Petefészekrák  szűrésével kapcsolatos kockázati tényezők, hiedelmek és attitűdök tudatosítása

Fallowfield, L., Fleissig, A., Barrett, J., Menon, U., Jacobs, I., Kilkerr, J., & Farewell, V. (2010). Awareness of ovarian cancer risk factors, beliefs and attitudes towards screening: baseline survey of 21 715 women participating in the UK Collaborative Trial of Ovarian Cancer Screening. British Journal of Cancer, 103, 454-461.

Készítette: Belucz Judit

Absztrakt

A nők petefészekrákkal kapcsolatos hiedelmei, attitűdjei, az esetleges félreértések és a hiányos ismeretek mind befolyásolhatják a szűréssel kapcsolatos értelmezéseiket. Egy brit petefészekrák szűrést vizsgáló együttműködési kutatásban összesen 21 715 posztmenopauzális nő vett részt és töltött ki különböző kérdőíveket. A résztvevők 42,3 %-a helyesen azonosította a petefészekrák kialakulásának életkori veszélyét, 87,1 %-uk pedig tudta, hogy ha a családban már előfordult petefészekrák korábban, akkor az növelheti a betegség kialakulásának esélyét, de csak 26,7 %-uk hozta összefüggésbe a betegséget a mellrákkal. A résztvevők több mint harmada tudta, hogy posztmenopauzális időszakban nagyobb az esélye a betegség kialakulásának, de azt csak kevesen tudták, hogy a petefészekrák diagnózisa 65 év felett a leggyakoribb. Néhány nő tudta, hogy a betegség veszélyét csökkentheti a terhesség és a szoptatás, viszont tévhitként a résztvevők harmada úgy gondolta, hogy a rendellenes méhnyak kenet és az orális fogamzásgátló növelheti a petefészekrák kockázatát. A legtöbb nő tudta, hogy a szűrés csökkentheti a halálozási arányokat és fejlesztheti a prognózist. Az eredmények alapján elmondható, hogy szükséges a közvélemény értelmezését fejleszteni a betegség kockázatával kapcsolatban és fontos, hogy az emberek megfelelő információkhoz jussanak a megelőzésről és a szűrésről (Fallowfield et al., 2010).

2007-ben 4317 nő halt meg petefészekrákban Angliában, a betegség az ötödik leggyakoribb rákbetegségnek bizonyult nők körében (Cancer Research UK, 2007). A korai diagnózis jobb prognózissal jár, mégis a nők többségénél túl későn és már előrehaladott állapotban diagnosztizálják a betegséget. Keveset tudunk arról, hogy az emberek mennyire vannak tudatában a betegség kialakulásának kockázatával, de egy korábbi brit kutatás kimutatta, hogy a nők 59%-a nem tudta, milyen kockázati tényezők állhatnak a petefészekrák mögött (Dr Foster, 2007). Több tanulmány is azt mutatja, hogy azok a nők, akiknek a családjában már előfordult a betegség, más attitűddel rendelkeznek az átlagpopulációhoz képest, azonban a korábbi eredmények azt sugallják, hogy a szűrésen résztvevő nők önmaguk esetében túlbecsülik a rák veszélyét, ami összefüggésbe hozható a pszichológiai morbiditással (Andersen et al., 2007). A nők általában nem ismerik fel a kapcsolatot a mellrák és a petefészekrák között és gyakran félreértik a szűrővizsgálatok célját is, valamint sok esetben összekeverik a méhnyakrák szűrést és a petefészekrák szűréssel (Lockwood-Ryermann, Donovan, Rambo, & Kuo, 2009).

Vizsgálati személyek és módszerek

Minden résztvevő aláírt egy beleegyező nyilatkozatot, valamint egy tájékoztató lapot, melyben a kutatás vezetői leírták, hogy a petefészekrákkal kapcsolatos tudást, hiedelmeket, attitűdöket vizsgálják különböző kérdőívek segítségével, továbbá a résztvevőknek a lelki és szexuális jólétükről is nyilatkozniuk kellett. A kérdőív felvétel előtt a résztvevőknek egy információs DVD-t kellett megnézniük. A vizsgálatban összesen 21 715 nő vett részt, akik 50- 74 év közöttiek voltak (Fallowfield et al., 2010).

Vizsgálati eszközök

A résztvevőket először szociodemográfiai és kórtörténeti adataikról kérdezték, majd a négy kérdőívet kellett kitölteniük. Az első a petefészekrák szűréssel kapcsolatos hiedelmekre, attitűdökre vonatkozott, a második a Spielberger-féle Állapot- és Vonásszorongás kérdőív volt, amivel a szorongás hajlamát mérkét, a harmadik a 12 itemes General Health Questionare volt az érzelmi distressz feltérképezése miatt, a negyedik pedig a Fallowfield-féle Szexuális Aktivitás Kérdőív volt (Fallowfield et al., 2010).

Eredmények

Kockázat észlelése

A résztvevők 42,3 %-a pontosan megbecsülte a petefészekrák kialakulásának kockázatát, viszont 50,1 %-uk alábecsülte a betegség veszélyét 7,6 %-uk pedig túlbecsülte a kockázatot. Amikor a résztvevőknek a saját életükre vonatkozóan kellett megbecsülni a betegség kialakulásának esélyét, akkor a nők 38,9 %-a 1 a100-hoz, 54,2 %-a 1 az 500-hoz, 6,9 %-a pedig 1 a 10-hez viszonyította saját magát. Azon személyek esetében, akik nagyobb esélyt láttak a betegségre, azoknak a családjában már előfordult korábban mellrák vagy petefészekrák, illetve magasabb volt a szorongás szintjük is. A nők többsége tudta, hogy a legtöbb petefészek csomóról kiderül, hogy ciszta, nem pedig daganat. Ezen válaszolók fiatalabbak, iskolázottabbak és kevésbé szorongók voltak. Azonban a résztvevőknek csak 8,8 %-a tudta, hogy a petefészek csomók megjelenése 65 év felett gyakran rosszindulatú daganatot jelent. A helyesen válaszolók idősebbek voltak és családjukban már megjelent a betegség (Fallowfield et al., 2010).

Kockázati tényezők ismerete

A résztvevők egy listát kaptak, melyen különböző kockázati tényezők szerepelnek és a nőknek ki kellett választaniuk, hogy a tényezők közül melyek játszanak szerepet a petefészekrák kialakulásában. A résztvevők többsége (87,1 %) tudta, hogy ha a családban már megjelent a betegség, akkor fokozódik a veszély a betegség kialakulására, viszont csak 26,7 %-uk tudta, hogy a családban előforduló mellrák is növeli a kockázatot. Kevesebb, mint a nők kétötöde tudta, hogy menopauza után nagyobb eséllyel alakulhat ki a betegség, és csak kevesen tudták, hogy a terhesség és a szoptatás csökkenti a petefészekrák kockázatát. Azonban az eredmények azt mutatják, hogy a nők körében komoly félreértések is vannak a betegség kialakulásával kapcsolatban: a résztvevők 37,2 %-a úgy gondolta, hogy a kóros méhnyakrák kenet fokozza a betegség kockázatát, a nők negyede gondolta, hogy a fogamzásgátló tabletták használata szintén növeli a kockázatot, illetve egyötödük úgy hitte, hogy egy jó indulatú ciszta is fokozhatja a kockázatot (Fallowfield et al., 2010).

A fiatalabb, iskolázottabb részvevők, valamint azok, akiknek a családjában előfordult már mellrák, több helyes választ adtad a kockázati tényezőkről, továbbá az iskolázottabb személyek tudtak a szoptatás és a terhesség védő hatásairól (Fallowfield et al., 2010).

A szűrésről való véleményük

A résztvevőket arról kérdezték, hogy szerintük mik lehetnek a szűrés előnyei és hátrányai, valamint véleményük szerint mekkora lehet a hajlamuk a betegség kialakulására. A nők többsége tudta, hogy petefészekrák szűrése csökkentheti a mortalitási arányokat, továbbá javíthatja a prognózist. A legtöbb résztvevő esetében, ha a baráti körükben, vagy közéleti személyeknél megjelent a betegség az növelte a személyek petefészekrákkal kapcsolatos érdeklődését és figyelmét. Azonban a résztvevők 15,2 %-a úgy gondolta, hogy a szűrés csak felesleges aggodalmat keltene bennük, de több mint kétharmaduk aggodalmát fejezte ki a betegség kialakulásáról (Fallowfield et al., 2010).

