Jellemző  attitűdök, melyek előrejelzik a pszichológushallgatók szándékát, hogy segítséget kérjenek  pszichológiai distressz idején

Thomas, S. J., Caputi, P. és Wilson, C. J. (2014). Specific Attitudes Which Predict Psychology Students’ Intentions to Seek Help for Psychological Distress. Journal of Clinical Psychology, 70(3), 273-282.

Készítette: Gattyán Norbert

Bevezetés

A pszichológus egyetemi hallgatók stressz szintje az átlag populációhoz viszonyítva magas. A hallgatók 75%-a mérsékelten, míg 12%-a magas stressz szintről számolt be. Habár a professzionális segítség számukra is elérhető lenne, mégis inkább az informális vagy ártalmas megküzdési stratégiákat vesznek igénybe. Professzionális segítséget a pszichológus hallgatók 5,2%-a keres, míg a semmit nem tevő hallgatók aránya 5,7%. Illegális drogokhoz a hallgatók 15%, alkoholhoz pedig 39%-uk fordul. A legtöbben, 77% a barátokkal és családtagokkal való beszélgetést részesítette előnyben.

Az egyetemi hallgatókra általánosságban is jellemző az átlag populációhoz képest magasabb stressz szint, és a káros megküzdési stratégiák alkalmazása, de csak kevesen kérnek professzionális segítséget. Az eddig feltárt akadályok a segítségkéréssel szemben az alábbiak lehetnek: a probléma létének tagadása, megelőző negatív tapasztalatok a segítségkereséssel kapcsolatban, és az a meggyőződés, hogy a terápia hatástalan. Ide sorolható még a stigmatizációtól való félelem, illetve az általános attitűd a segítségkéréssel szemben. A prevenció és korai beavatkozás az egyetemi hallgatók körében viszont fontos lenne, hogy a hosszabb távú egészségkárosodás, illetve a stressz és a káros megküzdési stratégiák okozta fizikai és mentális hanyatlás (mint a szerhasználat következménye) minimalizálható legyen.

Ha a tananyagba beépítenének a mentális egészségkárosodás megelőzésről és korai beavatkozásról szóló előadásokat, akkor a pszichológia órákat hallgató egyetemi diákok jelentős részét tájékoztatni lehetne a pszichológiai distressz természetéről, és hogy milyen előnyökkel jár, ha professzionális segítséget vesznek igénybe. Ez a téma ugyanis kiemelten kapcsolódik a pszichológia kurzusokhoz és sok egyetemi hallgató egyébként is arra számít, hogy a pszichológia kurzusok hozzásegítik őket az öntudatosságuk fejlesztéséhez, a stresszel való megküzdéshez, hogy jobban megértsék magukat, és segítsenek másokon. Érdekes módon azonban a pszichológiai kurzusokon való részvétel nem esik egybe azzal a pozitív attitűddel, hogy mentális problémák esetén professzionális segítséget kérjenek, ezzel szemben a korábbi tapasztalatok és a tanácsadásról való olvasás már igen.

Annak szükségességét, hogy már az egyetemi képzés során a hallgatók tájékoztatást kapjanak a mentális betegségekről és a professzionális segítségről, az is indokolja, hogy a mentális zavarok megjelenésére leggyakrabban 24 éves kor előtt kerül sor, ami a legtöbb hallgató esetén egybeesik egyetemi éveikkel, de ilyenkor szoktak kialakulni a káros megküzdési stratégiák is.

Mivel a pszichológus hallgatók jelentős részéből praktizáló pszichológus lesz, ezért az ilyen káros magatartásoknak érdemes már az egyetemi évek alatt elejét venni. Az attitűd a 18-25 éves korban még igen fogékony a változásra, szemben a későbbi életkorokkal. Továbbá azok a professzionális pszichológusok, akik az öngondoskodás és személyes terápia elgondolását már a képzésük korai szakaszában megismerik, azok a későbbi karrierük során is valószínűbben fognak részt venni ilyen foglalkozásokban. A kutatások továbbá azt is mutatják, hogy a pszichológus egyetemi hallgatók nagy részének igénye is lenne ilyen képzésre.

Hogy a stresszel összefüggő segítségkérésre a pszichológus hallgatóknak a praxisuk során is nagy szüksége lehet, mi sem bizonyítja jobban, mint azon szakmai ártalmak, melyek jelentős distresszel járnak, ilyen például az érzelmileg kimerítő klinikai munka, a negatív viselkedés a kliens részéről, vagy a behelyettesítő traumatizálódás jelensége. A pszichológiai distressz akadályozza a professzionális működést és a kliensek ellátásának színvonalát rontja.

