Jellemző  attitűdök, melyek előrejelzik a pszichológushallgatók szándékát, hogy segítséget kérjenek  pszichológiai distressz idején

Thomas, S. J., Caputi, P. és Wilson, C. J. (2014). Specific Attitudes Which Predict Psychology Students’ Intentions to Seek Help for Psychological Distress. Journal of Clinical Psychology, 70(3), 273-282.

Készítette: Gattyán Norbert

Bevezetés

A pszichológus egyetemi hallgatók stressz szintje az átlag populációhoz viszonyítva magas. A hallgatók 75%-a mérsékelten, míg 12%-a magas stressz szintről számolt be. Habár a professzionális segítség számukra is elérhető lenne, mégis inkább az informális vagy ártalmas megküzdési stratégiákat vesznek igénybe. Professzionális segítséget a pszichológus hallgatók 5,2%-a keres, míg a semmit nem tevő hallgatók aránya 5,7%. Illegális drogokhoz a hallgatók 15%, alkoholhoz pedig 39%-uk fordul. A legtöbben, 77% a barátokkal és családtagokkal való beszélgetést részesítette előnyben.

Az egyetemi hallgatókra általánosságban is jellemző az átlag populációhoz képest magasabb stressz szint, és a káros megküzdési stratégiák alkalmazása, de csak kevesen kérnek professzionális segítséget. Az eddig feltárt akadályok a segítségkéréssel szemben az alábbiak lehetnek: a probléma létének tagadása, megelőző negatív tapasztalatok a segítségkereséssel kapcsolatban, és az a meggyőződés, hogy a terápia hatástalan. Ide sorolható még a stigmatizációtól való félelem, illetve az általános attitűd a segítségkéréssel szemben. A prevenció és korai beavatkozás az egyetemi hallgatók körében viszont fontos lenne, hogy a hosszabb távú egészségkárosodás, illetve a stressz és a káros megküzdési stratégiák okozta fizikai és mentális hanyatlás (mint a szerhasználat következménye) minimalizálható legyen.

Ha a tananyagba beépítenének a mentális egészségkárosodás megelőzésről és korai beavatkozásról szóló előadásokat, akkor a pszichológia órákat hallgató egyetemi diákok jelentős részét tájékoztatni lehetne a pszichológiai distressz természetéről, és hogy milyen előnyökkel jár, ha professzionális segítséget vesznek igénybe. Ez a téma ugyanis kiemelten kapcsolódik a pszichológia kurzusokhoz és sok egyetemi hallgató egyébként is arra számít, hogy a pszichológia kurzusok hozzásegítik őket az öntudatosságuk fejlesztéséhez, a stresszel való megküzdéshez, hogy jobban megértsék magukat, és segítsenek másokon. Érdekes módon azonban a pszichológiai kurzusokon való részvétel nem esik egybe azzal a pozitív attitűddel, hogy mentális problémák esetén professzionális segítséget kérjenek, ezzel szemben a korábbi tapasztalatok és a tanácsadásról való olvasás már igen.

Annak szükségességét, hogy már az egyetemi képzés során a hallgatók tájékoztatást kapjanak a mentális betegségekről és a professzionális segítségről, az is indokolja, hogy a mentális zavarok megjelenésére leggyakrabban 24 éves kor előtt kerül sor, ami a legtöbb hallgató esetén egybeesik egyetemi éveikkel, de ilyenkor szoktak kialakulni a káros megküzdési stratégiák is.

Mivel a pszichológus hallgatók jelentős részéből praktizáló pszichológus lesz, ezért az ilyen káros magatartásoknak érdemes már az egyetemi évek alatt elejét venni. Az attitűd a 18-25 éves korban még igen fogékony a változásra, szemben a későbbi életkorokkal. Továbbá azok a professzionális pszichológusok, akik az öngondoskodás és személyes terápia elgondolását már a képzésük korai szakaszában megismerik, azok a későbbi karrierük során is valószínűbben fognak részt venni ilyen foglalkozásokban. A kutatások továbbá azt is mutatják, hogy a pszichológus egyetemi hallgatók nagy részének igénye is lenne ilyen képzésre.

