Fizikai aktivitás, testedzés, depresszió  és szorongásos zavarok

Ströhle, A. (2009). Physical activity, exercise, depression and anxiety disorders. Journal of Neural Transmission, 116(6), 777-784.

Készítette: Pusztai Eszter Éva

Absztrakt

Számos tanulmány írt le összefüggést a fizikai aktivitás valamint az általános jóllét, a hangulat és a szorongás között; intervenciós vizsgálatok pedig a testmozgás anxiolitikus és antidepresszáns hatását támasztják alá. Azonban ezen tanulmányok számos metodológiai hiányossággal bírnak. Jelen összefoglaló a kurrens szakirodalom kritikai áttekintését nyújtja, tekintettel (1) a fizikai aktivitás, testmozgás és a depresszió valamint szorongásos zavarok prevalenciája és incidenciája közti kapcsolatra, valamint (2) a depressziós vagy szorongásos zavaros páciensek testmozgás-tréningjének potenciális terápiás hatására.
Prospektív módon eddig csak néhány tanulmány vizsgálta a fizikai aktivitás és a mentális zavarok közti közvetlen kapcsolatot. Rendszeres testmozgást végző alanyok körében a csökkent incidencia-ráták a depresszióra és néhány szorongásos zavarra vonatkozóan felvetik a kérdést, prevenciós jelleggel bírhat-e a testmozgás. Kurrens, jól kontrollált vizsgálatok pedig klinikai hatékonyságot mutattak ki major depresszió és pánikzavar esetén, azonban a terápiás alkalmazáshoz még számos további vizsgálat szükséges.

Bevezetés

A fizikai inaktivitásnak számos negatív hatása lehet a fizikai egészségre és a jóllétre: megnöveli a szív- és érrendszeri betegségek, a diabétesz, bizonyos típusú daganatos megbetegedések, az obesitas és a magas vérnyomás rizikóját, valamint kapcsolatba hozható bizonyos mentális zavarok (depresszió és szorongásos zavarok) kialakulásával.  Emellett a testmozgás részét képezi számos kezelésnek és rehabilitációs programnak.
A fizikai aktivitás mennyiségével kapcsolatos közegészségügyi ajánlások többször is változtak; jelenleg minimum 30 percnyi, mérsékelt intenzitású testmozgást ajánlanak a hét legtöbb (ha nem az összes) napjára; továbbá a „klasszikus” edzések mellett a hétköznapi, fizikai aktivitást igénylő tevékenységek (pl.: kertészkedés, ablakmosás, stb.) egészségfokozó hatását is leírták. Ezt az irányvonalat követve fejlesztettek ki több mérőeszközt is a kontextusától független fizikai aktivitás mérésére; az egyik ilyen kérdőív a Craig és munkatársai által 2003-ban kifejlesztett Nemzetközi Fizikai Aktivitás Kérdőív (IPAQ, International Physical Activity Questionnaire), mellyel számos kutatást végeztek.

Fizikai aktivitás, testedzés és a depresszió valamint a szorongásos zavarok prevalenciája és incidenciája

Számos vizsgálat mutatta ki a fizikai aktivitás/testedzés és a mentális jóllét közti kapcsolatot, bizonyos kovariáns változók (kor, nem, SES, fizikai betegségek, stb.) kontrollálása mellett is. Diagnosztikus szinten pedig a rendszeres fizikai aktivitás kapcsolatot mutatott a jelenlegi major depresszió, szociális fóbia, specifikus fóbia és agorafóbia alacsonyabb prevalenciájával (szociodemográfiai változók valamint az önbeszámolós módszerrel mért fizikai betegségek és komorbid mentális zavarok kontrollálása mellett is).

Eddig igen kevés prospektív longitudinális vizsgálatot végeztek a testedzési szokások illetve a mentális zavarok közti kapcsolat jellegének feltárására. Ezen ritka tanulmányok azonban (legalább részben) támogatják a keresztmetszeti vizsgálatok eredményeit: a fizikai aktivitás depresszió (illetve serdülők és fiatal felnőttek alkotta minta esetén emellett bármely más mentális zavar) kialakulása ellen protektívnak bizonyult.

Az elmúlt évtizedben számos jól kontrollált vizsgálatot végeztek a testmozgás terápiás jelentőségével kapcsolatban.