Diszkusszió

Legfontosabb eredmények

Alig több mint a kutatásban résztvevők kétötöde tudta, hogy milyen életkori kockázatai vannak a petefészekrák kialakulásának. de a felük alábecsülte a betegség veszélyét. A személyi kockázatot illetően azok, akik magasabbra becsülték a betegség esélyét, azok szorongóbbak voltak és a hozzátartozók körében előfordult már korábban mellrák vagy petefészekrák. Azonban a résztvevők nagy része sajnos nem tudta, hogy a mellrák is összefüggésbe hozható a petefészekrákkal és többségük azt sem tudta, hogy a posztmenopauzális időszakban fokozódik a betegség kockázata. Sajnos azt is csak kevesen tudták, hogy a terhesség és a szoptatás csökkenti a kockázatot, de több résztvevő is tévhitként úgy vélte, hogy a kóros méhnyakrák kenet és a fogamzásgátló tabletták növelik a kockázatot.

A résztvevők nagy része tudta ugyan, hogy a szűrővizsgálatok csökkenthetik a mortalitást és javíthatják a prognózist, mégis több résztvevő számolt be arról, hogy a nőgyógyászati vizsgálatok kínosak és zavarba ejtőek, ami nagyban befolyásolja a vizsgálatokon való részvételüket, továbbá többen is úgy gondolták, hogy a szűrővizsgálat csak felesleges aggodalmakat generálna (Fallowfield et al., 2010).

Interpretáció

A kutatás eredményei alapján elmondható, hogy nagyon sok tényező van a nők körében, ami befolyásolja a szűréseken való részvételt. Elméletben sokan tudják a vizsgálatok előnyeit és pozitív kimeneteleit, mégis sokan túl későn fordulnak orvoshoz, amikor a betegség már előrehaladott állapotban van. Viszont fontos felismerni, hogy az időben diagnosztizált petefészekrák nagyban növelheti a túlélés esélyeit. Az eredmények azt mutatják, hogy sürgősen javítani kell a közoktatást, a betegellátásban dolgozóknak pedig minél pontosabb tájékoztatást kell adniuk a személyeknek a petefészekrák kockázatairól és szűréséről. Így megváltozhatnak a nők attitűdjei és hiedelmei a betegséggel kapcsolatban és a túlélési esélyek is javulhatnának (Fallowfield et al., 2010).

Hivatkozások

Andersen, M. R., Nelson, J., Peacock, S., Giedzinska, A., Dresher, C., Bowen, D., & Urban, N. (2004). Worry about ovarian cancer risk and use of screening by high-risk women: how you recruit affects what you find. American Journal of Medical Genetics, 129A(2), 130 –135.

Cancer Research UK (2009). Ovarian Cancer: Ovarian Cancer Survival Statistics Vol. 2009. Cruk: London.

Dr Foster Healthcare Consultancy (2007). Ovarian Cancer Action National Awareness Survey, 2006/07. Dr Foster Intelligence Ltd: London.

Fallowfield, L., Fleissig, A., Barrett, J., Menon, U., Jacobs, I., Kilkerr, J., & Farewell, V. (2010). Awareness of ovarian cancer risk factors, beliefs and attitudes towards screening: baseline survey of 21 715 women participating in the UK Collaborative Trial of Ovarian Cancer Screening. British Journal of Cancer, 103, 454-461.

Lockwood-Ryermann, S., Donovan, H. S., Rambo, D., & Kuo, C. W. (2009). Women’s awareness of ovarian cancer risks and symptoms. The American Journal of Nursing, 109(9), 36–45.

Depresszió, mint részleges mediátor az alexitímia és  szomatizáció között egészséges gyerekeknél

Allen, L., Lu, Q., Tsao, J., Hayes, L., & Zeltzer, L. (2011). Depression partially mediates the relationship between alexithymia and somatization in a sample of healthy children. Journal of Health Psychology, 16(8), 1177-1186.

Készítette:

Bálint Eszter

Absztrakt

A kapcsolat az alexitímia és a szomatizáció között széleskörűen ismert, mégis keveset tudunk az ezt befolyásoló faktorokról. A pszichopatológia, mint mediátor tényező ugyan bizonyítva lett, de ezt kevesen tesztelték és kiváltképp nem gyerekek körében. Ez a tanulmány egészséges gyerekek mintáján vizsgált depresszív tüneteket mint a szomatizáció és az alexitímia mediátorait, így az alexitímiát fejlődési szempontból is körbejárva. Az eredmények azt indikálják, hogy a depresszió részlegesen mediálja ezt a kapcsolatot, de legalábbis az alexitíma két facetjét (az érzelmek azonosításának és leírásának nehézségét).

Elméleti háttér

Az alexitímia az érzelmek kifejezésének és leírásának a zavara. Több bizonyíték utal az egészségügyi problémák valamint a szomatizáció és az érzelmek kifejezésénék és felismerésének nehézségeinek kapcsolatára.  Serdülőknél a szomatoform fájdalom zavart és a migrént hozták összefüggésbe az alexitímiával. Bár az alexitímia, fizikai betegségek és a szomatizáció kapcsolata tudományosan megalapozott, de ennek a kapcsolatnak a milyenségével és az ezt befolyásoló tényezők vizsgálatával kapcsolatban kevés munka áll rendelkezésre.

Bár az összefüggés háttérben álló mechanizmusokról keveset tudhatunk, mégis vannak ezeknek a magyarázatát célzó feltevések. Néhány hipotézis szerint az érzelmek és a fizikai egészség osztozik a neurális pályákon, és ez okozhatja az egyszerre fellépő problémákat. Egy másik érdekes feltevés szerint, melyet Rieffe és munkatársai vizsgáltak, az alexitímiások nem képesek adaptívan reagálni a különböző érzelmi helyzetekre. Ezek a maladaptív válaszok megjelenhetnek mind belső mind külső ingerekre válaszolva, és ezeknek hosszú távú hatása lehet a fizikai és mentális egészségre is.

Eddigi kutatások szoros kapcsolatot találtak az alexitímia, szomatizáció és a szorongás és depresszió között. Ez a kapcsolat meglehetősen összetett. Pár feltevés szerint az alexitímia hajlamossá tesz krónikus negatív érzelmi és hangulati állapotokra ami szomatizációhoz vezethet.

Lumley, Smith és Longo 2002-es tanulmányukban azt a feltevést vizsgálják, hogy a depresszió lehet-e a mediáló kapocs az alexitímia és szomatizáció között krónikus fájdalomban szenvedő betegeknél.  Ebben a kutatásban az alexitímia és a depresszió mint a fájdalom affektív komponensének („kellemetlenség”) bejóslóiként szerepelnek, de az eremények szerint csak a depresszió tünetei járultak hozzá szignifikánsan a fájdalom kellemetlenségérzetének varianciájához. A depresszió mediátorkénti közvetlen vizsgálata azonban még nem történt meg.

A fentiekben említett vizsgálatok nagy részének egyik fő korlátja, hogy elsősorban felnőtt populáción végezték őket. Az alexitímia, szomatizáció és depresszió közötti kapcsolat összetettsége miatt szükség lehet fiatalabb populáció vizsgálatára is. A felnőttek és gyerekek közötti különbségek (biológiai, szociális és pszichológiai tényezők) az említett három konstruktum kapcsolatában is megnyilvánulhatnak.

Az itt leírt kutatás célja az, hogy megvizsgálja az alexitímia, depresszió és szomatizáció közötti kapcsolatot egészséges gyerekek mintáján. A gyerekek vizsgálatával nem csak fejlődési szempontból nézhetjük meg ezt az asszociációt, de összehasonlíthatjuk a felnőtteknél kapott eredményekkel. Az eddigi kutatások alapján felállított hipotézis szerint az érzelmek azonosításának nehézsége (difficulty identifying feelings-DIF) , és az érzelmek leírásának nehézsége (difficulty describinfeelings- DDF) bejósolja a depressziót és a szomatizációt, emellett a depresszió is bejósolja a szomatizációt, valamint mediálja a kapcsolatot  a DIF/DDF és a szomatizáció között.