Hogy a stresszel összefüggő segítségkérésre a pszichológus hallgatóknak a praxisuk során is nagy szüksége lehet, mi sem bizonyítja jobban, mint azon szakmai ártalmak, melyek jelentős distresszel járnak, ilyen például az érzelmileg kimerítő klinikai munka, a negatív viselkedés a kliens részéről, vagy a behelyettesítő traumatizálódás jelensége. A pszichológiai distressz akadályozza a professzionális működést és a kliensek ellátásának színvonalát rontja.

A kutatások alátámasztják, hogy a kedvező attitűd a professzionális pszichológiai segítségkéréssel szemben a legerősebb előrejelzője a segítségkérő viselkedésnek a diplomázott tanácsadó és klinikusok körében. Annak ellenére, hogy a pszichológus hallgatók körében általában pozitív az attitűd a professzionális lelki segély igénybevételére, a haladó tanulók és professzionális pszichológusok körében akadályt jelent az attól való félelem, hogy inkompetensnek tartják, a bizalmasság kérdése, továbbá az a kényelmetlenség, hogy terápiás lehetőséget keressen a kollégák szűk közösségén belül.   

Az előzetes irodalmi adatok azt támasztják alá, hogy a szándék és viselkedés közötti összefüggés magasabb az attitűd és viselkedés közötti összefüggésnél. Annak megállapítása, hogy a pszichológus hallgatók körében mely attitűdöknek van a legerősebb hatása a pszichológiai segítségkérés szándékával, segíthet meghatározni, hogy a képzésnek mely attitűdök megváltoztatására kell irányulnia, ahhoz, hogy bátorítsák a megfelelő mentális segítség igénybevételét. Még nem született tanulmány arról, hogy pontosan melyek is azok a pozitív vagy negatív attitűdök, melyek a legjobban bejósolják a hallgatók segítségkérési vagy ezt kerülő viselkedését.

A kutatás célja:

A kutatás célja azonosítani azokat a specifikus attitűdöket, amelyek bejósolják annak a valószínűségét, hogy az első éves hallgatók professzionális segítséget vesznek igénybe akkor, amikor pszichológiai distressz éri őket (stressz, szorongás, depresszió). A professzionális segítségkérés attitűdjének operacionalizációja Dearing és mtsaitól származik: „Terápiára vonatkozó hiedelmek gyűjteménye, és ezen hiedelmek kiértékelésére vonatkozó komponens. Ezek a hiedelmek magukba foglalják, hogy az egyén úgy látja a terápiát, mint amely potenciálisan hasznos és a személyes pszichoterápiára úgy tekint, mint lehetőség önmaga számára.”

Résztvevők

289 első éves egyetemi hallgató vett részt a kutatásban, akik 18-25 év közöttiek voltak. Közülük 62 személy férfi és a maradék 78,5% volt nő. A minta 98%-a született Ausztráliában, 2% a világ más pontjairól származott, de Ausztráliában folytatta tanulmányait. A résztvevők 6%-a járt aktuálisan terápiára háziorvoshoz, pszichológushoz, pszichiáterhez, vagy tanácsadóhoz szorongással, depresszióval vagy evési zavarokkal. A kutatás online önbeszámolós kérdőív kitöltésével valósult meg, és a résztvevők kreditet kaptak a részvételért.

Eszközök

A szándék: segítség kérési szándék a jövőbeli pszichológiai distressz esetén a Wilson és mtsai által kifejlesztett (GHSQ) Általános Segítség Kérés Kérdőív bővített változatával került mérésre, (GHSQ-V). Az ÁSKK-M címkéket használ a DSM-IV által megkülönböztetett zavarok kritériumainak leírásához, a hagyományos ÁSKK kérdések mellett, így a segítségkérés szándékát a különböző zavarok típusaihoz lehet rendelni. Jelen kutatásban a résztvevők azt értékelhették, hogy milyen valószínűséggel kérnének professzionális segítséget a különböző zavarok esetén (szorongás, depresszió, stressz), és melyik típusú szolgáltatást milyen valószínűséggel vennék igénybe ilyen helyzetben (tanácsadás, pszichológus, pszichiáter). Szándékukat így összesen 9 kérdésen keresztül nyilváníthatták ki 7 fokú skálán, ahol az 1 a teljes mértékben nem és a 7 a teljes mértékben igent jelentette.

