Hallgatni arra, amit a testünk mond, és válaszolni rá – a krónikus derékfájdalom hatása: egy kvalitatív tanulmány
Crowe, M., Whitehead,
L., Gagan, M. J., Baxter, G. D., Pankhurst, A, Valledor, V. (2010). Listening
to the body and talking to myself - the impact of chronic lower back pain: A
qualitative study. International Journal
of Nursing Studies, 47, 586–592.
Az összefoglalót készítette: Apostol
Klaudia
Az általam választott cikk a krónikus deréktáji fájdalommal foglalkozik,
abból a szempontból, hogy az ettől szenvedő személyek milyen szubjektív
élményeket élnek át, hogyan írják le a tapasztalataikat a fájdalmukkal illetve
a megváltozott mozgásfunkciójukkal kapcsolatban.
A cikk elején a szerzők ismertetik, amit már korábbról tudunk a témáról:
1.
a krónikus derékfájdalom egy jelentős egészségügyi
probléma a fejlett országokban,
2.
a krónikus derékfájdalom káros hatással van az ember
önképére, szociális kapcsolatainak minőségére és a környezetére;
majd azokat az
általuk újonnan tárgyalt szempontokat is felsorolják, amit a tanulmány ezekhez
hozzátesz:
1.
a fájdalom feletti kontroll-érzés elérése érdekében
segíthet a fájdalom fellángolásakor jelentkező tünetek, mintázatok azonosítása,
2.
klinikai környezetben is feltárható a krónikus derékfájdalom
fellángolásának kezdeti tünetei, ami a hatékonyabb kezelést, megküzdést
segítheti elő,
3.
olyan személyiségbeli változás segíthető elő, ami a
krónikus derékfájdalom hatásainak némelyikét csökkenteni tudja.
A bevezető részben tárgyalásra kerül a
krónikus derékfájdalommal kapcsolatos korábbi kutatásokban fellelhető
problémák, mint az azokban használt eltérő definíciók illetve a kockázati
tényezők kérdésessége. Az újfajta nézőpontból való vizsgálódás okaként
kiemelik, hogy a fájdalom szubjektív élménye és az ebből fakadó egyéb érzések (pl.:
csökkent mozgásfunkció miatti kontrollvesztés, és gátoltság érzése) a
mindennapi életben a legmeghatározóbb következményei a krónikus derékfájdalom
tekintetében, ezért a szubjektív élmények kutatása kiemelkedően fontosnak
tekinthető. A tanulmányban a krónikus derékfájdalom definíciója az olyan
állapotot jelent, ami legalább 12 hétig fennálló fájdalom, izomfeszülés,
merevség, ami az alsó farredő és a hetedik bordaív közötti területen
jelentkezik, és lábfájdalommal is járhat.
Az emberek már az 1820-as évektől kezdve foglalkoznak a krónikus derékfájdalom
állapotának vizsgálatával: korábbi időkben egyfajta stigmát jelentett ez az
állapot, mivel a kóros derékfájdalomtól szenvedő személynek olyan embereknek
tekintették, akikben nem lehet megbízni. Ezt az attitűdöt a később megjelenő és
elterjedő röntgen-eljárás során feltárt anatómiai elváltozások hiánya is
megerősítette. Így, ha nem munkahelyen elszenvedett fizikai trauma állt a
héttérben, a krónikus derékfájdalom mögött rosszabb esetben szándékos
szimulációt sejtettek az orvosok, vagy a páciensüket hisztériával
diagnosztizálták. Később, a hisztéria diagnózisán elindulva a kutatások a
pszichológiai problémák feltárását tűzték ki céljuknak.
Fontos megemlíteni azt is, hogy ez az állapot az egészségügyi ellátás gyakoribb
igénybevételével jár, így költséghatékonysági szempontból is fontossá vált a
krónikus derékfájdalom hatékonyabb kezelése. A krónikus derékfájdalom egy
összetett problémának tekinthető, hiszen következményei sokrétűek, megjelenik
csökkent fizikai teljesítőképesség, ami a beteg szociális életében is
megjelenhet, akár munkahelyvesztés, akár beszűkült szociális háló kapcsán, és
így a krónikus derékfájdalom közvetve és közvetlenül is a gátoltság és a
kontrollvesztettség érzését keltheti a betegekben.
A szerzők kvalitatív kutatásukban félig strukturált interjút alkalmaztak
a célból, hogy a lehető legjobban megérthessék a krónikus derékfájdalom
szubjektív következményeit. A kutatók arra törekedtek, hogy bizonyos
jellegzetességeket azonosítsanak az interjúalanyok válaszaiból. Az interjú
kérdései a fájdalommal kapcsolatos tapasztalatok illetve a betegségükkel való
mindennapi élet észlelt segítő és akadályozó tényezői köré csoportosultak. A
kérdések a következőek voltak:
1. Mesélne-e a krónikus derékfájdalmával kapcsolatos tapasztalatairól?
2. Hogyan írná le a fájdalmát?
3. Mindig ugyanolyan a fájdalom, vagy előfordul, hogy ingadozó jellegű?
4. Mitől lesz rosszabb illetve jobb ez a fájdalom?
5. Hogyan befolyásolja a fájdalom az életét?
A mintába 80%-ban olyan emberek kerültek, akik egy hat hónapos
újsághirdetési kampány útján jelentkeztek, a minta maradék 20%-át
fizikoterápiás rendelőintézetekben toborozták. Csak olyan személy vehetett
részt a vizsgálatban, akiknek a kórelőzménye alapján a krónikus derékfájás diagnózisa
megadható volt (12 hétig állt fenn a fájdalom). A mintában így 64 ember került,
31 nő és 33 férfi. Az átlagéletkor 55 év volt, az életkorok szórása 13 év.