Módszer

Résztvevők

Az itt felhasznált adatok egy korábbi kutatásból származnak, amelyben a nemi és serdülőkori különbségeket vizsgáltak laboratóriumi fájdalmi feladatokban. A résztvevőket postán, feladott hirdetéseken, vagy órai prezentációkon keresztül keresték fel. A vizsgálatban az összesen felkeresett 489 személyből végül 224 8-17 év közötti egészséges gyermek (124 lány) vett részt. A fiúk és a lányok átlagéletkora nagyjából megegyezett ( lányok: 13 év, fiúk: 12,4 év). Olyan gyerekek vehettek részt, akinél nem állt fenn valamilyen krónikus betegség, képesek voltak megéretni a feladatokat és részt venni bennük, és nem szedtek napi rendszerességgel ópiát alapú gyógyszereket.

Eljárás

A vizsgálat vezetője azt a tájékoztatást adta a gyerekeknek és a szüleiknek, hogy egy olyan kutatásban vesznek részt, amelye a gyerekek fájdalom élményét vizsgálja. A gyerekek a részvételért ajándékot kaptak. A kísérlet ideje alatt a gyerekek és a szüleik között nem volt kapcsolat. A gyerekek és a felnőttek is kérdőíveket töltöttek ki, amelyeken felvett adatokat használták fel ebben a vizsgálatban.

Mérések

Toronto Alexitímia Skála (Toronto Alexithymia Scale) 20 elemes verziója (TAS20). Az eredeti skála az alexitímia három dimenzióját méri: érzelmek azonosításának nehézsége (DIF), érzelmek leírásának nehézsége (DDF) és kifelé irányuló gondolkodás (EOT). Mivel a TAS20 a szélesebb körben használt skála, az résztvevőkkel felvett 26 itemes eredeti skálának csak azokat az elemeit használták amelyek megfelelnek a TAS20-nak. Az  adatok elemzésénél az EOT dimenziót kihagyták (ennek reliabilitása nem megfelelő a vizsgált mintán, és eddigi vizsgálatokban nem mutatott összefüggést a többi itt mért konstruktummal)  

Gyermek Szomatizáció Leltárral (Children’s Somatization Inventoriy- CSI) mérték a gyerekek nem specifikált szomatikus tünetekről alkotott percepcióját. A kitöltők 5 pontos skálán értékelték, hogy a felsorolt 35 tünet mennyiben érintette őket az elmúlt két hét során.

A 27 elemes Gyermek Depresszió Leltár (Children’s Depression Inventory- CDI) a depresszió tüneteit becsüli meg.

Eredmények

A TAS20 DDF és DIF skáláin megerősítő faktoranalízist végeztek, mely azt mutatta, hogy az adatok illeszkednek a szerzők álltal felállított hipotetikus modellre.

A fiúk és lányok között nem mutatkozott szignifikáns különbség egyik mérésben sem. Az alexitímia DIF és DDF dimenziója korrelál a CDI és CSI pontszámokkal.

A DIF és DDF pontszám jó előrejelzője volt a CDI pontszámnak, illetve a CSI pontszámnak is. A DIF/DDF közvetlen hatása a CSI pontszámokra alacsonyabb volt, mint az összegzett hatás (CDI pontszámokkal együtt). Ez egy részleges mediációs modellt sugall, amit Sobel teszt végzésével erősítettek meg.

Megvitatás

Eddigi kutatások szerint az alexitímiások nagyobb valószínűséggel tapasztalnak meg egészségügyi problémákat, ugyanakkor a háttérben működő mechanizmusok még nem tisztázottak. Ennek a vizsgálatnak az volt a hipotézise, hogy a depresszió legalább részben megmagyarázza a kapcsolatot az alexítimia és a szomatizáció között.

Ahogy várták szoros kapcsolat mutatkozott az alexitímia két alskálája (DIF és DDF) és a depresszió és a szomatizáció között. A mediációs modell tesztelése azt az eredményt hozta, hogy a depresszió részben mediálja a kapcsolatot, még ha ez a hatás kicsi is. Ezek a megállapítások összhangban vannak Riffle és munkatársai, valamint Lumley és munkatársai fent említett korábbi kutatásaival.

A jelen vizsgálatban nem tanulmányozott pszichopatológiai, kognitív, vagy érzelmi tényezők tovább tudnák magyarázni az alexitímia és szomatizáció közötti kapcsolatot. A további mérések, mind felnőtt és gyermek mintán egy teljesebb modell felállítását segítenék.

Jelen kutatásnak számos korlátja van. A kutatás résztvevői egészséges gyerekek voltak, így nem tudni, hogy krónikus beteg mintára is alkalmazható-e a modell. A felvtekk önkitöltős kérdőívek is számos torzítási lehetőség hordoznak magukban.  A részvételre felkértek majdnem fele idő és/vagy érdeklődés hiánya miatt nem vett részt a kísérletben így ez is a generalizálhatóság rovására mehet. Annak ellenére, hogy a mediációs modellt megerősítették a statisztikai próbákkal, ez a modell nem használható ok-okozati összefüggések megállapítására.

Ezek az adatok ugyanakkor indítványozhatják, hogy azoknál a gyerekeknél, akiknek nehézségei vannak az érzelmeik azonosításával, leírásával és orvosilag megmagyarázatlan tüneteket is produkálnak, keressenek depresszióra utaló tüneteket. A depresszió tüneteinek fontos szerepe lehet a szomatizáció és alexitímia közötti kapcsolatban, amely további kutatásoknak ad kiindulási alapot.

Akut alkoholfogyasztás és az öngyilkossági módszerek összehasonlítása egy amerikai mintán

Conner, K.R. et al (2014). Acute Use of Alcohol and Methods of Suicide in a US National Sample. American Journal of Public Health 104 (1)171- 178.

Készítette: Bak Viktória

Absztrakt

Jelen tanulmány elsődleges célja az életkori, nemi és faji különbségek feltárása volt az alkoholfogyasztás és a különböző öngyilkossági módszerek; így a lőfegyver használat, az akasztás vagy a fulladás és a mérgezés vonatkozásában. Ennek érdekében 37993 öngyilkosságban elhunyt személy adatát elemezték, majd azt az eredményt kapták, hogy az alkoholfogyasztás mind a három vezető öngyilkossági mód esetében előfordult, illetve, hogy a fiatal és középkorú felnőttek inkább fogyasztottak alkoholt lőfegyver általi, vagy fulladásos halál előtt, míg az idősebb korosztály inkább a mérgezés előtt. További eredményként azt kapták, hogy az ázsiaiakra és a csendes óceániakra jellemzőbb volt az alkoholfogyasztás mérgezés előtt, míg a feketék fogyasztottak legkevésbé alkoholt akasztás előtt.

Irodalmi áttekintés

Az öngyilkosság a 10. a vezető halálokok között az Amerikai Egyesült Államokban, illetve szintén vezető a sérülés okozta halálozás és az alkoholfogyasztás tekintetében. Az alkohol és az öngyilkosság együttesét vizsgáló kutatások elsősorban az alkohol hosszútávú hatásaira és fogyasztására, valamint az ezzel kapcsolatban felmerülő problémákra, így pl. az öngyilkosság mértékére helyezték a hangsúlyt, mind egyéni, mind pedig össznépességi szinten. Számos olyan adat áll rendelkezésére a kutatóknak, amelyek valamilyen mértékben azonban korlátozottak, még annak ellenére is, hogy az elérhető kutatási eredmények arra engednek következtetni, hogy igenis szignifikáns szerepet játszik az öngyilkosság elkövetésében az azt megelőző alkoholfogyasztás. A témában végzett metaanalízis szerint az öngyilkosságok 37%-nál történt korábban alkoholfogyasztás.

A két változó összefüggését vizsgáló kutatások mind arra az eredményre jutottak, hogy az öngyilkosság kockázatát nagymértékben növeli az előzetes alkoholfogyasztás, valamint az alkoholfogyasztás mértéke is. A különböző vizsgálatok más- más kutatási elrendezéseket használnak, és ezeken belül kitérnek a lethális (lőfegyver használata), illetve a nem halálos öngyilkossági kísérletekre is, de az eredmény mindig ugyanaz.

