Az önbizalom  szerepe a fiatal férfiak öngyilkosságában

Rasmussen, M. L., Dyregrov, K., Haavind, H., Leenaars, A. A., & Dieserud, G. (2015). The Role of Self-Esteem in Suicides Among Young Men. OMEGA - Journal of Death and Dying, 77(3), 217–239. 

Az összefoglalót készítette: Gergely Ábel Lukács

Absztrakt:

Ez a cikk az önbizalom szerepét vizsgálja olyan öngyilkosságot elkövetett fiatal férfiak esetében, akiknek nem volt korábban öngyilkossági kísérletük és nem vettek igénybe pszichológiai vagy pszichiátriai segítséget. Az adatok egy éppen futó vizsgálatból származnak: tíz, 18 és 30 év közötti fiatal férfi alkotja a vizsgálat mintáját. Az elemzés alapját a búcsúlevelek, továbbá 61, a résztvevőkkel közelebbi kapcsolatot ápoló egyén mélyinterjúja képezi. A vizsgálat során az „Interpretative Phenomenological Analysis” módszerét vették igénybe. A kutatás fókuszában az ideális és az akutális szelf megélése közötti szakadék áll, és ennek következményei az önértékelésre és a lehetséges öngyilkosságra. A kvalitatív elemzés során négy fő téma különült el egymástól: (a) küzdelem egy járható életútért a felnőttkorban; (b) saját mércéknek való megfelelés hiánya miatt átélt kudarc; (c) érzelmek korlátozása a kapcsolatokban; és (d) a saját szelf elutasítása és erős elhagyatottság érzése. Ez a kutatás fontos következtetésekkel szolgálhat az öngyilkosságot megelőző stratégiák kidolgozásában és továbbfejlesztésében.

Bevezető:

Az öngyilkosság prevenciójáról való tudásunk nagyrészt klinikai mintákkal dolgozó kutatásokon alapszik, és kevés olyan kutatás van a témában, amely hétköznapi, diagnózissal nem rendelkező személyeket vizsgálna.

Fontos leszögeznünk, hogy nem minden öngyilkosságot előznek meg vagy kísérnek komoly pszichés betegségek, és azok tünetei. Érdekes tény továbbá, hogy a férfiak nagyobb arányban követnek el öngyilkosságot, mint a nők. Ebből a szempontból különösen érintett a fiatal- és a felnőttkor közötti korcsoport: a 18 és 30 év közötti fiatalok követnek el öngyilkosságot a legnagyobb arányban más korcsoportokhoz képest.

A szakirodalom a negatív önértékelést tekinti az öngyilkosságok mögött álló kulcselemnek. Viszont nagy problémát okoz az önértékelés konceptualizációja: hogy mit jelent pontosan a magas vagy az alacsony önértékelés, illetve milyen személyes és szociális faktorok befolyásolják. Az önértékelés változékony, és különböző a szociális kapcsolatok és élethelyzetek tükrében. Az ideális és az aktuális szelf közötti diszkrepancia/eltérés, azaz saját elvárásoknak való megfelelés nagyon fontos lehet az önértékelés és így az öngyilkosság szempontjából, de kevés kutatás célozta ezt a témát eddig.

Az öngyilkosság és az önértékelés közötti kapcsolat kutatására a „pscychological autospy method”-ot alkalmazzák. Ez egy olyan kvalitatív módszer, amellyel az önértékelés és az öngyilkosság közös, külső és belső faktorai is feltárhatóak.

Minta és módszer:

Egy éppen futó fenomenológiai vizsgálat adatait elemzi ez a kutatás. A kvalitatív elemzés tárgyát a hozzátartozókkal készített mélyinterjúk és a „résztvevők” (elhunytak) által írt búcsúlevelek alkotják.

10, öngyilkosságot elkövető fiatal férfi hozzátartozóival készült mélyinterjú, ezen felül 6 elhunyt búcsúlevel került elemzésre. Összesen 61 interjúalany vett részt a kutatásban. A kutatás „bottom-up” módon szerveződött, azaz a kutatók nem fogalmaztak meg előzetes elvárásokat vagy hipotéziseket magával a vizsgálattal kapcsolatban. Az interjúk felvétele minimum 6, de maximum 24 hónappal történt az öngyilkosságok után. Az elhunytak szülei, testvérei, barátai és barátnői, illetve múltbeli párjai mind beleegyeztek az interjúk felvételébe és rögzítésébe.

Eljárás:

Mindegyik öngyilkosság 2005 és 2009 között történt. Az interjúk és a kutatás helyszíne egyaránt Norvégia. Minden interjú egy narratív szekcióval kezdődött: a kérdező első kérdése minden esetben az volt, hogy „Mit gondol, milyen körülmények hozhatók összefüggésbe XY öngyilkosságával?” A kérdésre szabadon válaszolhatott az interjúalany, majd a kérdező fókuszált kérdéseket tett fel az olyan részletekkel kapcsolatban, amiket hiányosnak érzett. Az interjú végén tisztázó kérdések kaptak helyet. Schneidman 16 kategóriáját használták az interjú szerkezetének megalkotásához, de ebben a kutatásban részletesen csak a halál, a személyes és a családi történet, a párkapcsolati problémák, a stresszre adott reakciók mintázatai, az alkohol és a drog használat és az elhunyt személyiségében bekövetkezett változásokat érintették. Az interjúkat a szerzők vették fel, amelyek átlagosan 1,5-3 óráig tartottak. A kutatás során minden a Helsinki Nyilatkozatnak megfelelően történt.