A kutatások alátámasztják, hogy a kedvező attitűd a professzionális pszichológiai segítségkéréssel szemben a legerősebb előrejelzője a segítségkérő viselkedésnek a diplomázott tanácsadó és klinikusok körében. Annak ellenére, hogy a pszichológus hallgatók körében általában pozitív az attitűd a professzionális lelki segély igénybevételére, a haladó tanulók és professzionális pszichológusok körében akadályt jelent az attól való félelem, hogy inkompetensnek tartják, a bizalmasság kérdése, továbbá az a kényelmetlenség, hogy terápiás lehetőséget keressen a kollégák szűk közösségén belül.   

Az előzetes irodalmi adatok azt támasztják alá, hogy a szándék és viselkedés közötti összefüggés magasabb az attitűd és viselkedés közötti összefüggésnél. Annak megállapítása, hogy a pszichológus hallgatók körében mely attitűdöknek van a legerősebb hatása a pszichológiai segítségkérés szándékával, segíthet meghatározni, hogy a képzésnek mely attitűdök megváltoztatására kell irányulnia, ahhoz, hogy bátorítsák a megfelelő mentális segítség igénybevételét. Még nem született tanulmány arról, hogy pontosan melyek is azok a pozitív vagy negatív attitűdök, melyek a legjobban bejósolják a hallgatók segítségkérési vagy ezt kerülő viselkedését.

A kutatás célja:

A kutatás célja azonosítani azokat a specifikus attitűdöket, amelyek bejósolják annak a valószínűségét, hogy az első éves hallgatók professzionális segítséget vesznek igénybe akkor, amikor pszichológiai distressz éri őket (stressz, szorongás, depresszió). A professzionális segítségkérés attitűdjének operacionalizációja Dearing és mtsaitól származik: „Terápiára vonatkozó hiedelmek gyűjteménye, és ezen hiedelmek kiértékelésére vonatkozó komponens. Ezek a hiedelmek magukba foglalják, hogy az egyén úgy látja a terápiát, mint amely potenciálisan hasznos és a személyes pszichoterápiára úgy tekint, mint lehetőség önmaga számára.”

Résztvevők

289 első éves egyetemi hallgató vett részt a kutatásban, akik 18-25 év közöttiek voltak. Közülük 62 személy férfi és a maradék 78,5% volt nő. A minta 98%-a született Ausztráliában, 2% a világ más pontjairól származott, de Ausztráliában folytatta tanulmányait. A résztvevők 6%-a járt aktuálisan terápiára háziorvoshoz, pszichológushoz, pszichiáterhez, vagy tanácsadóhoz szorongással, depresszióval vagy evési zavarokkal. A kutatás online önbeszámolós kérdőív kitöltésével valósult meg, és a résztvevők kreditet kaptak a részvételért.

Eszközök

A szándék: segítség kérési szándék a jövőbeli pszichológiai distressz esetén a Wilson és mtsai által kifejlesztett (GHSQ) Általános Segítség Kérés Kérdőív bővített változatával került mérésre, (GHSQ-V). Az ÁSKK-M címkéket használ a DSM-IV által megkülönböztetett zavarok kritériumainak leírásához, a hagyományos ÁSKK kérdések mellett, így a segítségkérés szándékát a különböző zavarok típusaihoz lehet rendelni. Jelen kutatásban a résztvevők azt értékelhették, hogy milyen valószínűséggel kérnének professzionális segítséget a különböző zavarok esetén (szorongás, depresszió, stressz), és melyik típusú szolgáltatást milyen valószínűséggel vennék igénybe ilyen helyzetben (tanácsadás, pszichológus, pszichiáter). Szándékukat így összesen 9 kérdésen keresztül nyilváníthatták ki 7 fokú skálán, ahol az 1 a teljes mértékben nem és a 7 a teljes mértékben igent jelentette.

A segítségkérési szándék nem követett normális eloszlást, ezért két csoportot képeztek. Az átlagnál (4 pont) kisebb vagy egyenlő pontszámot átkódolták „nem venne igénybe” a 4 pont feletti értékeket pedig „igénybe venne”. Így a professzionális segítséget „igénybe venne” csoport a minta 22%-át tette ki. A professzionális segítségkéréshez fűződő hasznok és kockázatok észlelését az (DES) Feltárás Elvárás Skálával mérték. A teszt 5 fokú skálán méri az állításokkal való egyetértés mértékét. Az általános attitűdöt a professzionális segítségkéréssel kapcsolatban az (ATSPPHS) Attitűdök a Professzionális Segítségkéréssel Kapcsolatban Skála mérte. A teszten 10 tétel szerepel, melyeket 0-3 ig lehet pontozni.

Eredmények  

Khí-négyzet próbával vizsgálták meg, az életkornak és a nemnek a hatását a kutatás fő változóira nézve. Sem a nemnek sem az életkornak nem volt statisztikailag jelentős hatása a segítségkérésre, bár a nők majdnem kétszer valószínűbb, hogy segítségért folyamodnak, mint a férfiak, ezért elővigyázatosságból a további elemzések kontroll alatt tartják a nemet.