Ezek a kontrollált vizsgálatok általában csekély elemszámú mintával dolgoznak, így kevésbé teszik lehetővé a nemi, életkori és a faji különbségek feltárását a témában, ám vannak olyan postmortem kutatások, amelyek szolgálnak némi információval, így pl. hogy a nők és az érettebb felnőttek kevésbé hajlamosak az alkoholfogyasztásra öngyilkosságuk előtt. A nemi különbségekkel kapcsolatban még kevesebb eredményről tudnak beszámolni, azonban egy, a közelmúltban, az amerikai National Violent Death Riporting System (a továbbiakban: NVDRS) által végzett analízis szerint az amerikai indiánok, az alaszkai őslakosok (mind a nők, mind a férfiak) és a spanyol férfiak azok, akik intoxikált állapotban követnek el öngyilkosságot.

Meg kell azonban említeni, hogy ezek az eredmények utalhatnak olyan népességen belüli mintázatokra is, mint pl. hogy a férfiak alapvetően többet isznak alkoholt, mint a nők, így a kapott eredmény annyira már nem is megdöbbentő, ám ezeket az imént felsorolt kutatások javarészt figyelmen kívül hagyják.

Csak hogy egy példát említsünk, az NVDRS által végzett egyik kutatásban a vér alkoholszintjének mértékét vizsgálták öngyilkosságban elhunytaknál, és azt találták, hogy a 25-34, a 35-44 és a 45-54 év közötti férfiak alkoholszintje elérte, vagy jóval meghaladta az Amerikában ittas vezetésnél még legálisan elfogadott 0,08 g/dl értéket, összehasonlítva a 18-24 éves férfi korosztállyal, akikre ez kevésbé volt jellemző. Ez azért is érdekes eredmény, mert Amerikában a 18-24 éves korosztály sokkal gyakrabban és intenzívebben fogyaszt alkoholt, így nem epidemiológiai mintázat állt az eredmények hátterében. Összességében tehát elmondható, hogy bár fontos figyelembe vennünk az eredmények értékelésénél a populációs mintákat, de ezek nem minden esetben vezetnek az eredmények értelmezéséhez is.

Az USA-ban az öngyilkosságok 90%-át a következő három módszerrel követik el: lőfegyver használata, akasztás vagy fulladásos halál, illetve mérgezés. Természetesen vannak csoportok, amelyek egyik vagy másik halálmódban túlreprezentáltak, pl. a férfiak inkább használnak lőfegyvert, míg a nők inkább mérget. Az azonban, hogy az akut alkoholfogyasztásnak melyik módszerre van inkább hatása, még nem teljesen tisztázott. Egy Finnországban végzett kutatás azt találta, hogy az akut alkoholfogyasztás leginkább a mérgezés (45, 8%) és a lőfegyver – használat (46%) esetében fordult elő, míg az akasztásnál kevésbé (36.6%), azonban miután többszempontos varianciaanalízissel is megvizsgálták a kapott adatokat, az eredmények között eltűnt az összefüggés. Ezzel szemben, a későbbi kutatások eredményei arra utalnak, hogy a mérgezés halálmódjában kevésbé fordul elő előzetes alkoholfogyasztás, mint a másik két módszer esetében. Jelen tanulmány elsődleges célja az volt, hogy egy részletes analízissel szolgáljon az akut alkoholfogyasztás, valamint annak mértéke és a három vezető öngyilkossági mód között, a nem, az életkor és a faji hovatartozás tekintetében, amihez az NVDRS korábbi adatait használta kiindulópontként.

Módszer

A kutatásban az öngyilkosságban elhunyt 18 és annál idősebb személyek NVDRS által szolgáltatott adatait használták a 2005-2010-es évekig. Az NVDRS adatai 18 USA-beli államra terjednek ki (Alaska, Colorado, Georgia, Kentucky, Maryland, Massachusetts, New Jersey, New Mexico, North Carolina, Oklahoma, Oregon, Rhode Island, South Carolina, Utah, Virginia, Wisconsin, Ohio, Michigan). Az adatok halottkémek vagy orvostanhallgatók beszámolóiból, rendőrségi jelentésekből, halotti anyakönyvi kivonatokból és bűnügyi laboratóriumok adataiból összegződtek.

Eszközök

Először is az adatokat abból a szempontból vizsgálták meg, hogy melyek a legelterjedtebb öngyilkossági módszerek, ezek: a lőfegyver használata, az akasztás, valamint a mérgezés, hasonlóan a korábbiakhoz. Az alkoholszint mérése a vérben már a halottkém vizsgálatánál megtörténik, ebben az esetben az elhunytak 70%-nál volt indokolt ennek a tesztnek az elvégzése. Az alkoholszint mértékét pozitívnak vagy negatívnak kódolták, annak alapján, hogy előfordult-e vagy sem alkoholfogyasztás, valamint egy kontinuum mentén elképzelve 0.08-asával különböző részekre osztották (pl. 0.01 < 0.08; 0.08 < 0.016, stb.). Ez a kategorizáció azért volt fontos, mert a véralkoholszint különböző mértékekben fordulhat elő, valamint megkönnyítette az eredmények értelmezését is. A szociodemográfiai változók között található a nem, az életkori csoportok (18-24, 25-44, 45-64,>/= 65), valamint az etnikai felosztás (fehérek, feketék, amerikai indiánok, alaszkai őslakosok, ázsiaiak/ csendes óceániak, és spanyolok). Külön változó volt a halál vizsgálatának a körülménye, tehát, hogy halottkém által (C), medikus által (ME) vagy a kettő kombinációjában (C/ME) történt- e.

Statisztikai elemzés

A csoportok közötti különbségeket logisztikus regresszióval, valamint varianciaanalízissel számították ki, míg a különböző adatok közötti korrekció Bonferroni- korrekcióval történt. A véralkoholszint, valamint az öngyilkossági módszerek összehasonlítása multinominális logisztikus regresszióval történt, a nem, az életkor és a faji hovatartozás kiegyenlítése mellett. A mérgezéses halálmód mindössze referencia csoportként vett részt a számításokban.

Első lépésként azokat az eseteket hasonlították össze mindhárom öngyilkossági módszerrel, amelyben a véralkoholszint nagyobb volt, mint 0 g/dl, tehát történt alkoholfogyasztás az öngyilkosságot megelőzően. Ezekben az elemzésekben szintén nézték a nemi, életkori és faji különbségeket, hátha módosító tényezőként hatnak az alkohol és az öngyilkosság közötti kapcsolatra.

Második lépésként pedig megismételték az elemzéseket az elhunytak azon csoportján, akiknek a véralkoholszintje 0.01, vagy annál magasabb volt, azért, hogy megvizsgálják az elfogyasztott alkohol dózisát is.

Eredmények

Az 59555 öngyilkosságot elkövetett személynek 89%-a használta a három fő öngyilkossági módszer egyikét, és ennek a 72%- a esett át alkoholszint teszten. A továbbiakban ezzel a maradék mintával dolgoztak a kutatók, és további eredményként az adatok 1/3-ban találtak akut alkoholfogyasztást. Így a három öngyilkossági módszer alakulása az akut alkoholfogyasztás tekintetében a következő: lőfegyver használata (35%), akasztás (36.8%) és mérgezés (32.7%). A mérgezéses csoporton belül a másik kettőhöz képest azt találták, hogy itt több volt az idősebb elkövető, illetve kevesebb volt a fehér és a spanyol etnikumú köztük.

A véralkoholszint a következő csoportokban volt szignifikánsan magasabb: a lőfegyvert használóknál, a férfiaknál, a 65 év alatti korosztálynál, a fehér etnikumúaknál, illetve azoknál, akiket halottkém vizsgált meg a halál beállta után.

Azok a nők, akik lőfegyvert használtak öngyilkosságuk során sokkal magasabb véralkoholszinttel rendelkeztek, mint azok, akik a mérgezést választották halálnemül.

A multinominális logisztikus regresszió azt az eredményt hozta, hogy az akut alkoholfogyasztás nem különbözött szignifikánsan az öngyilkossági módok között. A vérben lévő alkohol szintje összefüggésben volt az életkorral, valamint a fekete és az ázsiai, csendes óceáni népcsoporttal. Az életkorral kapcsolatos összefüggés azt tárta fel, hogy a fiatal és középkorú felnőttek hajlamosabbak voltak az alkoholfogyasztásra öngyilkossági kísérletük (ami elsősorban akasztás vagy lőfegyver által történt) közben, míg az idősebb korosztályra az alacsonyabb véralkoholszint és a mérgezéses halálmód volt inkább jellemző.

Az etnikai összefüggésben pedig azt láthatjuk, hogy az ázsiai, csendes óceáni népcsoport volt az, akik alkoholos befolyásoltság alatt álltak mérgezéses öngyilkossági kísérletük előtt és közben, valamint, hogy a feketék kevésbé fogyasztottak alkoholt az akasztásos halál előtt.

Az elfogyasztott alkohol mértékét tekintve azt az eredményt kapták a kutatók, hogy szignifikánsan magasabb volt azoknak a véralkoholszintje, akik lőfegyvert használtak, vagy akasztották magukat. Ezen kettő összehasonlításában a lőfegyvernél magasabb volt a vér alkoholszintje. A véralkoholszint és a különböző csoportok vizsgálatánál hasonló eredményeket kaptak, mint korábban, tehát a vér alkoholszintje összefüggésben állt az életkorral, az ázsiai, csendes óceáni és spanyol népcsoporttal. Az életkor vonatkozásában elmondható, hogy a véralkoholszint mértéke a lőfegyver által kivitelezett öngyilkosságnál volt a legmagasabb, míg a mérgezésnél a legalacsonyabb, egészen 75 éves korig, ahol ez megfordult. A véralkoholszint mértéke a spanyoloknál volt a legmagasabb, a fehéreknél közepesen magas, és az ázsiai, csendes óceáni népcsoportnál a legalacsonyabb, azonban ez csak az akasztásra és a mérgezésre vonatkozik. A lőfegyver használatnál a fehérek és a spanyolok érték el a legmagasabb véralkoholszintet.

Megbeszélés

Azon öngyilkosságot elkövetettek között, akiknél kimutatható volt az alkoholfogyasztás a halált megelőzően, nem találtak szignifikáns különbséget a három vezető öngyilkossági módszer között, azonban az elfogyasztott alkohol mértékénél már összefüggést találtak a magasabb véralkoholszint és az akasztásos, illetve lőfegyver által kivitelezett halálnem között. Ez a két öngyilkossági módszer alapvetően violensnek tekinthető, és korábbi tanulmányok már szintén kimutattak egy erős kapcsolatot az akut alkoholfogyasztás és az erőszak között, így az ezzel kapcsolatos eredmények nem túl meglepőek.

A másik fontos mozzanata a kutatásnak az, hogy míg a mérgezésnél a halál beállta hosszabb ideig is elhúzódhat, addig a másik két módszernél a halál gyorsabban bekövetkezik, így fontos azt is figyelembe venni, hogy a mérgezésnél az alkoholnak még van ideje valamilyen mértékben felszívódni a halál beállta előtt.

További eredmény, hogy a véralkoholszint magasabb volt a lőfegyver használóknál, mint az akasztott öngyilkosoknál, ami nem magyarázható a halál beálltának idejével, mert mindkét esetben nagyon gyorsan bekövetkezik. Arra kell tehát következtetnünk, hogy az alkoholfogyasztással lehet kapcsolatban, mégpedig azáltal, hogy alkoholos befolyásoltság alatt kevésbé képes a személy az akasztásos halálhoz nélkülözhetetlen előkészületeket véghezvinni.

A mérgezést használók között kevésbé volt jellemző az akut alkoholfogyasztás a fiatal és középkorú felnőttek között, mint az idősebbeknél. Ez azzal magyarázható, hogy az idősebbek már olyan gyógyszereket szednek, amelyek az alkohollal vegyülve növelik a halálozás előfordulását.

Jelen kutatásban feltárt etnikai különbségeket pedig elsősorban a kulturális értékekkel, illetve közérdekkel lehet magyarázni. Ezen kívül fontos megemlíteni, hogy a kultúra szintén hatással lehet a választott halálmódra, valamint arra is, hogy egy bizonyos etnikai csoporton belül kik, és milyen gyakorissággal választják az adott öngyilkossági módszert.

Erősségek és korlátok

Mindenképpen a kutatás erősségei közé tartozik az, hogy pontos és viszonylag friss adatokkal dolgozott, még annak ellenére is, hogy a mintában az USA 50 államából mindössze 18 szerepelt.

A kutatás legnagyobb korlátja az volt, hogy nem használt kontrollcsoportot, valamint, hogy nem vizsgált meg más faktorokat (pl. alkoholfogyasztással kapcsolatos betegségeket), amelyek közrejátszhattak az akut alkoholfogyasztás és a gyilkossági módszerek közötti kapcsolatban. Ezen kívül a korábban már említett probléma is felmerült a mérgezés hosszabb haldoklási folyamatával és az alkohol felszívódásával kapcsolatban, ami valószínűleg hatással volt a véralkoholszint mértékére, és ami jelen tanulmányban nem került szűrésre.

Szintén korlát volt, hogy néhány etnikai csoport annyira alulreprezentált volt a mintában, hogy nem lehetett őket külön vizsgálni, így született pl. az ázsiai/ csendes óceáni népcsoport változója is.

Az öngyilkosság megelőzésével kapcsolatos következtetések

Egyre több bizonyítékot tudunk felmutatni arra vonatkozóan, hogy az alkohol elérhetőségének és fogyasztásának a korlátozása csökkentené az öngyilkosságok számát is. Jelen tanulmányban a szerzők bebizonyították, hogy az öngyilkosság előtti alkoholfogyasztás, illetve az elfogyasztott alkohol mértéke különbözött a három vezető öngyilkossági mód között, valamint, hogy erre az összefüggésre hatással volt az életkor, a nem és az etnikai hovatartozás is. Így, figyelembe véve ezeket az eredményeket, fontos implikáció a jövőre nézve, hogy már csak az alkohol elérhetőségének korlátozása is hatással lehet az öngyilkosság előfordulására néhány életkori és faji csoportban, így pl. a fiatal és középkorú felnőtteknél. Ez mindössze egy hipotézis, ennek bizonyítása további kutatásokat követel meg.  

Betegség percepciók hatása a szelf-menedzsmentre és a kontrollra az asztmában

Kaptein, A. A., Klok, T., Moss-Morris, R., & Brand, P. L. (2010). Illness perceptions: impact on self-management and control in asthma. Current opinion in allergy and clinical immunology, 10(3), 194-199.

Készítette: Smidéliusz Dóra

            A betegségészlelés befolyásolja azt, ahogy a páciensek megküzdenek az asztmával, ahogy kezelik a betegségüket. A betegség percepciók viszonylag könnyen és határozottan felmérhetők, érzékenyek a klinikai találkozókra, vagy az ön-menedzsmenten keresztül az intervenciós gyakorlatra. Emiatt érdemes feltárni a páciensek betegség percepcióit, hiszen döntő tényezője a jó klinikai ellátásnak.

Bevezetés:

Az asztma az egyik leggyakoribb krónikus betegség, felnőttek és gyerekek millióit érinti világszerte. A múlt évszázadban a hangsúly az asztma kezelésében az asztma komolyságának szintje által meghatározott kezeléstől, az asztma feletti teljes kontroll megvalósítása felé tolódott.  Az asztma teljes kontrollja: tartalmazza a kombinációját a gyenge vagy nem asztmás tüneteknek (nappal vagy éjszaka), kicsi vagy egyáltalán nem használatát: rohamoldó gyógyszernek, a tevékenységek nem korlátozását, nincs súlyosbodás, és a normál légzés funkciót. A jelenlegi irányelvek rámutatnak az orvos és a páciens jó kapcsolatának fontosságára, mely segít elérni az asztma feletti kontrollt. A bizonyítékoknak és a rendelkezésre álló asztma irányelveknek, és a kontroll gyógyszer által mutatott hatékonyság ellenére, az asztma továbbra is jelentős betegség, mind felnőtteknél, mind gyerekeknél. Ennek a paradoxnak az oka egyelőre még tisztázatlan. Az egyik mögöttes tényező orvos biológiai jellegű iránymutatás: a beteg véleményének és viselkedésének megfigyelésének hiányához kapcsolódik. A cikk illusztrálja, hogyan játszik fontos szerepet az ön-irányított viselkedés, valamint a kimenetel magyarázatában  a páciens véleményének és magatartásának egyik összetevője, a betegség percepció.

A szelf-menedzsment fontossága:

Azoknak, a pácienseknek, akiknek valamilyen krónikus betegségük van, mint például az asztma; átlagosan évente körülbelül 2 órát töltenek közvetlenül egy egészségügyi intézményben, és az év nagy részében a pácienseknek maguk kell gondoskodniuk a betegségükről. A megfelelő szelf-menedzsment hozzájárul az asztma kontroll elérésében és megfelelő fenntartásában. Habár a páciens az egyetlen, aki kontrolálja a gyógyszerhasználatot, ezzel kontrollálja mind az ön-menedzselését, az adherenciát, az asztma kontrollt, és az életminőségét is.

A szelf-menedzsment és a betegség percepciók meghatározói:

Szociodemográfiai jellemzők, mint a kor, egészségi állapot, és szociális helyzet, nem határozza meg a szelf-menedzsmentet, sem az asztmát, sem semmilyen krónikus betegséget számottevően. A legújabb kutatások alátámasztanak az elméletet, amely magyarázza a páciensek közötti különbségeket a krónikus betegség ön-irányítottságának kimenetelében. Ez az elmélet a „Naiv Magyarázatok Modell” (Common Sense Modell (CSM)) és ez áll annak hátterében, hogy az emberek próbálnak értelmet találni az egészségük fenyegetésének hátterében, hogy így kontrollálják a fenyegetettség érzését.

Az az asztmás beteg, aki az asztmáját epizodikus természetűnek tartja, nem fogja megérteni a gyógyszerek rendszeres szedésének fontosságát. Ez a „nincs tünet, nincs asztma” magatartás az asztma inadekvát kontrolljához fog vezetni. Más részről, a páciens, aki az asztmáját egy krónikus állapotként fogja fel, amely szükségessé teszi a gyógyszeres kezelés fenntartását, tiszteletben tartja a gyógyszerek használatának szükségességét, és így nagyobb esélye lesz az asztmájának kontrolljára. Ezért fontos kideríteni, és szükség esetén megváltoztatni a betegséggel kapcsolatos elvárásait a páciensnek.

Ugyanis a betegek megalkotják a saját személyes kognitív reprezentációjukat a betegségükről, mely tartalmazza mind az elképzelést, hogy mi okozhatta a betegséget, mind a betegség következményeit az életükre, mind azt, hogy a betegség mennyi ideig fog tartani, és vajon kontrollálható-e, gyógyítható-e. Ezzel párhuzamosan érzelmi válaszok is kifejlődnek a fenyegetettség érzésére. A tünetek ezen kognitív és emocionális reprezentációit hívják betegség percepciónak. Betegség felfogások alakítják a megküzdési viselkedést, és ez határozzák meg az ön-irányított viselkedést. Ha a fenyegetettség érzete kontrollált, az ön-irányítás hatékony az az az élet jó minőségéhez vezet. Ha a szelf-menedzsment viselkedést a páciens nem észleli hatékonynak, akkor a betegség emocionális és kognitív reprezentációit fenyegetésnek állítja be, azzal a céllal, hogy visszaszerezze a kontrollt.

A betegség felfogást formálják továbbá a korai betegséggel kapcsolatos tapasztalatok (pl influenza, elesés), ahol a gyerekek megtanulják, hogyan kell reagálni a fájdalomra és kellemetlenségre a szüleiktől, testvéreik utánzásával, és más gyerekektől (például otthon maradni, vagy folytatni a napi tevékenységeket amennyire csak lehetséges). Ezen kívül, az általános képet, hogy hogyan kell reagálni a különböző panaszokra és betegségekre, tévét nézve, az interneten szörfözve, a nyomtatott sajtóból, illetve a szülők, a tanárok és orvosok történeteiből is tanulják. . Betegség felfogásnak továbbá vannak kulturális, szociális és pszichológiai meghatározói, és ezek nincsenek kapcsolatban az „objektív” orvosi diagnózissal (mennyire súlyos az asztma), vagy a páciens szociodemográfiai jellemzőivel.

A betegségfelfogás mérése és komponensei

A betegség percepciók felmérhetők kérdőívek által, interjúkkal, rajzolással, és történetek, regények, versek elemzésével. Általában különválasztják a kognitív és az emocionális reprezentációit a betegségnek. A kognitív reprezentációkhoz tartozik az ok tulajdonítás, a következmények, kontroll/gyógyulás, személyiség, és időrend. Az érzelmi reprezentációk magában foglalják a szorongást, és a depressziót (’pszichológiai distressz’). Ahogy a légzésfunkcióknak is változatos paraméterei vannak, a betegségfelfogásnak is számos dimenziója különböztethető meg.

A személy értékeli a számát és természetét a panaszoknak, hogy azt a beteg a betegségnek vagy a panasznak tulajdonítja (pl. légszomj). Ez tükrözi az adott betegség jellemző tüneteinek megítélését (pl. allergia, de ’stressz’ is). A betegség hatásainak következménye a mindennapi életre lehet: funkcionális, szociális, és pszichológiai (pl. hiányzás az iskolából, a szexuális tevékenységekben korlátozás). A kontroll/gyógyulás ahhoz kapcsolódik, ahogy a páciens látja magát, illetve, hogy hogyan képes (vagy képtelen) kontrollt gyakorolni a betegsége felett (pl. gyógyszerekkel, vagy pihenéssel). Az időrend pedig reflektál arra, vajon a páciens epizodikus jellegűnek, vagy krónikus betegségnek észleli-e az asztmáját (ez jelentős következményekkel jár az szelf-menedzsment természetére). A kutatások azt mutatják, hogy a koherenciának (vagyis az a fok, ahogy a személy képes felfogni a betegségét) egy fontos aspektusa a „betegség értelmezése” is. Továbbá a gyógyulás (kezelés)/kontroll dimenziót ketté lehet választani személyes kontrollra, és a kezelés kontrolljára. Az emocionális reprezentációkat általában a pszichológiai distressz felmérésével értékelik. A cikk szerzői feltételezik, hogy a megküzdés egy faktor, mely összeköti a betegséggel kapcsolatos percepciókat és a kimenetelt. Valamint kimutattak egy közvetlen kapcsolatot a betegség percepciók és a kimenetel között. A jelenlegi cikkben, különösen azokra a tanulmányokra fordítottak figyelmet, amik a Naiv Magyarázat Modell (Common Sense Model – CSM) fogalmát használják az asztmás betegeknél, különböző korcsoportokban, és gyógyszerelésben, és különböző országokban.

Módszer:

A szakirodalom keresést a PubMed-ben az asztmával és a betegség percepciókkal kapcsolatosan végeztek, 2000 utáni publikációkat választottak ki. Jelen cikk keretében a szerzők célja a főbb kiadványok narratív ismertetése volt. A szisztematikus áttekintésnek ezen a cikken kívül, egy általános célja is van, méghozzá az, hogy bemutassa a betegség percepciók témáját az asztmában.

Eredmények:

A betegség percepciók behálózzák a PubMed-et, megerősítve a fontosságát és relevanciáját a témának az egészségügyben és a kutatásban. A betegség percepciók az asztmával kapcsolatban 225 publikációt (2009. december 21.) eredményezett. Ebből 19 friss cikket választottak ki. A publikációk, széles életkori terjedelemben vizsgálódtak, összefoglalják a súlyosság mértékét, és a kezelést ('setting").

Két összegző cikk (review) érdemel külön említést. Drotar és Bonner megvizsgálta a betartás meghatározóit a gyermekgyógyászati asztmakezelésben, és megállapította, hogy a szülői hiedelmek a betegségről és annak kezeléséről a hatással vannak a gyógyszerszedési utasítások betartására.

Janssens és munkatársai egy kognitív-affektív keretben tárgyalták a tünetek észlelését az asztmában, és beszámoltak az észlelés és az érzelmek hatásáról az észlelt pontosságra, az asztma kontrollra, és az életminőségre az asztmás betegeknél. Mindkét áttekintő cikk fontos a jelenlegi cikk kontextusában.

Diszkusszió:

Az eredmények az asztma kapcsán a betegség észlelést (percepció) tekintve: ebben a témában, sok országban szerte a világon végeztek vizsgálatokat, viszonylag nagy beteg mintával, erősítve a külső érvényességét a találtaknak. Ezenfelül a legtöbb vizsgálatot a felnőtt asztmás betegek körében végezték. További kutatások a gyerek és serdülőkorú asztmások körében indokoltnak látszanak. Ugyanez vonatkozik az egészségügyi dolgozók vizsgálatára, és az ő betegség percepcióikra, és ezeknek a klinikai döntéshozásra való hatásaira. A legtöbb tanulmányban, amit átnéztek a cikk szerzői a betegség percepciókat kérdőívvel vizsgálták, így lehetséges az összehasonítása ezeknek a vizsgálatoknak. Az asztma specifikus kérdőívek a betegség észleléssel kapcsolatban adekvátan sok nyelvre le lettek fordítva.

Általánosságban, a betegség percepciók és a kimenetel (gyógyulás) közötti összefüggések hasonlóak más betegségeknél találhatókhoz. Az asztmára vonatkozóan a vizsgálatok legfőbb eredményei rávilágítanak a következő tényezőkre, melyek döntőek lehetnek: az önszabályozás magas foka, a kezelés kontrollja, az asztma krónikus betegségként való reprezentációja, mely szükségessé teszi a gyógyszeres kezelést, a beteg (vagy gondozója) és az egészségügyi személyzet közötti együttműködés előreveti a fenntartó terápiát és a szelf-menedzsmentet. Az érzelmi reprezentációk alacsony szintje (az alacsony-negatív affektivitás, alacsony szintű katasztrofizálás) is összefügg a minimális zavarokkal a gyakorlati kimenetelben és az élet minőségével.

Nyilvánvaló, hogy a találtaknak fontos klinikai jelentősége van. Ha a betegség percepció hatással van a kezelés kimenetelére, akkor a betegségpercepciók megváltoztatása eredményes lehet a pozitív kimenetel előmozdításában. Ezt az elméletet támasztották alá a vizsgálatok is. Egy kutatásban miokardiális infarktuson átesett betegeket teszteltek, és a páciensek betegségükkel kapcsolatos hiedelmeinek azonosítása és megváltoztatása a tünetek és a társas és munka korlátok javulásához vezetett. Friss kutatások szerint ez a megközelítés az asztmában is hasznos lenne.

Az elmúlt fél évszázadban a betegeknek megnőtt az igénye, hogy átvegyék jobban a kontrollt a betegségükkel kapcsolatban a saját kezükbe. A jelenlegi hangsúly a betegség menedzsmenten van, mely kombinálja a beteg részvételt, a páciens nézeteit, és az egészségügyi rendszert, aki hajlandó és képes bevonni a pácienst az ő betegségének kezelésébe, annak az időnek azon részében is, mikor a páciens nincs közvetlenül egy egészségügyi ellátó intézményben.

Klinikai vonatkozások:

Azoknál a pácienseknél, ahol az "optimális" orvosi kezelés nem vezet maximális asztma kontrollhoz, a klinikus feltárhatja a beteg betegséggel kapcsolatos percepcióit (vagy az ő gondozójáét, a fiatalabb betegeknél). Vannak olyan asztma betegek, akik az úgy nevezett "nincs tünet, nincs asztma" stratégiát használják. Ezek a páciensek kizárják a tüneteket, nem szedik a felírt gyógyszert megfelelően, és ez vezet később az asztmával összefüggő káros következményekhez (pl. kiújulás, kórházba kerülés, halál). Ha a nem adekvát betegség percepciókat azonosítják, egy nővér vagy pszichológus megvitathatja és megváltoztatja a páciens betegség hiedelmeit, persze az orvossal együtt, ami a páciens aktív részvételét elősegítheti.

Összegzés: 

Az asztmás betegeknek nincs más lehetőségük, mint, hogy önmaguk menedzseljék a betegségüket, a bizonyítékokon alapuló optimális kezelés segít nekik teljesíteni ezt a komplex feladatot. A szelf-menedzsment főleg viselkedéses faktorok által meghatározott, és nem olyan erősen szociodemográfiai (pl. kor, szocioökonómiai státusz) vagy klinikai (pl. légzésfunkciók, hiperaktivitás) jellemzőktől. Viselkedéses faktor a betegség hiedelmek, percepciók is, valamint a szubjektív kognitív és emocionális reprezentációi az asztma tüneteknek és az asztma menedzsmentnek. A cikk által áttekintett tanulmányok alapján a betegség percepciókkal kapcsolatban az asztmás betegeknél, levonható a következtetés, hogy ezek a reprezentációk prediktálják az asztma kimenetelének és az asztma kontrollnak a különböző aspektusait.

A  szomatizáció forrásai: a kapcsolatokon belüli bizonytalanság és a harag élmény és kifejezési stílus szerepének feltérképezése

Liu, L., Cohen, S., Schulz, M. S., & Waldinger, R. J. (2011). Sources of somatization: Exploring the roles of insecurity in relationships and styles of anger experience and expression. Social Science & Medicine, 73(9), 1436-1443.

Készítette: Mester Enikő

Absztrakt:

Amerikai kutatók szoros összefüggést mutatta ki a közeli kapcsolatokban való bizonytalan kötődés és a szomatizáció között. Valamint más tanulmányok pedig kapcsolatot találtak a szomatikus tünetek és a harag élménye és kifejezése között. Ebben a tanulmányban ezt a két nézőpontot integrálva következő hipotézist vizsgálták: a dühre és annak elnyomására való hajlam közvetíti a kapcsolatot a szomatizáció és a kapcsolatokban való bizonytalan kötődés között. 2000 és 2003 között 101 pár töltött ki önbeszámolós kérdőíveket egy amerikai nagyvárosból. A következő kérdőíveket használták: Somatic Symptom Inventory(SSI), Kapcsolati Kérdőív (Relationship Scales Questionnaire, RSQ), Multidimensional Anger Inventory (MAI), Revised Conflict Tactics Scale (CTS2), Beck Depresszió Kérdőív (Beck Depression Inventory, BDI). Az eredmények azt mutatták, hogy ha a következő változók hatását kiszűrjük (kor, jövedelem, közelmúltban történt párkapcsolati erőszak), akkor a férfiak esetében részben a dühre való hajlam, míg a nőknél a harag elfojtása közvetített a kapcsolaton belüli bizonytalanság és a szomatizáció között. Az eredmények egybevágnak azzal a hipotézissel miszerint a bizonytalanul kötődő férfiak hajlamosabbak a szomatizációt elősegítő düh megtapasztalására. A nőknél pedig az eredmények arra engednek következtetni, hogy a bizonytalan kötődés valószínűleg a düh kifejezésének elfojtását támogatva hat a szomatizáció magasabb szintjeire. Olyan specifikus klinikai beavatkozások, amelyek segítik a betegek indulatainak az adaptívabb kifejezését és kezelését csökkenthetik a bizonytalanul kötődőd egyének sérülékenységét az egészségügyileg nem magyarázható testi tünetekkel szemben.

Bevezetés:

Az egészségügyi ellátást felkereső betegek 22-58%-a olyan problémákkal,tünetekkel fordul orvoshoz, ami nincsen orvosilag magyarázható vagy az aktuális betegségével összefüggő magyarázata. Az ilyen tüneteket rendszerint szomatizációnak nevezik. A szomatizációért felelős faktorok és ezek hatásmechanizmusainak a feltárásával jobb terápiák kialakítást teszi lehetővé az ilyen panaszokkal jelentkező betegek számára. Korábbi kutatásokban kimutatták, hogy azoknál a személyeknél, akik bizonytalanul kötődnek számukra fontos személyekhez több szomatikus tünete produkálnak. Ezen kutatás célja többek között az volt, hogy megvizsgálja, hogy milyen módon kapcsolódik a szomatizáció és a bizonytalan kötődés egymáshoz. Azt feltételezték korábbi kutatások alapján, amik kapcsolatot találtak a szomatform betegségek és a negatív érzelmi beállítottságra, valamint a negatív érzelmek elnyomására való hajlam között, hogy talán a haragra és annak elnyomásra való hajlam közvetíti a szomatizáció és a bizonytalan kötődés közötti kapcsolatot.

A szerzők a Bowlby elmélete alapján kialakított felnőtt kötődési stílusokat vették alapul, ami Bartholomew és Horowitz nevéhez köthető (aggodalmaskodó, biztonságos, bizalmatlan, elkerülő).  A haragra való hajlam alatt a düh érzésének megtapasztalására való tendenciát értik és ez egy stabil személyiségtényezőnek tekinthető (magas és alacsony dimenziók). A harag kifejezése alatt pedig azt értik, hogy a személy általában milyen módon fejezi ki a harag érezését: elfojtja-e („anger-in”) vagy nyíltan kimutatja a haragját a környezetnék („anger-out”). A kötődési stílus és a haragra való hajlam, valamint a harag kifejezésének módja között is kapcsolatot találtak korábban. Ezek szerint feltételezhető, hogy az attól való félelem, hogy az egyén számára fontos személyek elhagyják, mert túl ragaszkodó érzelmileg, arra késztetik a személyt, hogy elnyomja a haragját.