Az adatelemzés során különböző mintázatokat kerestek az interjúkban (pl:
„frusztráció”, „testre való figyelem”, „nem az vagyok, aki voltam”, stb.), majd
ezeket négyféle témakörben rendezték:
4. az önérzet módosulása.
A kutatásban résztvevő személyek a fájdalom bejósolhatatlanságát jelölték
meg a legjelentősebb hatásnak a krónikus derékfájdalom kapcsán, hiszen a
fájdalom az aktuális cselekvéstől függetlenül jelenik meg, így bejósolni
és/vagy azt megelőzni nem tudják, és ez frusztrációt okoz. A
bejósolhatatlanságból eredő aggodalom, illetve az ebből adódó testi funkciók
feletti kontroll-érzet sérülése is számottevő tényezőnek bizonyult, hiszen
mindezen tényezők befolyásolják a mindennapi életvitelt. A
résztvevők arról számoltak be, hogy a kiszámíthatatlan fájdalom megváltoztatta a viselkedésüket is, mert úgy
érzik, hogy a fájdalom bármikor rájuk törhet, és emiatt állandó készültségben
kell lenniük.
A fokozott éberség szükségessége a fájdalom kiszámíthatatlanságából ered,
ennek keretében a betegek kiemelt figyelmet fordítanak arra, hogy mit
csinálnak, hogyan mozdulnak meg. Így kialakult a résztvevőkben egyfajta séma,
hogy melyik a jó és melyik a rossz mozdulat. Összességében elmondható, hogy a
fokozott éberség módosította a betegek testükhöz való viszonyulásukat.
A betegekben a test mozgása feletti tudatos és fokozott éberség
következtében alakult ki a test tárgyiasítása. A kutatásban
résztvevők úgy írták le a testüket, mintha az valami külső dolog lenne, nem a saját
részük. A címben szereplő hallgatni arra, amit a testünk mond mondás is innen ered, gyakran a betegek úgy írják le az állapotuk
okozta élményeket, mintha a saját testükkel beszélgetnének: „Az agyam szintjén
igenis kedvem van az aktív élethez: sétálni, biciklizni, mozogni akarok, de ez
nem lehet, mert a testem azt mondja, hogy „menj aludni” vagy „ülj le egy
székbe”.
Az utolsó és egyben a legszembetűnőbb témakör a kutatás
eredményei között az volt, hogyan módosult az önérzetük a krónikus
derékfájdalom következében. A fájdalom nem csak a betegek életvitelét
módosította, hanem az énképüket is: nemcsak feladták karrierjüket, hanem
másképp is észlelik magukat emiatt, állandó feszültség van aközött, amit el
szeretnének érni, és amit el tudnak érni.
Hasonló eredményre jutott Leder (1990) is, amikor úgy
fogalmazta meg a krónikus derékfájdalommal küzdő emberek életét, mint a kívánt
normális állapot hiányától való szenvedés illetve a saját akarattal való
szembenállás állapota. Williams (2000) szerint a fájdalom elkerülése által
motivált test és a személy által vágyott énkép közötti ellentmondás feloldása
fontos pszichoterápiás céllá kéne válnia. Eccleston és munkatásai szerint
(1997) a személyes identitást is veszélyezteti a krónikus fájdalom nyomása.
Corbett és munkatársai (2007) azt a véleményt fogalmazták meg cikkükben, hogy a
krónikus derékfájdalommal küzdő emberek életében a nem biztos diagnózis és a
hatékony kezelés bizonytalansága miatt nehéz referencia-keretet alkotniuk az
állapotuk természetéről és jellegéről.
Ezek alapján nem egy olyan személyiségű ember képe tárul
elénk, aki meg akarja úszni a feladatait illetve ki akar bújni a társadalmi
szerepvállalás elől a táppénzt felvéve, hanem olyan embereket látunk, akik
szenvednek attól, hogy nem képesek ellátni feladataikat úgy, ahogy a többi
ember. Tehát a korábbi stigmával ellentétesen a krónikus derékfájdalomtól
szenvedő embereknek, mint csoportnak, nem a megbízhatatlanságuk a fő
személyiségvonásuk, hanem a gátoltság-érzésük.
A kórházi személyzet képes lehet arra, hogy javítsa a krónikus
derékfájdalomtól szenvedő emberek életminőségét, azáltal, hogy megvizsgálják a
páciens betegségének szubjektív megélését, így a fájdalom fellángolásakor
jelentkező minták azonosításával (a testre való figyelés által), a személy több
fogódzkodót kaphat annak érdekében, hogy előrejelezhesse a fájdalmát és így
valamiképp uralhassa a saját testét. A kórházi dolgozók, orvosok, ápolók tehát
a beteggel együttműködve, segíthetnek a fájdalom súlyosbodását kiváltó
esetleges események azonosításában. Így a páciens egy olyan önképet, személyére
vonatkozó észlelési módot alakíthat ki, amely magában foglalja mind a betegség
kontrollálhatóságának lehetőségét, mind az életmódja változásának elfogadását
is, anélkül, hogy a hiányosságokra illetve a gátoltságra fókuszálna. Így
gyakorlatilag vissza tudna beszélni a testének, aktívan részt vállalva a közte
és a teste között folyó „párbeszéd” irányításában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése