabakci, Köksal, & Kutluay Merdol, 2008), orvosokra, orvostanhallgatókra (Fidan et al, 2010) vagy művészekre (Aksoydan & Camci, 2009). A legmagasabb prevalencia operaénekesek között jellemző (81,8%), de jellemző balett táncosokra is (32,1%) valamint szimfonikus zenészekre is (36,4%). Egy magyar kutatás szerint (Varga & Máté, 2009) az egyetemisták 59,6% mutat hajlamot orthorexiára. Ez a kutatás kapcsolatot tárt fel az orthorexia, az étkezés és a testkép között: amennyiben jelen van orthorexia, az evés- és testképzavarok intenzívebbek.

Milyen betegség az orthorexia?

A klinikusok és kutatók között máig vita tárgya, hogy az orthorexia „valódi” betegség-e, valamint hogy érdemes-e a DSM-ben kategorizálni a többi evészavar (anorexia nervosa, bulimia nervosa, nem specifikus evészavarok) mellett.

Egyrészről, egyesült királyságbeli kutatók (Mac Evilly, 2001) azért nem tartják evészavarnak, mivel nem alacsony önértékeléssel kezdődik, bár ahogy egyre intenzívebb lesz, válhat evészavarrá. Míg az anorexia és bulimia esetén az elfogyasztott étel mennyisége, valamint a fizikai megjelenés a döntő, az orthorexia esetén az étel minősége fontos, az orthorexiásoknak nem céljuk lefogyni, inkább a tökéletesség, tisztaság érzésére vágynak.

Másrészről, az orthorexiának van közös jellemzője az evészavarokkal: a kontrollra való törekvés. Hasonló személyiségvonások jellemzik az orthorexiásokat is, mint más evészavarokkal küzdőket: aprólékos, rendszerető személyek lehetnek (Catalina Zamora et al., 2005; Bartrina, 2007). Az orthorexiát obszesszív-kompulzív tünetek is befolyásolják: minél inkább kényszeres valaki, annál nagyobb tendenciát mutat az orthorexiára.

Kezelése

Arusoĝlu és munkatársai (Arosuglu et al., 2008) az intervenciót a már ismert tünetekre kell alapoznunk: nem a vékonyságra való késztetést kell a fókuszba helyezni, hanem az egészséges ételekre vonatkozó kényszerességet. A cél, hogy az orthorexiában szenvedő személy belássa, hogy étkezési viselkedését illető zavara van, és meg kell tanítani kényszeresség nélküli kiegyensúlyozott táplálkozásra. Ezt a kezelést multidiszciplináris csapat végezze: orvos, pszichológus és dietetikus. Némely esetben kognitív viselkedésterápia, valamint SSRI (például fluoxetin) is hasznos lehet. Az orthorexiában szenvedők jól válaszolhatnak a kezelésre, mivel különösen aggasztja őket egészségük.

Konklúzió

Az egészséges étkezésnek pozitív hatással kellene lennie az egészségre, és nem befolyásolnia a szociális kapcsolatokat. Az utóbbi években megnövekedett az étkezés jelentősége, az erre fordított figyelem, olyan mértékben, ami némelyeknél már a kényszeres kategóriát jelenti. Az orthorexia nervosát nem nevezhetjük új étkezési zavarnak, mivel nincs meg benne a közös jellemző: a félelem a kövérségtől, maximális súly-kontroll és a testkép túlértékelése. Ennek ellenére, mivel az orthorexia az étkezési szokások zavara, ezért annak megfelelően kell kezelni: ez egy abnormális étkezési magatartás, kényszeres jegyekkel.

Felhasznált irodalom

Aksoydan, E., & Camci, N. (2009). Prevalence of orthorexia nervosa  among Turkish performance artists. Eating and Weight Disorders, 14(1), 33–37.

Arusoĝlu, G., Kabakçi, E., Köksal, G., & Kutluay Merdol, T. (2008). Orthorexia nervosa and adaptation of ORTO-11 into Turkish. Turk Psikiyatri Derg, 19(3), 283–291.

Babicz-Zielińska, E. (2006). Role of psychological factors in food choice – a review. Polish Journal of Food and Nutrition Sciences, 15/16(4), 379–384.

Baĝci Boci, A. T., Çamur, D., & Güler, C. (2007). Prevalence of orthorexia nervosa in resident medical doctors in the faculty of medicine (Ankara, Turkey). Appetite, 49(3), 661–666.

Bartrina, J. A. (2007). Ortorexia o la obsesión por la dieta saludable. Archivos Latinoamericanos de Nutrición, 57(4), 313–315.

Bratman, S. (1997). Original essay on orthorexia [Internet]. Yoga  Journal 1997 Oct. [updated 2010 June 2; cited 2011 June 8]. Available from: www.orthorexia.com/?page_id=6

Bratman, S., & Knight, D. (2000). Health Food Junkies: orthorexia nervosa: overcoming the obsession with healthful eating. New York: Broadway Books.

Catalina Zamora, M. L., Bote Bonaechea, B., García Sánchez F., & Ríos Rial B. (2005). Ortorexia nerviosa. Un nuevo trastorno de la conducta alimentaria? Actas espanolas de psiquiatria, 33(1), 66–68.

Donini, L. M., Marsili, D., Graziani, M. P., Imbriale, M., & Cannella, C. (2004). Orthorexia nervosa: A preliminary study with a proposal for diagnosis and attempt to measure the dimension of the pfenomenon. Eating and Weight Disorders, 9(2), 151-157.

Donini, L. M., Marsili, D., Graziani, M. P., Imbriale, M., & Cannella, C. (2005). Orthorexia nervosa: Validation of a diagnosis questionnaire. Eating and Weight Disorders, 10(2), 28–32.

Eriksson, L., Baigi, A., Marklund, B., & Lindgren, E. C. (2008). Social physique anxiety and sociocultural attitudes toward appearance  impact on orthorexia test in fitness participants. Scandinavian Journal of Medicine & Science in Sports, 18(3), 389–394.

Fidan, T., Ertekin, V., Işikay, S., & Kirpinar, I. (2010). Prevalence of orthorexia among medical students in Erzurum, Turkey. Comprehensive Psychiatry, 51(1), 49–54.

Mac Evilly, C. (2001). The price of perfection. Nut Bull, 26(4), 275–276.

Mathieu, J. (2005). What is orthorexia? Journal of the American Dietetic Association, 105(10), 1510–1512.

Ramacciotti, C. E., Perrone, P., Coli, E., Burgalassi, A., Conversano, C., Massimetti, G., &  Dell’Osso, L. (2011). Orthorexia nervosa in the general population: a preliminary screening using a self-administered questionnaire (ORTO-15). Eating and Weight Disorders, 16(2), 127–130.

Strand, E. (2004). A new eating disorder? Psychology Today, 37(5), 16.

Vandereycken, W. (2011). Media hype, diagnostic fad or genuine disorder? Professionals’ opinions about night eating syndrome, orthorexia, muscle dysmorphia, and emetophobia. Journal of Eating Disorders, 19(2), 145–155.

Varga, M., Máté, G. (2009). Eating and body image related problems in orthorexia nervosa. The 17th International conference on Eating Disorders; 2009 Oct 22-24; congress centrum Alpbach, Tirol, Austria. Abstract book. p. 39.

Varga, M., & Máté, G. (2009). The relationship of profession and tendency to orthorexia nervosa in a Hungarian sample. The 17th International conference on Eating Disorders; 2009 Oct 22–24; congress centrum Alpbach, Tirol, Austria. Abstract book. p. 57.