Hipotézis: A bizonytalan kötődési stílusok több haragelfojtással és nagyobb haragra való hajlammal járnak együtt, és ez a haragra való hajlam, valamint annak elnyomás közvetíti a kapcsolatot a kötődési stílus és a szomatizáció között.

A vizsgálatban kontrol alatt tartották azokat a tényezőket, amik az egészségi állapotra és a szomatizációra hathattak volna még: a kort, a szocioökonómiai státuszt, valamint a közelmúltban történt párkapcsolaton belüli erőszakot. A depresszió szintjét is mérték, mivel ez is kapcsolatban áll a kötődési stílussal és a szomatizációval, emellett pedig torzító hatással van a fizikai tünetek megítélésére (negatívabban ítélik meg a depressziósok).

Módszer:

Résztvevők:

109 heteroszexuális párt toboroztak hirdetés alapján Bostonból 2000 és 2003 között egy kapcsolaton beüli kommunikáció vizsgálathoz, amiből végül csak 101 pár adatai bizonyultak teljesnek. Egy olyan veszélyeztetett párokból álló mintát gyűjtöttek, akiket gyermekkorukban abúzus ért vagy nemrégiben családon belüli erőszak áldozatai voltak. A hirdetésre jelentkező párok közül a következő 2 kérőívvel szűrték ki a vizsgálatra alkalmasakat: Childhood Trauma Questionnaire (CTQ) és Revised Conflict Tactics Scale version 2 (CTS2). A résztvevők 2 alkalommal látogattak el a laboratóriumba a teszteket kitölteni, valamit videóra rögzítettek egy vitát a párjukkal és egy egyéni interjút. Az átlag életkor a férfiak esetében 33,2 év (SD= 8,8) volt, a nők estében pedig 31,7 év (SD= 8,5).

Mérőeszközök:

·         Demográfiai adatok: Önkitöltős kérdőívet használtak az életkor, párkapcsolati státusz, az etnikai hovatartozás és az iskolázottság mérésére.

·         Szomatikus tünetek: a jelenlegi szomatikus tünetek mérésre a Somatic Symptom Inventory (SSI)-it használták.

·         Kötődési stílus: Kapcsolati Kérdőívet használták (Relationship Scales Questionnaire ; RSQ)

·         Haragra való hajlam és kifejezési stílus: Multidimensional Anger Inventory (MAI)

·         Párkapcsolati/ családon belüli erőszak: Revised Conflict Tactics Scale version 2 (CTS2)

·         Depresszív tünetek: Beck Depresszió Kérdőív (Beck Depression Inventory, BDI)

Eredmények:

A nők több szomatikus tünetről számoltak be, mint a férfiak, valamint magasabb pontszámot értek el az aggodalmaskodó kötődés skálán, mint a férfiak. A többi kérdőív alskáláin nem találtak szignifikáns különbséget a két nem között. A nők 13%-ánál és férfiak 4%-ánál mutatkozott közepes vagy súlyosabb szintű depresszió a BDI szerint. A szomatikus tüneteket mérő skála pozitívan korrelált az aggodalmaskodó és bizalmatlan kötődést mérő alskálákkal a nők esetében, a férfiaknál pedig az aggodalmaskodó és elkerülő alskálákkal, valamint mindkét nemnél negatívan korrelált a biztonságos kötődéssel. Továbbá mindkét nemnél szignifikáns kapcsolat mutatkozott az SSI-n elért pontszám és a harag kifejezés, elfojtás és a haragra való hajlam között. Valamint a kötődési stílus, a harag elfojtás (AI: anger-in) és a haragra való hajlam (AA: anger arousal) között is szoros kapcsolat mutatkozott mindkét nemnél: a bizonytalan kötődési stílusok (aggodalmaskodó, bizalmatlan) pozitívan korreláltak az AI-vel és az AA-val egyaránt, a biztonságos kötődés pedig negatívan.

Ezek után megvizsgálták a hipotézisükben feltételezett közvetítő szerepét az AI-nek és az AA-nak a szomatizáció és a kötődési stílusok szerint. ( Az anger-out-ot nem vizsgálták mivel nem mutatkozott az SSI-n elért eredmények és e között a változó között szignifikáns kapcsolat). A nőknél az AA csak részben közvetítette a szomatizáció és a kötődési stílus közötti kapcsolatot, míg a férfiaknál az AA-t „találták felelősnek” ezért. A nők estében a variancia 7%-át magyarázták a depresszív tünetek a szomatizáció esetében, míg a férfiaknál nem volt szerepük a szomatizációban. Továbbá a nőknél a depresszív tünetek és a bizalmatlan kötődés egymástól függetlenül állnak kapcsolatban a szomatizációval, viszont a férfiaknál a szomatizációt csak az AA és a kötődési stílus magyarázták.  A nők estében az AI közvetíti a kapcsolatot a szomatizáció és a kötődési stílus között és ez függetlennek bizonyult a depresszív tünetektől is.

Diszkusszió:

Sikerült megismételni a korábbi kutatások eredményeit, tehát jelen vizsgálatban is volt kapcsolat a szomatizáció és a kötődési stílus, valamint a harag kifejezésének módja és az arra való hajlam között. A felnőtt kötődési stílusok közül a bizonytalant találták egyedül a szomatizációval kapcsolatosnak. A vizsgálat fő konklúziója az volt, hogy a nők estében a harag elnyomására való hajlam, míg a férfiaknál a harag kifejezésére irányuló hajlam mediálja a kapcsolatot a szomatizáció és a bizonytalan kötődés között. Ennek talán az lehet az oka, hogy a bizonytalanul kötődő személyeknek a múltjukban sok visszautasításban lehetett részük és ennek következtében „hajlamosabbak” a harag megtapasztalására, mint például a biztonságosan kötődőd személyek. Talán a félelem attól, hogy ha kifejezik a dühüket, akkor mások kevésbé fogják szeretni őket vezet oda, hogy inkább elnyomják a haraggal kapcsolatos érzéseiket. A nők estében pedig valószínűleg ezeknek az érzéseknek az elfojtása okozhatja, hogy kompenzálásképp a testi tüneteik kerülnek fókuszba. A szerzők a jövőbeli kutatások egyik feladataként jelölik meg annak feltárását, hogy a férfiak esetében a düh kifejezésére való hajlamnak miért olyan jelentős a szerepe a kötődés és a szomatizáció kapcsolatában való közvetítésnél. A vizsgálat korlátai között említették meg, hogy nem vizsgálták külön a résztvevők fizikai egészségi állapotát, így nem biztos, hogy a fizikai tünetek, amikről a résztvevők beszámoltak függetlenek voltak konkrét betegségektől. Ezt a bevezetőben említett tényezőkkel próbálták kontroll alatt tartani. Fontos kiemelni, hogy a depresszív tünetek ( például az, hogy a depressziós személyekre jellemző egy negatív irányba történő torzítás a válaszadás során) jelenléte nem befolyásolta vizsgálat eredményeit. További korlátok a vizsgálatnál: az eredményekből nem következtethetünk ok-okozati viszonyokra. Azt is hátrányként említik meg, hogy a vizsgálatba résztvevő személyek „ jól funkcionálónak tekinthetők” hiszen képesek voltak mindannyian egy intim kapcsolat kialakítására és fenntartására. Valamint még az is nagyon megkülönbözteti őket az átlag populációtól, hogy olyan párokat válogattak, akiknek egyikét vagy mindkettőjüket abúzus érte gyermekkorában. A személyiség szerepét is megemlítik még, mint korlátozó tényezőt, hiszen konkrétan ezzel a témával nem foglalkoztak a kutatásukban, viszont korábbi vizsgálatok azt feltételezik, hogy egyes maladaptív személyiségtényezők felelősek lehetnek a szomatizációért és a kötődési stílusért egyaránt.  A vizsgálat klinikai jelentőségei között megemlítik a szerzők, hogy sokat segíthet a dühkezelési technikák elsajátítása a szomatizációs tüneteken vagy bármilyen olyan eljárás, ami a haraggal kapcsolatos érzelmek adaptív kifejezését segíti elő, sőt még az érzelmi fókuszú párterápiát is ide sorolták, mint esetleg hatékony módszert.