A segítségkérési szándék nem követett normális eloszlást, ezért két csoportot képeztek. Az átlagnál (4 pont) kisebb vagy egyenlő pontszámot átkódolták „nem venne igénybe” a 4 pont feletti értékeket pedig „igénybe venne”. Így a professzionális segítséget „igénybe venne” csoport a minta 22%-át tette ki. A professzionális segítségkéréshez fűződő hasznok és kockázatok észlelését az (DES) Feltárás Elvárás Skálával mérték. A teszt 5 fokú skálán méri az állításokkal való egyetértés mértékét. Az általános attitűdöt a professzionális segítségkéréssel kapcsolatban az (ATSPPHS) Attitűdök a Professzionális Segítségkéréssel Kapcsolatban Skála mérte. A teszten 10 tétel szerepel, melyeket 0-3 ig lehet pontozni.

Eredmények  

Khí-négyzet próbával vizsgálták meg, az életkornak és a nemnek a hatását a kutatás fő változóira nézve. Sem a nemnek sem az életkornak nem volt statisztikailag jelentős hatása a segítségkérésre, bár a nők majdnem kétszer valószínűbb, hogy segítségért folyamodnak, mint a férfiak, ezért elővigyázatosságból a további elemzések kontroll alatt tartják a nemet.

Annak mértékének a megállapítására, hogy az attitűd (ATSPPHS) és az elvárás (DES) mennyire valószínűsíti a professzionális segítségkérést (GHSQ-V) regresszió analízist végeztek. Ez alapján két attitűdöt sikerült azonosítani, melyek szignifikánsan előre jelezték annak szándékát, hogy professzionális segítséget kérjenek: „Ha azt hinném, hogy mentális problémám van, az első gondolatom az lenne, hogy professzionális segítséget kérjek” illetve „Ha valakinek érzelmi problémái vannak, nem valószínű, hogy egyedül meg tudja oldani, valószínűbb, hogy professzionális segítséggel fogja tudni megoldani.” Azon diákok, akiknél megfigyelhető ez a két attitűd, több mint másfélszer valószínűbb, hogy mentális problémájuk esetén professzionális segítséget kérnek.

Megbeszélés:

A tanulmány két attitűdöt azonosított, amely erős együttjárást mutat az elsőéves pszichológus hallgatók szándékával, hogy személyes terápiára jelentkezzenek a pszichológiai distressz enyhítése érdekében. Ezek: „Ha azt hinném, hogy mentális problémám van, az első gondolatom az lenne, hogy professzionális segítséget kérjek” illetve „Ha valakinek érzelmi problémái vannak, nem valószínű, hogy egyedül meg tudja oldani, valószínűbb, hogy professzionális segítséggel fogja tudni megoldani.”, melyek valószínűbben jelezték előre a segítségkérési szándékot, mint az összes többi pozitív attitűd a terápiával szemben.

A mentális egészséggel foglalkozó szakirodalom szerint, a mentális segítségkérés folyamata azzal kezdődik, hogy pontosan felismeri az egyén a tüneteit, és hogy segítség szükséges. Az első akadály a tanácsadás keresés útjában, az attól való félelem szokott lenni, hogy érzelmeit kifejezze az egyén. Az eddigi tények azt mutatják, hogy a pszichológus egyetemi hallgatók körében a terápiára való jelentkezési hajlandóságot az általános és olyan célzott stratégia együttes alkalmazása javítaná, mely növelné a nyitottságot a terápiás segítség kérésre, a tünetek észlelését, és megvilágítaná a professzionális segítség értékét és szükségességét. A terápiás segítségkérésre való nyitottságot növelné, ha tudnák a hallgatók, hogy vannak olyan szakemberek, akik együttműködnének velük céljaik megvalósításában, anélkül, hogy a kívánatosnál mélyebb érzelmi megterhelést okozna az számukra.