Súlycsökkentő terápiás programok hatása az értelmileg akadályozott  felnőttek testkép észlelésére

Ayaso-Maneiro, J., Domínguez-Prado, D. M., García-Soidan, J.L. (2014). Influence of weight loss therapy programs in body image self-perception in adults with intellectual disabilities. International Journal of Clinical and Health Psychology, 14 (3), 178-185.

Készítette: Jaksa Katalin

Absztrakt: Néhány tanulmány azt találta, hogy az értelmi fogyatékkal rendelkező emberek torz módon észlelik a saját testképüket. Ezen vizsgálat célja annak a körüljárása volt, hogy az értelmileg akadályozott személyek megfelelően képesek-e beazonosítani a saját testképüket, illetve, a súlycsökkentő terápiás programban (WLTP) való részvétel befolyásolja-e valamilyen módon ezen észleletüket. Ennek érdekében, a súlycsökkentő terápiás program során egy összehasonlítást végeztek a testkép szubjektív megítélése (Stunkard-skála) és az objektív (testtömeg-index (BMI)) értéke közt. A kapott eredmények azt mutatták, hogy az értelmi fogyatékkal élő személyek (n=24) hibásan észlelték a testüket, már az intervenciós program előtt is (58%). A WLTP 10 héten át való alkalmazása után, ennek a valós BMI-hez képesti torzulásnak a megerősödése (83%) volt megfigyelhető. A legfontosabb következtetés, amit levonhatunk az az, hogy az értelmi fogyatékkal élők nem ítélik meg helyesen a testképüket. Sőt, a WLTP-ben való részvétel befolyással van a testképükre, még pedig olyan értelemben, hogy az edzés és a kalória megvonás együttes kontrolja nagyobb torzítást eredményez, mint csupán az egyik változó felügyelete.

1.     Elméleti háttér

A testkép egy multidimenzionális modell, ami azt mutatja meg, hogy az emberek tudatos módon hogyan ítélik meg a saját testüket. Fizikai és affektív-emocionális dimenzióból áll. A legtöbb átlag populáción folytatott vizsgálat a fizikai dimenziót mérte, általában a testtömeg-indexet hasonlították össze különböző szubjektív skálákkal. Ezt a dimenziót mérték értelmileg akadályozottak populációján is. A Williams szindrómás és Prader-Willi szindrómás személyek sokkal hajlamosabbak voltak arra, hogy hibásan alakítsák ki a fizikai önmeghatározásukat, szignifikáns eltérést mutatva a valós BMI-jük és a testükről alkotott kép között. Mi több, többen is azt találták, hogy az értelmi fogyatékosság megléte növeli a testtel való elégedetlenség mértékét, az átlag populációval szemben.  

Ennek következtében, ha az értelmileg akadályozott személyek hajlamosabbak a torz testkép kialakítására, akkor szükségszerűvé válik egy olyan közös konstruktum létrehozása, amely a valóságuk objektív elemzésén alapul, mindezt a pszichológiai jóllétük elérése érdekében. Továbbá, figyelembe kell venni a túlsúly és elhízás magas előfordulását is, ami a fizikai inaktivitással kapcsolható össze, révén, hogy ez jóval magasabb az értelmi fogyatékosok körében, mint az átlag populációban. Emiatt kell nekik súlyvesztés céljából részt venniük terápiás edzés programokban; így lehetőség nyílik megvizsgálni, hogy milyen ez milyen hatással van a testképükre és az egészségről való viselkedésükre.

Ezen tanulmány elsődleges célja annak felderítése volt, hogy az értelmileg akadályozott személyek megfelelően ítélik-e meg a testképük fizikai dimenzióját. Illetve, hogy a WLTP-ben való részvétel bármilyen módon is befolyásolja-e a testképük észlelését.

2.     Módszer

Résztvevők

2012 márciusa és májusa között egy regionális foglalkozási központ 107 lakója közül választották ki azt a végső 24 résztvevőt (17 férfi és 7 nő), akik az alábbi kritériumoknak megfeleltek:

·         az értelmi fogyatékosság szintje enyhe vagy mérsékelt

·         megvan a megfelelő fizikai és mentális képességük a tevékenységek véghezvitelére

·         nem ellenjavallt számukra a fizikai aktivitás

·         nem szednek antipszichotikumot vagy szorongáscsökkentő gyógyszert

·         15 és 40 közé esett a BMI értékük a program kezdetén

·         megfelelően kitöltötték a beleegyező nyilatkozatot

Folyamat

A súlycsökkentő terápiás program 10 héten keresztül zajlott, ez alatt random módon 3 csoportot alakítottak ki: EXCR (testmozgás és a kalória bevitel csökkentése; 5 férfi, 3 nő); EX (csak testmozgás; 6 férfi és 3 nő); kontroll csoport (6 férfi, 1 nő). Az EXCR-csoport kalória bevitele az Amerikai Szív Társaság által ajánlottnak vette figyelembe (<2000kcal), és eközben az előírt testmozgásos feladatokat is végezték. Az EX-csoport csak a testmozgásban vett részt, míg a kontroll csoport folytatta az addig megszokott életvitelét. Az előírt testmozgásos gyakorlatokra heti kétszer került sor és 60 percet vettek igénybe. A program első felének elteltével pedig, a feladatok végzésének időtartamát 5%-kal megemelték, hogy elkerüljék a hozzászokást. Továbbá, a pozitív verbális megerősítésre is figyeltek a testmozgás során, ugyanis a motiváció egy kulcskomponense a súlycsökkentő program sikerességének.

Mérőeszközök

A testtömeg-index mérésére a CDC (Centers of Disease Control) honlapján fellelhető BMI-kalkulátort használták. A résztvevők saját testképük megítélésére pedig a Stunkard-féle skálát alkalmazták, amelyen 9 antropomorf figura közül kellett kiválasztaniuk, hogy melyik testtel azonosulnak leginkább. A testkép-változó értéke a választott figura sorszámával egyezik meg, ahol az 1-et az extrém módon sovány, a 9-et pedig az extrém módon elhízott jelentette. Az első BMI és testkép önészlelés mérésére közvetlenül a program kezdete előtt került sor, a második 10 héttel később és a harmadik, vagyis utolsó mérés pedig 6 hónappal a program vége után történt meg.

3.     Eredmények

Statisztikai elemzés

Az SPSS 17.0-s verzióját használták az adatok elemzésére. A BMI ferdesége 0.60 volt (standard hiba: 0.47), míg csúcsossága 0.42 (standard hiba: 0.91). A testkép ferdesége -0.23 (standard hiba: 0.47), csúcsossága pedig -0.39 (standard hiba:0.918). A változók közti kapcsolat meglétének a vizsgálatára a Wilcoxon-próbát, és a meglévő kapcsolat erősségének feltárására pedig a Pearson-féle korrelációs együtthatót alkalmazták.

Eredmények

A BMI esetében a Wilcoxon-próba csak az első és a második (Z=-2.1; p=0.03), illetve a második és a harmadik mérés (Z=-2.52; p=0.012) közt mutatott szignifikáns eltérést az EXCR-csoport esetében.

A testkép vizsgálata során szignifikáns különbséget jelzett mind az EXCR, mind az EX-csoportnál az első és második (EXCR: Z=-2.74; p=0.018) (EX: Z=-2.07; p=0.038) mérésen kapott értékek között. Továbbá, a második és harmadik mérés (EXCR: Z=-2.39; p=0.017) (EX: Z=-2.20; p=0.028) esetén is.

A BMI és a testkép összehasonlítása során a Pearson-féle együttható nem mutatott szignifikanciát (p>0.05), így leszűrhetjük, hogy a testtömeg-index változása nem implikálja a testkép változását, sem pedig vice versa.

A 6 hónappal a program befejezését követő mérés visszaesést mutatott a testkép értékelésében. Habár, a BMI csak nagyon keveset növekedett, a testkép észlelésének romlása volt megfigyelhető (26-82%). A kontroll csoport esetében nem volt tapasztalható változás.

A WLTP előtt az egész minta csupán 41.7%-a becsülte meg helyesen az észlelt testképüket, míg 37.5% alábecsülte és 20.8% pedig túlbecsülte a valós képet. Azon egyének aránya, akik helyesen ítélték meg a testképüket, szignifikánsan csökkent a WLTP után, mind az EX, mind z EXCR csoportban.

4.      Diszkusszió

A kutatás azt mutatta, hogy az értelmileg akadályozott egyének hibásan észlelték a testképüket az intervenciós program kezdete előtt. Csupán 42%-uk azonosította be magát a testtömeg-indexének megfelelően. Ezek az eredmények megfelelnek azoknak, amiket Napolitano és tsai. kaptak Prader-Willi szindrómás egyének vizsgálata során.

Mi több, ha figyelembe vesszük az átlag populáción végzett tanulmányokat is, akkor észrevehetjük, hogy az értelmi fogyatékosság nélküli személyek is hajlamosak hibásan megbecsülni a testüket. Azonban, ugyanazon az átlag populáción végzett vizsgálatok közt találhatunk olyanokat is, amelyek azt igazolták, hogy az emberek a BMI-jüknek megfelelően képesek azonosítani a testméretüket. Tehát, levonhatjuk azt a következtetést, hogy az értelmi fogyatékosság megléte nem meghatározó tényező a testkép hibás észlelésében.

A WLTP alkalmazása után a testkép megbecsülésének hibája, 90%-ra nőtt az EXCR-csoport tagjai közt és elérte a 100%-ot az EX-csoportban. Azonban, ezeket az eredményeket nem lehet összehasonlítani az átlag populációval, mert azon nem végeztek hasonló vizsgálatot.

Ha megnézzük, hogy milyen irányba torzult a résztvevők testképe, azt láthatjuk, hogy a résztvevők a valós BMI értékük alá becsülték a testképüket, az EX-csoportnál 89%, az EXCR-csoport esetében pedig 75%-ot tett így a kezdeti és a második mérésnél.

A kapott eredményekből láthatjuk azt is, hogy a WLTP után az EXCR és az EX-csoport tagjai is úgy vélték, hogy a testméretük túlsúlyosról normál súlyúra csökkent, de a BMI értékük azt mutatta, hogy továbbra is túlsúlyosnak számítottak. Továbbá, megállapítható az a tény is, hogy a megnövekedett fizikai aktivitás, a bevitt kalóriamennyiség csökkentéssel együtt, nagyobb mértékben keltette a testméret csökkenésének az érzését, mint csupán a fizikai aktivitás növelése.

Jelen tanulmánynak számos korlátja van, ezért a kapott eredményeket, konklúziókat csak óvatosan kezelhetjük. Az egyik ilyen korlát, hogy a minta nagyságát és demográfiáját tekintve nem reprezentatív. Másodszor, habár a testkép-skála reliabilitása és validitása is jó, de csak értelmi fogyatékosság nélküli populáción lett validálva. Harmadszor, a testkép észlelésének a lehetséges változása az különböző életkorok során nem jól ismert, potenciális hibáról beszélhetünk a skála ábráinak azonosítása során a résztvevők korának függvényében. Végül pedig, a vizsgálatban nem volt olyan kontroll csoport, amely ne lett volna értelmileg akadályozott.

A jövőbeni kutatások során érdemes lenne körbe járni, hogy a torz testkép férfiaknál vagy nőknél van-e inkább jelen a WLTP alkalmazása után. Továbbá, hogy melyik életkori sáv a leginkább hajlamos a torzításra, és, hogy mennyire elégedettek a saját testképükkel a WLTP után. Illetve, érdemes lenne bevonni egy átlag populációt reprezentáló kontrollcsoportot is a kutatásba.

A legerősebb következtetés, amit levonhatunk jelen tanulmányból az az, hogy az értelmi fogyatékosok nem észlelik helyesen a testképüket, illetve, hogy a testmozgás és a kalóriacsökkentés nagyobb torzulást eredményez az észlelésében, mint csupán az egyiknek az alkalmazása.        

Személyiségvonások  és a stresszel szembeni ellenállás kapcsolata

Ulrichová, M. (2014): The connection between personality traits and resistence to stress. Procedia-Social and Behavioral Sciences, 112, 1246-1254.

Készítette: Sajtos Viktória

Absztrakt

A jelen tanulmány a stressz széles körű problémájával foglalkozik, illetve az azzal való megküzdés előfeltételeit tanulmányozza. A mentális állapot hatással van az ember életére, és a gondolkodási stílus visszahat a viselkedésre. A nem megfelelő életstílus okozhat pszichoszomatikus zavarokat, melyek megkeserítik az ember életét. A tanulmány leír bizonyos személyiségvonásokat melyek segítenek bejósolni a stressz hatásait a mentális védettségre. A vizsgált minta ápolói, illetve általános gimnázium, végzős, női diákjaiból áll.

1. Bevezetés

Pszichológiai beállítottságunk hatással van életünkre, gondolkodásunkra, ami visszahat a viselkedésre. Az egyén lelkiállapota döntő fontosságú a siker és a boldogság szempontjából, ami nagy hatással van a fizikai állapotra is. Az érzelmek (mint pszichológiai beállítottság része), jelentős faktora lehet az egyén egészségi állapotának.

A stressz kutatás alapítója, Selye János megállapítása szerit minden stressz igénybe veszi a szervezetünket. A negatív érzelmek fáradtságot és depresszió érzését keltik, stimulálják a megbántottság érzékelésének központjait, míg a pozitív érzelmek eustresszt (jó stressz) okoznak, erő, egészség, élettel teliség és öröm érzését keltik. Kiemelte a szeretet, mint a szociális támogatás hatásos forrását, melynek hatása nem helyettesíthető a stressz enyhítésében. Ahhoz, hogy megfelelő életkörülményeket teremtsünk, enyhítenünk kell ösztönös önzésünkön, ami félelmet és ellenségességet gerjeszt kapcsolatainkban. Ha hagyjuk, hogy szeressenek, és nem csak magunkra fókuszálunk, az biztonság érzését kelti, ezáltal redukálja a stressz mennyiségét.

Ebben a tanulmányban a cél, hogy azonosítsunk bizonyos személyiségvonásokat, ami által feltárható pszichológiai rugalmasság, vagy alkalmazkodási nehézség, nehéz helyzetekben, a stressz hatásától függően. A stressz kérdéskörének érdekessége nem csak az aktualitásában rejlik, hanem abban is, hogy közvetlen kapcsolatban van a lelki élettel és testi aspektusokkal.

A vizsgálathoz a SPIDO kérdőívet használták, olyan végzős diákokon, akik ápolónak, illetve általános gimnáziumban tanulnak. A kontroll csoport a sima gimnazisták, a vizsgálati csoport az ápolónak tanulók. A lelki terheltség és stressz az ápolók körében fontos aspektus, mert hatással van a nehéz szituációkhoz való alkalmazkodásban, ami elkerülhetetlen a páciensekkel való gondoskodás esetében. Feltételezhető, hogy ezen a szakterületen a pszichológiai rugalmasság nagyon is szükséges.