Elemzés:

Kvalitatív elemzést végeztek az Interpretatív Fenomenológiai Analízis-t felhasználva. Minden interjút külön kezeltek és elemeztek. Mivel minden interjúalany csak az ő szempontjait, meglátásait, gondolatait és érzéseit tudta nyújtani a történtekkel és az elhunyttal kapcsolatban, az így keletkezett torzításokat kiküszöbölendő mindig alkalmaztak „kritikai” kérdéseket, melyek segítettek letisztázni az interjún elhangzott információkat.

A 10 esetet külön-külön elemezték, majd összehasonlították őket egymással, és különböző jellemző témák, dinamikák után kutattak, amelyek átíveltek és túlmutattak az egyes eseteken. Az egyéni, kutatói attitűdökből származó torzításokat elkerülendő a szerzők egymás interjúit is elemezték.

Eredmények:

A kvalitatív elemzés során négy különböző háttérfolyamatot/témát azonosítottak a kutatók:

Küzdelem egy járható életútért a felnőttkorban

Az összes fiatal férfi stabil szocio-ökonómiai státusszal rendelkezett, a szüleik és a barátaik is arról számoltak be, hogy a kortársakéhoz hasonló szociális helyzetben voltak. Páran nagyon tehetséges dolgozónak vagy tanulónak számítottak, akik ugyanúgy nem elégedtek meg a saját teljesítményükkel, mint azok az esetek, akiknél a hozzátartozók nem számoltak be ilyesmiről. Sokszor az elhunytak ugyanazokat a tevékenységeket végezték, mint azok az emberek az életükben, akikre példaképként tekintettek (szülők, barátok). Az öngyilkosságot elkövető fiatalok keresték az érzelmi stabilitást, a biztonságot, a saját identitásukat és értékeiket, és eközben aktívan támaszkodtak hozzátartozóikra. Az esetek többsége különböző módokon megpróbálta kompenzálni az önbizalomhiányát és az önértékelési problémáit.

Saját mércéknek való megfelelés hiánya miatt átélt kudarc

Az esetek többségében az öngyilkosság maga egy szelf-inkongruencia oka lehetett, amelyet valamilyen súlyos kudarcélmény idézhetett elő. Az intim párkapcsolatokkal kapcsolatos szükségleteikkel a legtöbb elhunyt nem volt elégedett a hozzátartozók szerint – ezzel sérült az autonómia érzés is, miszerint ők egyénként képesek a családalapításra, hosszabb kapcsolat fenntartására stb. Az önhibáztatás az összes esetnél központi fogalom: a hozzátartozók szerint minden elhunyt erősen hibáztatta magát múltbeli helyzetekért, tettekért.

Érzelmek korlátozása a kapcsolatokban

Az ideális szelftől való távolság az elhunytakban erős érzéseket eredményezett, mint a szégyen, a düh és az értéktelenség érzése. Ezzel párhuzamosan a kontrollérzet csökkent, a szorongás pedig nőtt az öngyilkosság előtti időszakban. A legtöbben nem tudták az érzelmeiket megfelelően kommunikálni a környezetükkel, és mélyebb érzelmeiket nem mutatták ki a hozzájuk legközelebb állóknak sem.

A saját szelf elutasítása és erős elhagyatottság érzése

Sok elhunyt közvetlenül az öngyilkossága előtt kifejezte, hogy nem bírja tovább elviselni a fájdalmat, és sokszor magukat okolták amiatt is, hogy „még erre sem képesek”. Az egyedüllét és az elhagyatottság érzése is eluralkodott ekkor rajtuk. A probléma-fókuszú megközelítések és a különböző stratégiák sem használtak, amelyek eddig segítették őket. Sok elhunyt a búcsúlevelében megjelentek vallási motívumok is.

Diszkusszió

Egy dinamikus modellt javasolnak a kutatók arra vonatkozóan, hogy az önértékelés – azon belül pontosabban a negatív-önértékelési tendenciák – hogyan mediálja az öngyilkos gondolatokat és magát az öngyilkosságot. Az ideális és az akutális szelf közötti diszkrepancia nagyságát emelik ki a kutatók, mint hajlamosító rizikótényezőt a szuicidumra. Az elhunytak nem tudták a saját, biztos önértékelésüket kialakítani, és azt mindig más, külső faktorokhoz viszonyították. Sokan az öngyilkosságot elkövetők közül az egyik közeli hozzátartozójuk identitását asszimilálták, és így nem került sor a saját identitásuk kialakítására. A magas elvárásoknak csak kudarckerülő magatartással tudtak megfelelni, és sokan – ennek eredményeként – maximalisták lettek, és nagyon érzékenyen reagáltak arra, ha a maximalizmusuk sérült.

A szuicidumot vizsgáló kutatások nagy kihívása az adatgyűjtés, így itt is ezt a mozzanatot említhetjük meg limitációként. Előnye viszont a kutatásnak, hogy elsőként vizsgálja kvalitatív módszerrel az öngyilkosság és az önértékelés kapcsolatát. A további, sikeres prevenció érdekében az önértékelés pszichológiai aspektusaival is érdemes foglalkozni – nem csak betegpopuláción.