A depresszió kezelése

Metaanalízisek egyrészt a testedzés depressziós tüneteket redukáló hatását mutatták ki; másrészt ezen hatást moderáló tényezőket is azonosítottak. Míg major depresszióval diagnosztizáltak mintáján a páciensek jellemzői (kor, nem, depresszió súlyossága) nem bizonyultak szignifikáns moderátor változónak, addig a testedzés-program hossza jelentős befolyásoló tényezőnek mutatkozott (Craft és Landers, 1998). Emellett, összevetve a testedzés-tréningeket a depresszió hagyományos kezelési módszereivel (farmakoterápia, pszichoterápia), az előbbi megegyező hatékonyságúnak bizonyult; továbbá nem kezelt kontrollcsoporthoz képest a hatásméretek -1,1 és -1,42 közt mozogtak a különböző, a cikk szerzője által áttekintett tanulmányokban. Emellett sztenderd antidepresszánsokkal kezelt csoportban összehasonlítva a placebo-testedzést (alacsony intenzitású nyújtás, relaxáció) végzőket a valós testedzés-tréningben részesülőkkel, az utóbbi csoport depresszió-pontszámai mutattak nagyobb mértékű csökkenést (Knubben és mtsai, 2006). Az edzés intenzitásának hatásfokozó jellegéről eddig még nem születtek megfelelően kontrollált vizsgálatok, így ezen tématerület további explorációt igényel.

Bár a legtöbb vizsgálat gyaloglást vagy joggingolást foglalt magában, a nonaerob testedzési formák hatását is tanulmányozták. A súlyemelés (Doyne és mtsai, 1987), az erősítő valamint koordinációs vagy nyújtó edzésformák (Martinsen és mtsai, 1989) hatásai utánkövetés során sem különböztek az aerob edzések hatásaitól. Rumenthal és munkatársai (1999) vizsgálata során pedig a 16 hetes csoportos testedzés idősebb páciensek körében az antidepresszánssal történő kezeléssel megegyező hatékonyságúnak bizonyult; emellett 10 hónapos utánkövetés során a relapszus aránya szignifikánsan alacsonyabb volt a testedző csoport körében az antidepresszánssal történő kezelést vagy a kombinált kezelést kapó csoportokhoz képest. Greist és munkatársai (1979) továbbá kimutatták, hogy a futás major depressziósok körében a pszichoterápiával megegyező hatékonyságúnak bizonyult, valamint Fremont és Craighead (1987) kognitív terápiához vagy kombinált (kognitív terápia és futás) kezeléshez hasonlítva a futás hatékonyságát, nem talált különbséget.

Szorongásos zavarok

A major depresszióhoz képest a testedzés hatását a szorongásos zavarokra kevésbé vizsgálták; ráadásul a szorongásos zavarok diverzitása nagyban korlátozza az általánosítás lehetőségét az egyik specifikus szorongásos zavarról a többire. Emellett a diagnosztikus kritériumok is változáson mentek keresztül, emiatt a korábbi tanulmányok interpretációja nehezített. Egészséges populáción azonban bizonyított a testedzés szorongáscsökkentő hatása (pl.: Long és Satvel, 1995). Azonban pánikzavaros betegeknél a testedzés pánikrohamokat is indukálhat (Broocks és mtsai, 1998; Barlow és Craske, 1994), valamint nagyobb mértékben növeli a szubjektív szorongás mértékét, mint egyéb populáción. Tovább bonyolítja a képet, hogy egészséges populáción az akut testedzés anti-pánik hatással bír (Ströhle és mtsai, 2005), csakúgy, mint pánikzavaros betegek esetében (Esquivel és mtsai, 2002), azonban utóbbi populáció sérülékenyebb az edzés utáni szomatikus tünetek megjelenésére.

Mindösszesen 2 metaanalízis vizsgálta a testedzés hatását magas szorongási szintű alanyok esetében. Az első, 11 tanulmányt összefogó metaanalízis (Petruzzello és mtsai, 1991) mérsékelt szorongáscsökkenést mutatott magas vonásszorongású alanyok körében. A másik metaanalízis aerob és nonaerob testedzések hatását vizsgálva magas szorongáspontszámú (50 percentilis feletti) alanyok körében 0,94-es hatásméretről számolt be a várólistás kontrollcsoporthoz képest. Magas vonásszorongású vagy generalizált szorongással diagnosztizált betegek esetében az aerob testedzési formák hatékonyabbnak bizonyultak az erősítő vagy mobilitás-gyakorlatoknál (Steptoe és mtsai, 1989) valamint a kezelés hiányánál is, továbbá a kognitív viselkedésterápiával megegyező hatékonyságot mutattak (McEntee és Halgin, 1999).