A tanulmány célja, hogy meghatározzunk olyan különféle személyiségvonásokat, amelyekből következtetni lehet a pszichológiai rugalmasságra, 2 különböző iskolában tanuló diákok körében.

2. Stressz

A stressznek sok definíciója van az irodalmakban, melyek nem egységesek. Elsőként Selye János írta le a fogalmat, 1949-ben, mint a szervezet nem specifikus pszichológiai válaszát, minden igénybevételre. Majd 1929-ben Cannon is megalkotta saját fogalmát, a „fight or flight” választ, mint hirtelen erős ingerre adott reakciót, amit alarm fázisnak nevezett el. Ezt a szimpatikus idegrendszer aktivációja okozza, aminek hatására adrenalin és noradrenalin termelődik. Ennek rövidtávon élettani előnyei vannak.  Ezzel szemben ismétlődő és hosszan fennálló stressz hatására alakul ki az ellenállási fázis, ami a mellékvese kéreg fokozott aktivitásával jár. Ez serkenti az ACTH és ez által a kortizol termelést. A kortizol főként két szerven hat: az agy és a szív, továbbá az immunrendszerben operál. Ha a kortizol termelés tartósan fennáll, akkor következik a szervezet kimerülési fázisa, ami tartós károsodást okozhat az említett szervekben.

Birkenbihlová beszélt az öröm okozta stresszről, azaz az eustresszről. Ha az egyén ezt képes kezelni, egy katarzison megy keresztül, ami az elégedettség és az öröm érzésével jár. A pozitív stressz strapabíróbbá teszi az egyént, aminek gyógyító hatása van.

3. Kutatás, szelekció és módszerek

A stressz egy elég komplex fogalomkör, mely sok faktorral rendelkezik. A stressz kutatásánál fontos figyelembe venni az egyéni személyiségvonásokat, melynek észlelhető hatása van a stressz feldolgozásában.

A stressz negatív hatásai megmutatkoznak az egyén magatartásában, hosszabb fennállás esetén előfordulhat csökkent érzékenység, érdeklődés beszűkülése és az empátiás képesség elvesztése.

A feszültség csökkentésében nagy szerepe lehet környezetünkben lévő pozitív személyeknek vagy tárgyaknak, melyekhez kötődünk. A diákok számára egy-egy tanár is betöltheti ezt a szerepet. Ez a tanulmány 2 csoportnál- ápoló képző szakiskola és általános gimnázium tanulói között - veti össze a stressz kezelésében szerepet játszó pszichológiai rezilienciát. Továbbá személyiségvonásaik függnek a stressz faktoroktól.

Az ápoló képző iskolában a diákok gyakrabban vannak kitéve stresszes szituációknak, mint az általános gimnáziumban tanulók, ezért feltételezhetően több olyan személyiségvonással rendelkeznek melyek magasabb is a pszichológiai ellenálló képességet jeleznek. Ezzel szemben bizonyított, hogy az általános gimnáziumban tanulók alkalmazkodóbbak és rugalmasabbak.

A SPIDO, multidimenzionális kérdőívet használták a kutatáshoz, mely egy jó eszköz a személyiség és a stressz ellenálló képesség felméréséhez, a személyiségstruktúra és a dinamika előrejelzéséhez kétes, újszerű interakciós helyzetekben. 200 itemet tartalmaz, és 14 dimenziót fed le, melyek az alábbiak:

KO- kognitív variabilitás: kognitív funkciók, érzékelési és feldolgozási funkciók. Magas variabilitás: tendencia arra vonatkozóan, hogy a személy keresi a változást, magas igénye van az intenzív külső stimulációra. Invariabilitás: arra való hajlam, hogy stabil és szegényes kognitív környezetben maradjon, ami a percepció és a feldolgozás alacsony színvonalát indikálja.

EM- Érzelmi variabilitás: környezete érzelmeinek megtapasztalása interakció közben. Az érzelmek dinamikája és következményeik a kognitív és akaratlagos területen. Pozitív pólus: magas érzelmi ingerelhetőség, tendencia, hogy megtapasztalja a nyomást, a szituációs stresszt, szorongást. Negatív pólus: Érzelmi stabilitás, csökkent érzékenység.

RE- regulatív variabilitás: akaratlagos modalitás (viselkedés) szabályozása, ambíció, célorientált viselkedés. Invariabilitás (magas stabilitás): beszabályozott viselkedés. Magas variabilitás: alacsonyabb önszabályozási gát, rövidtávú előnyök elérése a cél.

AD- alkalmazkodási variabilitás: az élet és az eseményekhez való alkalmazkodásra mutatott tendencia. Magas variabilitás: adaptív válaszok. Magas stabilitás: adaptációs merevség, nehézség, merev, maladaptív viselkedési sémák.

OV- ingerelhetőség általános szintje: pozitív pólus arra való hajlama. hogy dinamikus interakciókat indítson, intenzív ingerelhetőség.

MH- motoros reakciók és azok regulációja: pozitív értékek: változás kereső magatartás, negatív értékek: békekereső magatartás.

KR- kognitív regulációs variabilitás: pozitív pólus: magas érdeklődés, dinamizmus, izgatottság, változékonyság megfelelő ambíciók nélkül. Negatív pólus: kognitív merevség regulatív gátakkal, korlátozott interakciós és viselkedéses készségekkel.

ER- érzelmi regulatív variabilitás: kombinálható az érzelmi feszültség által okozott impulzív viselkedés fogalmával. Pozitív pólus: kontrollálatlan, impulzív viselkedés, negatív pólus: érzelmi ellenállás, önkontroll túlsúlya.

KA- kognitív alkalmazkodási variabilitás: magas kognitív adaptivitás magas öntudatossággal, magas szintű önérvényesítéssel, magas ambíciókkal jár együtt. Alacsony variabilitás ennek az ellentéte: konvencionalitás, önelnyomásra mutatott tendencia.

EA- érzelmi adaptivitás variabilitás: empátia a helyzeti változókra nézve. Negatív pólus: szituációs érzékenység, alacsony magabiztosság, pesszimizmus depresszív viselkedéssel. Pozitív oldal: szituációs optimizmus, jólét magabiztosság.

RA- regulatív adaptivitási variabilitás: a motivált és frusztrált viselkedés indikátora. Pozitív oldal: célorientált, motivált alkalmazkodás a szituációkhoz, negatív pólus: impulzív, az interakciók szituációsan frusztráltak, instabilitás, regulációs nehézségek.

FM- feminitás-maszkulinitás: interakciókhoz való hozzáállás. Pozitív pólus: problémamegoldó megközelítés (maszkulin), negatív pólus megközelítése a megtapasztaláson alapul (feminin).

US- „változatlan élet” skála: magas pontszámok: magas konzervativizmus, letelepedett, felelősségteljes életmód, alacsony pontszám: bohém, szabad életmód.

EX- extrém válaszok készlete- hazugság skálaként is szolgál, az egyén extrém válaszaira irányuló tendencia. Magas érték: félénkség, passzivitás az adekvát válaszokat tekintve.

A résztvevők a kérdésekre „Egyetértek” vagy „Nem értek egyet” válaszokkal felelhettek. A válaszok egy sablon alapján (számkódokkal) lettek kiértékelve minden dimenzióban. Érvényes pontnak az számított, ha egyezés volt jelölt válasz és a sablonon szereplő szám között. Az értékek összege 2 vonal tetejére lett bejegyezve, ami pontosan arra lett kifejlesztve h értékeljük a 14 dimenziók. A végső eredményt egy standard táblából kaptuk meg nem és kor alapján. Az átlagos eredmény: 4,5,6; magas eredmény: 7,8,9,10; az alacsony pedig: 1,2,3. A magas érték pozitív értékeket jelölnek, míg az alacsonyak negatívat.

3.1 A kutatási minta jellege

2 csoport: kontroll (általános gimnazisták) és kísérleti (ápolók) csoport. 40 főt tartalmazott a kutatás: 20 nő a kontroll csoportban és 20 nő a kísérleti csoportban.

A vizsgálati csoportban a lányok ápoló képzés végzős diákjai voltak, egy pardubice-i iskolában, 17 és 19 év közöttiek voltak, átlag kor a 18 év volt. A kérdőívhez a kitöltés előtt instrukciót kaptak, hogyan töltsék ki.

A kontroll csoportban általános gimnázium végzősei, szintén pardubice-i diákok, az átlag életkor kicsit alacsonyabb: 17,5 év volt. Célunk volt, hogy a 2 csoportban a kor megegyezzen.

Míg az ápolóknál a mintában csupán egyetlen osztály diákjai szerepelnek, az általános gimnáziumban szükséges volt több osztály diákjait vizsgálni, hogy kitegyék a megfelelő létszámot. A végzős csoportok vizsgálata azért volt szükséges, mert feltételezhetően több érett vonással rendelkeznek fiatalabb társaiknál.

Az instrukcióban szerepelt, hogy a kérdőív 200 kérdést tartalmaz, melyre „Egyetértek” vagy „Nem értek egyet” választ jelölhetnek. Azt is elmondták nekik, hogy néhány esetben a döntés nehéz lehet, ekkora a számukra legelfogadhatóbb választ kell adniuk, anélkül, hogy hosszasan töprengnének rajta. Kihangsúlyozták, hogy nincs rossz vagy jó válasz, és a saját véleményüknek megfelelően, őszintén válaszoljanak, ne hagyják, hogy a közösség befolyást gyakoroljon felettük.

4. Eredmények

A megszerzett válaszok alapján kiderült, hogy az ápoló diákok 6 átlagos, 1 pozitív (EX) és 7 negatív értéket értek el a 14 vizsgált dimenzióban, míg az általános gimnazisták 4 átlagos, 3 pozitív és 7 negatív értéket.

A tábla azt mutatja, hogy a KO –kognitív variabilitás dimenzió- elérte a 2,2-es átlagértéket, továbbá 7 személy 1-es értéket ért el, ami mindenképp meglepő. Egyetlen ápoló diák sem érte el ebben a dimenzióban átlagos (4,5,6) értéket. Ez alacsony kognitív kapacitást indikás szituációs változós percepciójában és feldolgozásában.

Ugyan ez elmondható az általános gimnázium tanulóiról, annyi különbséggel, hogy az ő átlagos értékük 2 volt. 8 tanuló kapott 1-es értéket, 1 pedig 0-t.

Megbeszélés

Feltételeztük, hogy az ápoló diákok több olyan személyiségvonással rendelkeznek, melyek magasabb fokú pszichológiai rezilienciával járnak. Ennek igazolásához az EM (érzelmi variabilitás), KO (kognitív v.), RE (Szabályozási v.), MH (motoros ügyesség) ER (érzelemszabályozás v.), RA (szabályozási adaptivitás v.), OV (általános ingerelhetőségi szint) dimenziókra támaszkodtunk. Beigazolódott, hogy az ápoló diákok magasabb stabilitással-invariabilitással rendelkeznek ebben a 7 dimenzóban.

Az EM dimenzió alacsonyabb értéke magasabb érzelmi stabilitással, alacsonyabb érzelmi ingerelhetőséggel (magasabb ingerküszöb), tapasztalati nyomás kisebb intenzitásával, alacsonyabb stresszel és szorongással jár együtt, ami hozzájárul az erősebb pszichológiai rezilienciához.

A KO dimenzió alacsonyabb kognitív kapacitást jelez az általános gimnázium tanulóinál, ami meglepő és további vizsgálatokat kíván, hogy igazolhassunk egy olyan feltevést, hogy az általános gimnáziumban tanulók magasabb kognitív komponenssel és ambiciókkal rendelkeznek.

Hogy igazoljuk ezt a hipotézist a KO, az RE, A KR és a KA dimenziókra támaszkodunk. Ebben a feltételezésben azt várjuk, hogy ezek a diákok magasabb értéket kapnak a KO és a KA dimenziókban, míg a RE, KR dimenziókban alacsonyabbat. Az eredmények azt mutatják, hogy a feltételezés nem igazolódott. A KO dimenzió eredményei nagyon meglepőek, mivel azt vártuk, hogy legalább átlagos értéket érnek el az általános gimnázium végzősei. Ezt arra alapozzuk, hogy magasabb szintű kognitív kapacitással kellene rendelkezniük, mint bármely más iskola tanulói.

A 3. feltételezés, hogy az általános gimnázium tanulói magasabb flexibilitással rendelkeznek, mint az ápoló tanulók. A hipotézis igazolásához az AD (adaptivitási variabilitás), az RA (adaptivitás szabályozási v.), és a MH (motoros ügyesség) dimenziókat használtuk, melyekben magasabb értékek elérését vártuk az AD és az RA esetén, illetve alacsonyabb értékek elérését az MH dimenzióban, ezeknél a tanulóknál. A feltételezés nem igazolódott.

5. Konklúzió

 Összességében megállapíthatjuk, hogy az általános gimnázium végzős tanulói felülmúlták az ápoló diákok csoportját az ingerelhetőség, izgatottság, dinamizmus fogalomkörében, míg az ápoló diákok személyiségének erősebb stabilitása mutatkozott meg, úgy, mint erősebb szabályozottság, korlátozottság és magasabb önkontroll.

Az ápoló diákok „rigiditása” azt eredményezi, hogy empátiás képességeik, szituációs szenzitivitásuk és magabiztosságuk alacsonyabb. Ez meglepő eredmény, mert feltételezhetően az ápolók munkakörének szerves része bizonyos fokú empátia. Másrészről érthető az eredmény, mert ezek a diákok még egy úgynevezett személyiség formálódás folyamatában vannak, mely akkor fog kifejlődni, ha további tapasztalatokat szereznek munkájuk során, ami képessé teszi őket arra, hogy megbirkózzanak a kihívást jelentő szituációkkal.

Továbbá azok az emberek, akik érintettek a jövő generáció oktatásában, minden lehetséges ismeretet meg kell szerezniük a stressz kiküszöbölésével kapcsolatban, és nem csupán az elméleti tudás miatt, hanem főként, hogy képesek legyenek olyan szituációkat létrehozni, ahol a stressz nem, vagy minimálisan jelenik meg. A kérdőívekből megszerzett eredmények és információk nem csupán a jelenlegi személyiség feltérképezésében hasznos, hanem egy hatékony eszköz a diákok számára ahhoz, hogy problémáikat önállóan képesek legyenek megoldani, számításba véve specifikus tulajdonságaikat és képességeiket a stressz bejóslására.

Érthető hogy főkén az ápolókat képző iskolákban és jövőbeli ápolók körében a stressz fogalomkörét nem elég csupán felületesen ismerni, hanem az is szükséges, hogy mélyrehatóbban tanulmányozzák az aspektusait annak érdekében, hogy a nehéz helyzetekre felkészültek legyenek és megfelelően kezeljék azt. Fontos elsajátítandó képesség, hogy a beteg embereknek reményt nyújtsanak, ugyanis tudják, hogy néhány kedves szó milyen erőteljes pozitív hatást gyakorol. Ahhoz, hogy valaki invesztálni tudjon egy ilyen kapcsolatba, valahonnan erőt is kell merítenie ehhez, amire megfelelő lehetőség az iskola, éppen azért elképzelhetetlen a modern oktatás pszichológusok és pszichoterapeuták nélkül. Amint a problémát és a megoldásokat feltérképezték, a szituációt egy komplex perspektívából szemlélve képesek megoldani, a személyt, mint egy bio-pszicho-szociális egységet tekintve. Innentől kezdve az egyént nem kényszeríti térdre szükségszerűen a stressz, hanem egy kihívás lesz amivel képes megküzdeni és profitálni belőle.

A  halvaszülés pszichológiai hatásai

Cacciatore, J. (2013.) Psychological effects of stillbirth. Seminars in Fetal & Neonatal Medicine. 18. 76-82.

Készítette: Mihályi Enikő 

Absztrakt:

Anyák, apák és családok küzdenek a csecsemőjük hirtelen halálával fellépő következményekkel, melyek évekig, akár évtizedekig is tarthatnak. Kevés tanulmány van azonban, amely a perinatális halált követő akut gyász intervenciós hatékonyságát bizonyítaná, viszont a mindfulness alapú kezelések hatása eredményesnek bizonyult szorongás és depresszió esetén. Ez az értekezés is egy ilyen módszert kutat, az ATTEND- modell (Attunement- ráhangolódás, Trust- bizalom, Therapeutic touch- terápiás kapcsolat, Egalitarianism- egyenlőség, Nuance- árnyaltság, Death education- halállal kapcsolatos oktatás) a pszichológiai gondozást javallt fejleszteni az akut és krónikus gyász alatt.

1.      Bevezetés:

A tanatológiai kutatások fejlettségének ellenére a halvaszülés továbbra is egy félreértett és lekicsinyelt veszteség maradt. Kevés ennél megrázóbb esemény történhet egy nővel élete során, melynek érzelmi, kognitív, pszichológiai, szociális, spirituális és fiziológiai hatásai is vannak. Nem csak az anyákra van ennek hatása, hanem a párkapcsolatokra, korábbi gyermekekre, karrierre, barátságokra és az egészségügyben dolgozókra is. A nők úgynevezett jogfosztott gyászon mennek keresztül, ez Doka szerint egy olyan gyászforma, mely nem fejezhető ki nyilvánosan, és társadalmilag nem elfogadott, támogatott. Doka három alapvető szempontot említ a gyásszal kapcsolatban: 1. szociális és pszichológiai tényezők, mint a kultúra; 2. az elhunythoz fűződő kapcsolat fejlettsége; 3. a halált okozó betegség etiológiája. Ezeken kívül befolyásoló tényező még az anya kapcsolata az egészségügyi dolgozóval, Lovell szerint ugyanis megváltozik a kép arról az orvos, aki közli a rossz hírt.

2.       Azonnali hatások:

A tény, hogy nincs elsődleges kapcsolat a csecsemővel, nem számít elismert családtagnak, valamint nincs megfelelő társas támogatás, mind elviselhetetlenül fájdalmas élmények. Gyakran megértést, együttérzést, valamint pszichológiai oktatást igényelnének, hogy enyhítsék a szenvedésük azonnali hatásait. Az anyák nagyra értékelik az egészségügyi dolgozók olyan gesztusait is, mint a fényképkészítés (memento mori), vagy a csecsemő kézben tartása. A szakirodalomban azonban fellelhetők ellentmondások is, a halva született csecsemő tartása egyeseknek segít a hosszú távú feldolgozásban, másoknak viszont erősítik a negatív pszichológiai következményeket.

3.      Hosszú távú hatások:

A nőkön gyakran nyomás van, hogy felejtsenek, lépjenek tovább, vállaljanak újabb gyermeket, amik miatt úgy érzik, egyedül vannak gyászukkal. A perinatális halál hosszú távú (évek, évtizedek) hatásai közé tartozik a depresszió, a szorongás, az obszesszív- kompulzív viselkedés, az öngyilkos fantáziák, a bűntudat, a szégyen, az alkohol- és drogfogyasztás, valamint a poszttraumatikus stressz. Kutatások szerint a neuroticizmus, a nem megfelelő én-erő, a védekező magatartás, a személyes alkalmatlanság és az önkritika jobban befolyásolja a gyászt, mint a demográfiai, szociális és várandóssággal kapcsolatos tényezők. Az anyák és apák egyaránt észlelnek szomatikus tüneteket a gyermekük halála utáni hónapokban, években, melyek nagy veszélyt jelentenek egészségükre, és korai halálozáshoz vezethet.

4.      Az anyákra és apákra gyakorolt hatások:

4.1.Házastársi kapcsolatok

A veszteség után házastársi ellentétek, szexuális és kommunikációs problémák, valamint eltérő gyászolási formák alakulhatnak ki. Az apák gyakran a szexuális együttlét felé fordulnának, az anyák azonban ezt az elhunyt gyermekük elárulásaként értelmezik. Az érzelmi distressz házassági problémákhoz vezethet, ahogy a házassági problémák is érzelmi distresszt vonnak maguk után. Azonban nem minden tragédia után romlanak a kapcsolatok, egyeseknél még szorosabb kötelék alakulhat ki, ha kellőképp támogatóak és együtt érzőek a felek.

4.2. Jelentésadás

A szenvedés valószínűleg a veszteség váratlan és anakronisztikus volta miatt húzódik el. A gyermek halála értelmetlennek tűnik, és az értelemkeresés szinte elviselhetetlen feladatnak lesz. Azok a szülők, akik értelmet találtak valami módon, kisebb mentális distresszt, magasabb házastársi elégedettségről és egészségi állapotról számoltak be.

4.3. Pszichológiai támogatás

A halvaszülés utáni következményeket jelentősen befolyásolja az egészségügyi szakemberek által nyújtott pszichológiai támogatás. Az ATTEND (Attunement- ráhangolódás, Trust- bizalom, Therapeutic touch- terápiás kapcsolat, Egalitarianism- egyenlőség, Nuance- árnyaltság, Death education- halállal kapcsolatos oktatás), egy mindfulnessen alapuló gyászolást segítő modell, mely keretet ad az egészségügyben dolgozó segítőknek. A modell az egyénre szabott törődést hangsúlyozza, mely jelentudatos, szerény és árnyalt. Fontos, hogy a segítők tisztában legyenek saját érzéseikkel a veszteséget illetően. A bizalom az őszinteségen, a nyitott kommunikáción, és a szenvedés meglátásán alapul. A terápiás kapcsolat segíthet elérni az érintettek magasabb kontrollérzetét, valamint a vágyak és félelmek nyílt kifejezését. Az árnyalt gondviselés magában foglalja az individuális megközelítést, minden családot és körülményt egyedülállónak tekint, melyekhez érdeklődéssel és elköteleződéssel kell fordulni.

4.4. Intervenció

Összességében elmondható, hogy a pozitív interperszonális kapcsolatok és az erős társas támogatás olyan beavatkozási formák, melyek negatívan korrelálnak a gyász intenzitásával. Lavender és Walkinshaw kutatásában olyan nőket vizsgáltak, akik traumatikus szülésen vannak túl, és eredményeik szerint a szupportív tanácsadás és megértés pszichológiailag segített nekik.