A tünetek felismerése javítható azáltal, ha a képzésben megjelenik a mentális egészség szakirodalma, különös tekintettel a stressz és a gyakori mentális zavarok tüneteinek felismeréséről szóló tanulmányok. A hallgatók számára jelezheti a professzionális segítségkérés értékét és szükségességét, ha felhívnák figyelmüket arra, hogy a felnőtteknél tapasztalható mentális zavarok gyakran 24 éves kor előtt jelentkeznek, illetve, hogy a distressz szorongásos tünetei sokszor előzményei a hangulati zavaroknak. Továbbá, hogy amennyiben ezek nem kerülnek kezelésre idejében, akkor a fiatal felnőttkorban megjelenő mentális zavar évtizedekig tartó distresszt és nehézségeket okoz, és az egészséget tovább károsító ártalmas megküzdési stratégiákhoz vezethet. A korán szerzett tapasztalatok hatására a későbbi praxisában is valószínűbb, hogy a pszichológus professzionális segítséget kér, amikor a szakmai ártalmak miatt arra szüksége van, ezáltal pedig ő maga is magasabb színvonalú szolgáltatást képes nyújtani a praxisában, végső soron tehát az egyetemi képzés színvonalát emelné, ha már a képzés során hozzászoknak a professzionális segítségkéréshez, amikor arra igényük lenne.

Nem csak arra van szükség, hogy a képzésben megjelenjen a segítségkérés fontossága, hanem az oktatóknak és az egyetemi karnak is példát kell mutatnia. Ahhoz, hogy modellt tudjanak nyújtani a terápiás nyitottságukról, nekik is pozitív attitűdökkel kell rendelkezniük a terápiákkal kapcsolatban. Az eddigi adatok azt mutatják, hogy az egyetemi oktató pszichológusok esetében egyáltalán nem jellemző, hogy ők maguk terápiás segítséget kérnének, amikor a distressz következtében arra szükségük lenne, pedig az egyetemi oktató pszichológusok magasabb stressz szintnek vannak kitéve, mint a klinikus kollégáik. Úgy tűnik tehát, hogy nem csak a hallgatók, hanem az egész egyetemi kar számára is hasznos lenne, ha célul tűznék ki a hallgatók attitűdjének javítását a segítségkéréssel kapcsolatban.   

A tanulmány kihangsúlyozza a férfiak nagyobb fokú veszélyeztetettségét, mivel distressz alkalmával a nők nagyobb valószínűséggel keresnek fel professzionális segítőt.     

A tanulmány korlátai

Fontos azonban néhány korlátozást megtenni a tanulmánnyal kapcsolatban: a tanulmány nem mérte a segítségkérő viselkedést. Így az attitűd és viselkedés közti kapcsolatot nem lehetett feltárni. Továbbá, jelen kutatás eredményei csak egy időpontból származó adatokkal dolgozik, a jövőbeli kutatásoknak érdemes lenne megvizsgálni, hogy a segítségkérő attitűd miképpen alakul a pszichológusok egész karrierjét tekintve, így hallgatói, diplomás és gyakorló pszichológus korukban. A kutatás azt vizsgálta, hogy a standardizált címkék által leírt tünetek és a segítségkérési szándék között milyen a viszony, de nem vizsgálta a hallgatók aktuális tüneti szintjéhez viszonyítva a segítségkérési szándékot, holott ismeretes, hogy a depresszív tünetek fokozódásával egyre csökken a segítségkérési szándék, ezért a jövőbeli kutatásoknak azt is meg kellene vizsgálniuk, hogy a tünetek komolyodásával összefüggésben hogyan változik a terápiás széndék.