Két klinikai tanulmány is alátámasztja, hogy érdemes lehet bevonni a testedzés-tréningeket (mind aerob, mind nonaerob mozgásformákat) a szorongásos neurózis (Sexton és mtsai, 1989) és a pánikzavar (Broocks és mtsai, 1998) kezelésébe. PTSD-s betegek szintén reagálnak testedzéses kezelésre (Manger és Motta, 2005). Specifikus és szociális fóbiák valamint agorafóbia esetében azonban még nincs megfelelő bizonyíték a testedzés hatékonyságára.

Konklúzió

Fejlődési, neurobiológiai és pszichológiai faktorok mediálhatják és/vagy moderálhatják a fizikai aktivitás és a mentális zavarok közti kapcsolatot, méghozzá igen dinamikus módon. A fizikai aktivitás ugyanis egy igen komplex rendszert aktiválhat, s olyan eseményeket triggerelhet, melyek, példának okáért, a stresszhez köthető mentális zavarokkal szembeni magasabb rezilienciához vezethetnek. A testedzés prevenciós jellegének megállapításához randomizált intervenciós vizsgálatokra valamint az eredmények további finomítására van szükség. A szerző úgy véli, ez a feladat kiemelten releváns népegészségügyi kérdés, s a finomított vizsgálatoknak állami finanszírozásúaknak illene lenniük.

A bemutatott eredmények emellett alátámasztják, hogy a fizikai aktivitás és testedzés a depresszió és a szorongásos zavarok kezelésében ugyancsak alkalmazható; a hatásmechanizmusok azonban még nem ismertek (a szerzők komplex – neurobiológiai és pszichológiai - interakciós folyamatokat tartanak leginkább valószínűnek). Bár egy konkluzív modell megalkotásának lehetősége távoli célnak tűnik, a szerzők rávilágítanak néhány pszichológiai faktorra, melyek a kurrens tanulmányok szerint lényeges tényezőként játszhatnak szerepet a testedzés antidepresszáns és anxiolitikus hatásában. Ezek a következők: magas énhatékonyság, mastery érzés valamint az énfogalom változásai. Lehetséges biológiai mechanizmusokat is felvillantanak a szerzők, például: megnövekedett centrális noradrenalin-transzmisszió (Sorthman és Ismail, 1984, 1985), változások a HPA-tengely működésében (Droste és mtsai, 2003), szerotonin-szintézis és –metabolizmus (Dishman és mtsai, 1997), stb.

A fizikai aktivitásra való készenlét kérdőíve (PAR-Q, Physical Activity Readiness Questionnaire; Thomas és mtsai, 1992) segíthet a mérsékelt intenzitású fizikai aktivitású programokban résztvevők felmérésében. A megfelelő testedzési forma kiválasztása után tesztelni is kell azt folyamatos monitorozással, s a fizikai fittséghez mérten kell igazítani az edzésprogramot.

Ez idáig sajnos még nem fejlesztettek ki általános koncepciót a depressziós illetve szorongásos zavarral diagnosztizált páciensek terápiás jellegű testedzésére. Általában heti 3-4 edzésalkalmat írnak elő, 20-30 perces időtartammal. A legtöbb vizsgálatban szereplő program 8-14 hétig tart. Mindemellett aktivitás-napló vezetése is javasolt, csakúgy, mint a mindennapos fizikai aktivitás mennyiségének regisztrálása. A mérsékelt intenzitású mozgásformák (pl.: sétálás) sikeresebbnek bizonyultak a megterhelőbb edzésformáknál (Dishman és Buckwort, 1996). Depressziós illetve szorongásos zavaros pácienseknél a testedzéssel kapcsolatos, a mentális zavarra specifikus információk átadása erősen javasolt. Továbbá a szerzők ajánlják a testedzés kombinálását bizonyos kognitív viselkedésterápiás módszerekkel valamint szupportív állapotkövetéssel, mely a páciens együttműködését növelheti, s az új viselkedésmód fenntartását segítheti elő.

A testedzés-tréningek alkalmazásának további optimalizálásához multidiszciplináris megközelítésre van szükség mind a kutatók, mind a gyakorló szakemberek részéről.