5.      Testvérekre gyakorolt hatás:

5.1. Korábbi gyerekek

Egy csecsemő elvesztésének generáción belüli hatása is lehet, az anyai distressz kihathat a korábbi gyermekekre és a későbbi várandósságra is. A szenvedő szülőknek különösen megterhelő és zavaró lehet, hogy egyik gyermekük halála után a többire kell figyelniük. Úgy érzik, hogy kudarcot vallottak, nem tudták megvédeni csecsemőjüket, és ez befolyásolja a családon belüli szerepeket, valamint a kommunikációt. A testvérek fel vannak készítve egy újabb kisgyermek érkezésére, ezért ők is erősen érintettek a hiányában.

5.2. Későbbi gyerekek

Sok szülőnél, bár nem mindenkinél előbb utóbb eljön az idő, amikor megfontolják egy újabb gyermek vállalását, és ekkor a félelem nagy szerepet játszik a döntésben. A szakirodalomban nincs egyetértés azzal kapcsolatban, hogy a perinatális halál után fellép-e kötődési zavar, de az biztos, hogy néhány exogén faktor (nem elismert gyász, késleltetett gyász, elkerülés) kihat a következő csecsemőhöz fűződő anyai kapcsolatra.

6.      A szakemberekre gyakorolt hatás:

A szenvedés az élet egy elkerülhetetlen lételeme. Az egészségügyben dolgozók gyakran szembesülnek vele valamilyen formában, az ezzel való megküzdésre pedig két alapvető modell létezik: 1. objektivitás és elkülönülés, 2. részvét és együttérzés. Egy beteg halála azonban mindenképp magas distresszt vált ki, a részvéttől való kimerülés és a vikariáló trauma gyakori velejárója a szakmának, főleg, ha egy csecsemő váratlan haláláról van szó. Akik sokszor vannak kitéve ilyen eseményeknek maguk is veszélyeztetve vannak depresszió, szorongás, harag, reménytelenség, letargia és rémálmok tekintetében. Kutatások szerint a mindfulness csökkenheti a kiégést, a túlzott önkritikát, az érdektelenséget, valamint növelheti az élettel való elégedettséget. Kabat- Zinn megfogalmazása szerint a mindfulness (jelentudatosság) egy ítéletmentességen és elfogadáson alapuló, jelene koncentráló teljes figyelem. A jelentudatos szakemberek sokkal öntudatosabbak, aminek következtében képesek intenzívebb érzelmi distressz elviselésére, hajlamosabbak megbirkózni saját negatív érzéseikkel és nagyobb empátiával fordul az emberek felé.

7.      Konklúzió:

Egy gyermek halála kortól és októl függetlenül valóban egy életet megváltoztató, traumatikus élmény. A megbékélés lassan és fájdalmasan jön el sok szülő számára, akkor is, ha olyan tényezők segítik őket, mint a társas támogatás és a pszichológiai gondozás. Habár gyakran lekicsinylik és félreértik jelentőségét, bizonyítható, hogy ugyanolyan traumatikus esemény, mint bármelyik idősebb gyermek elvesztése. A megfelelő módszer természetesen a szakemberek kezében van. Rando szerint a gyásznak hat különböző, de egymással összefüggő fázisa van: 1. el kell fogadni a halált, 2. reagálni kell a veszteségre, meg kell élni a fájdalmat, 3. újra át kell élni az elhunyttal kapcsolatos emlékeket, 4. le kell mondani a korábbi kötődésről, 5. alkalmazkodni kell az új világhoz az elhunyt elfelejtése nélkül, 6. újra kell használni a felszabadult energiát. Halvaszülés esetén kritikus feltétel az esemény család és környezet általi elfogadása, ellenkező esetben az anya úgy érezheti, hogy gyermeke élete csak neki számít. Egy halvaszülés valószínűleg a legnagyobb paradoxon, hiszen az élet ígérete halálba fordul még mielőtt elkezdődhetne.

Gyermeknevelés a függőségből való  felépülés kontextusában: kritikus kutatási kérdések

White, W., Arria, A. & Moe, J. (2011). Parenting in the context of addiction recovery:

Critical research questions. Posted at www.williamwhitepapers.com and

www.facesandvoicesofrecovery.com

Készítette: Várnai Dénes

Absztrakt

            Jelen cikk a legfontosabb kutatási kérdéseket azonosítja a következők számára: szülők a felépülés útján, felépülő fiatalkorúak szülei, addikcióval foglalkozó-, és a felépülést támogató szakemberek, akik szülő-fókuszú intervenciókat kívánnak alkalmazni a felépülést segítő folyamatokban. Ahhoz, hogy a gyermeknevelésre a kezelést és felépülést elősegítő tényezőként tekintsenek, szükség van a felépülésben lévő emberek mozgósítására, hogy kialakíthassunk egy új kutatási tervet, amelyben a gyermeknevelés is jelentős szerepet kap.

Bevezetés

            Az alkohollal-, és egyéb drogokkal kapcsolatos problémák (alcohol and other drug: AOD) kutatása három szervező paradigma mentén bontakozott ki: 1, a patológia paradigma (etiológiai, epidemiológiai, személyes lefolyással kapcsolatos, és társadalmi következményekkel kapcsolatos tanulmányok), 2, intervenciós paradigma (a prevenció hatékonyságával, a korai intervencióval és a különböző kezelési megközelítésekkel kapcsolatos tanulmányok), illetve a 3, reziliencia és felépülés paradigma (AOD ellenállással és a probléma megoldásával kapcsolatos tanulmányok). Az első két paradigmához tartozó kutatások sok dolgot kiderítettek az AOD problémák okairól és következményeiről, illetve az ezek megoldására szánt intervenciók hatékonyságáról is. Ennek ellenére keveset tudunk azokról az emberekről, akik erős személyes és környezeti rizikófaktorokkal élnek az ilyen problémák tekintetében, és azok mégsem alakulnak ki náluk.

            Ezen cikk része egy cikksorozatnak (Erickson & White, 2009; White & Chaney, 2008; White & Godley, 2007; White & Schulstad, 2009), mely a felépülés terén egy nemzeti kutatási terv kidolgozását kívánja elősegíteni. Célja, hogy a legfontosabb kutatási kérdéseket azonosítsa a következők számára: szülők a felépülés útján, felépülő fiatalkorúak szülei, addikcióval foglalkozó-, és a felépülést támogató szakemberek, akik szülő-fókuszú intervenciókat kívánnak alkalmazni a felépülést segítő folyamatokban.

Szülők a felépülés útján

            A szülői AOD problémák óriási hatással lehetnek a család egészségére és a gyermekek fejlődésére (Brook et al.,2010; Brown & Lewis, 1999; Chassin, Flora, & King, 2004; Eiden, Colder,Edwards, & Leonard, 2009; Hussong, Flora, Curran, Chassin, & Zucker,2008; Keller, Cummings, Davies, & Mitchell, 2008; King et al., 2009; Marmorstein, Iacono, & McGue, 2009; White & Savage, 2005). Az ilyen tekintetben problémás szülőkkel rendelkező gyermekeknél a legkülönbözőbb módokon jelenhetnek meg a válaszok: egyesek a legnehezebb körülmények mellett is meglepő rezilienciát mutatnak, míg másoknál jelentős fejlődési problémák jelentkeznek. A szülői AOD problémák legtöbbször a pre-, és posztnatális AOD-nak való kitettség, inadekvát kötődés és gondozás, családi konfliktusok, inadekvát figyelem, illetve fizikai és emocionális elhanyagolás útján vannak hatással a gyermekre. A cikk szerzői a leggyakrabban a következő kérdésekkel találkoznak:

Sérülékenység felmérése

- Sérülékenyebbek a gyermekeim az AOD problémák tekintetében az én függőségem miatt?

- A gyermekek sérülékenysége függ a szülői függőség típusától (pl. alkoholizmus vagy heroinfüggőség)?

- A sérülékenység stabil, vagy változékony, azaz függ-e a szülői, kortárs, és munkahelyi benyomásoktól?

- Vannak-e jelei a sérülékenységnek? Meg tudom állapítani, hogy melyik gyermekem lehet a legsérülékenyebb, és lehet szüksége speciális támogatásra? Van olyan időszak a gyermekek életében (pl. serdülőkor), amikor jobban kell figyelnem?

- Befolyásolja a partnerem, vagy én felépülési állapotom a gyermekem sérülékenységét, vagy felépülési esélyeit?

Gyermeknevelés a felépülés kontextusában

- Mi fog megváltozni a családomban és a gyermekeimmel kapcsolatosan a felépülésem megkezdését követően?

- A felépülésem folyamán mikor szűnnek meg a függőségem során a gyermekeimmel kialakult kapcsolati problémáim?

- Miben különböznek a gyermeknevelési problémák a felépülés különböző időszakaiban és a gyermekek korát tekintve?

- Mik a legáltalánosabb gyermeknevelési hibák, amiket az épp felépülésben lévő szülők elkövetnek?

- Érdemes az olyan szülőknek újra kapcsolatot keresnie a gyermekükkel, akik a függőségük idején hagyták el őket? Ha igen, hogy és mikor? Ez milyen hatással lesz a gyermekre?

A felépülés kommunikálása a gyermekkel

- Beszéljek a gyermekemmel a felépülésről? Ha igen, mikor és hogy?

- Amikor a gyermekeim meghallják, hogy a függőségre jellemző a krónikus visszaesés, attól félnek majd, hogy újra szerhasználó leszek. Mit mondjak nekik?

- Még gyermekeim születése előtt felépültem. Elmeséljem nekik a gyógyulásom történetét?

- A gyermekeim nem éltek velem a függőségem későbbi időszakában, és most próbálom ezeket a kapcsolatokat újra felépíteni. Mi a leghatékonyabb mód erre?

A sérülékenység csökkentése és a reziliencia növelése

- Van-e valamilyen szülői intervenció, ami csökkentheti a sérülékenységet, vagy javíthatja a gyors és teljes felépülést, ha gyermekemnél AOD probléma jelentkezne?

- Hogyan reagáljak gyermekem esetleges korai AOD használatára?

- Mit tehetek szülőként, hogy megtörjem a családra jellemző, több generáció óta tartó súlyos AOD problémák ismétlődését gyermekemnél?

- Gyermekemet figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarral diagnosztizálták, és stimulánsokat kell szednie. A család függőségi történetét tekintve ez növeli az esetleges drogproblémák kialakulásának esélyét?

- Szóljak a gyerekorvosnak, hogy aggaszt a függőség megnövekedett veszélye?

            Bár egyes kérdésekre fényt derít néhány tanulmány, másokat kevéssé, vagy még egyáltalán nem vizsgáltak, ráadásul még az előbbi esetben sincsenek az információk olyan formában, melyek elérhetőek és érthetőek a felépülésben lévő szülők számára.

Szülők, akiknek a gyermeke van felépülőben

A serdülőkori felépülés és a velejáró kockázatok megértése

- Vannak előre látható stádiumai a felépülésnek ebben a korban?

- Több gyermekem van, a legidősebb épp a felépülés útján van. A kisebb gyermekek is nagyobb kockázatnak vannak kitéve testvérük állapota miatt?

- Gyermekem most fejezte be a felépülési kezelését, mekkora esélye van visszaesni?

- Mikor (ha egyáltalán) szűnik meg, vagy csökken a visszaesés veszélye a gyermekemnél?

- A gyermekemnek egész életében támogató gyűlésekre kell majd járnia?

- Attól félek, hogy gyermekem függő / felépülő múltja diszkriminációt hozhat magával, és hogy stigmát, illetve korlátokat jelent majd a számára. Jogos a félelmem?

- A már átvészelt jogi gondok akadályozhatják gyermekemet a későbbi életében?

Egy felépülő gyermek nevelése

- Milyenek az általános tapasztalatok egy felépülő gyermek nevelésével kapcsolatban? Mik az esetleges problémák, veszélyek és lehetőségek?

- Hogy segíthetek szülőként, hogy csökkentsem a kockázatot? Száműzzem az alkoholt a házból?

- Van-e kutatás arra vonatkozóan, hogy a felépülést segítő coach vagy otthon hatékony? Szülőként honnan tudom, hogy a segítség melyik formája a legjobb gyermekem számára?

- Reális veszély-e, hogy a felépülő gyermekem megnőtt figyelemigénye hátrányosan érinti a többi gyermekem. Ha igen, hogyan tudom ezt elkerülni?

Professzionális kérdések a gyermekneveléssel kapcsolatban

Gyermeknevelést támogató modellek

- Vannak-e olyan modellek a szülőfókuszú intervenciók integrálására, melyek bizonyítottan javítják a felépülés eredményét, a gyermek vagy család egészségét, és a szülő-gyerek kapcsolatokat?

- Mely stratégiák a legjobbak a fenti célok eléréséhez, a nevelői készségfejlesztés,vagy a szülő-gyermek kapcsolatok javítását célzó programok? Egyéni vagy csoportos formában jobb, illetve professzionális vagy kortárs segítőkkel?

- Milyen hosszú az ideális idő a szülőt segítő intervencióknál?

- Mennyire különbözzenek a szülőfókuszú programok a kultúrális kontextust figyelembe véve?

- Milyen a legmegfelelőbb környezet a szülőfókuszú támogatáshoz?

A nevelési támogatás hatása

- Segíti-e a felépülést, a szülő-gyermek kapcsolatok javulását és a gyermek egészségének javítását a fontos közösségi intézek támogatása a felépülő szülőket illetően?

- Segíti-e ugyanezen tényezőket a kiterjedt család és a baráti kör bevonás a támogatásba?

Ezen kérdések megválaszolására eddig feltűnően kevés tanulmány készült.

A gyermeknevelés-fókuszú kutatási terv nyomában

            A Betty Ford Intézet egy kétnapos konferenciát hívott össze (2010. szeptember. 29 és október 1. között) Az intergenerációs függőségi ciklus megtörése: szülőfókuszú stratégiák (Breaking Intergenerational Cycles of Addiction: Parent-Focused Strategies.) címmel. Több, mint ötven szakember, kutató, stratégiai specialista, felépülésben lévő szülő és támogató jelent meg annak érdekében, hogy megbeszéljék az ezen tanulmány által is felhozott problémákat.

            Sok javaslat született megoldás gyanánt, de az egyik legáthatóbb és legfontosabb motívum annak az igénynek a megfogalmazása volt, hogy tudományos alapokkal rendelkező válaszokat és megoldási stratégiákat találjanak a felépülés gyermekneveléssel kapcsolatos kérdéseire. A kutatási terv, vagy irányvonal meghatározásának-, a kritikus kérdések megválaszolásának és az empirikus alapú tudásbázis kialakításának érdekében mozgósíthatóak lennének a kérdésben érintett személyek: a felépülés útján lévő szülők és fiatalok, illetve a felépülő fiatalkorúak szülei. A kutatási stratégia követésében a kérdés fontosságának folyamatos tudatosítása és a program kitartó finanszírozása szükséges, a probléma súlyossága legalábbis mindenképp indokolja a komoly, hosszú távú elköteleződést.