Annak mértékének a megállapítására, hogy az attitűd (ATSPPHS) és az elvárás (DES) mennyire valószínűsíti a professzionális segítségkérést (GHSQ-V) regresszió analízist végeztek. Ez alapján két attitűdöt sikerült azonosítani, melyek szignifikánsan előre jelezték annak szándékát, hogy professzionális segítséget kérjenek: „Ha azt hinném, hogy mentális problémám van, az első gondolatom az lenne, hogy professzionális segítséget kérjek” illetve „Ha valakinek érzelmi problémái vannak, nem valószínű, hogy egyedül meg tudja oldani, valószínűbb, hogy professzionális segítséggel fogja tudni megoldani.” Azon diákok, akiknél megfigyelhető ez a két attitűd, több mint másfélszer valószínűbb, hogy mentális problémájuk esetén professzionális segítséget kérnek.

Megbeszélés:

A tanulmány két attitűdöt azonosított, amely erős együttjárást mutat az elsőéves pszichológus hallgatók szándékával, hogy személyes terápiára jelentkezzenek a pszichológiai distressz enyhítése érdekében. Ezek: „Ha azt hinném, hogy mentális problémám van, az első gondolatom az lenne, hogy professzionális segítséget kérjek” illetve „Ha valakinek érzelmi problémái vannak, nem valószínű, hogy egyedül meg tudja oldani, valószínűbb, hogy professzionális segítséggel fogja tudni megoldani.”, melyek valószínűbben jelezték előre a segítségkérési szándékot, mint az összes többi pozitív attitűd a terápiával szemben.

A mentális egészséggel foglalkozó szakirodalom szerint, a mentális segítségkérés folyamata azzal kezdődik, hogy pontosan felismeri az egyén a tüneteit, és hogy segítség szükséges. Az első akadály a tanácsadás keresés útjában, az attól való félelem szokott lenni, hogy érzelmeit kifejezze az egyén. Az eddigi tények azt mutatják, hogy a pszichológus egyetemi hallgatók körében a terápiára való jelentkezési hajlandóságot az általános és olyan célzott stratégia együttes alkalmazása javítaná, mely növelné a nyitottságot a terápiás segítség kérésre, a tünetek észlelését, és megvilágítaná a professzionális segítség értékét és szükségességét. A terápiás segítségkérésre való nyitottságot növelné, ha tudnák a hallgatók, hogy vannak olyan szakemberek, akik együttműködnének velük céljaik megvalósításában, anélkül, hogy a kívánatosnál mélyebb érzelmi megterhelést okozna az számukra.

A tünetek felismerése javítható azáltal, ha a képzésben megjelenik a mentális egészség szakirodalma, különös tekintettel a stressz és a gyakori mentális zavarok tüneteinek felismeréséről szóló tanulmányok. A hallgatók számára jelezheti a professzionális segítségkérés értékét és szükségességét, ha felhívnák figyelmüket arra, hogy a felnőtteknél tapasztalható mentális zavarok gyakran 24 éves kor előtt jelentkeznek, illetve, hogy a distressz szorongásos tünetei sokszor előzményei a hangulati zavaroknak. Továbbá, hogy amennyiben ezek nem kerülnek kezelésre idejében, akkor a fiatal felnőttkorban megjelenő mentális zavar évtizedekig tartó distresszt és nehézségeket okoz, és az egészséget tovább károsító ártalmas megküzdési stratégiákhoz vezethet. A korán szerzett tapasztalatok hatására a későbbi praxisában is valószínűbb, hogy a pszichológus professzionális segítséget kér, amikor a szakmai ártalmak miatt arra szüksége van, ezáltal pedig ő maga is magasabb színvonalú szolgáltatást képes nyújtani a praxisában, végső soron tehát az egyetemi képzés színvonalát emelné, ha már a képzés során hozzászoknak a professzionális segítségkéréshez, amikor arra igényük lenne.

Nem csak arra van szükség, hogy a képzésben megjelenjen a segítségkérés fontossága, hanem az oktatóknak és az egyetemi karnak is példát kell mutatnia. Ahhoz, hogy modellt tudjanak nyújtani a terápiás nyitottságukról, nekik is pozitív attitűdökkel kell rendelkezniük a terápiákkal kapcsolatban. Az eddigi adatok azt mutatják, hogy az egyetemi oktató pszichológusok esetében egyáltalán nem jellemző, hogy ők maguk terápiás segítséget kérnének, amikor a distressz következtében arra szükségük lenne, pedig az egyetemi oktató pszichológusok magasabb stressz szintnek vannak kitéve, mint a klinikus kollégáik. Úgy tűnik tehát, hogy nem csak a hallgatók, hanem az egész egyetemi kar számára is hasznos lenne, ha célul tűznék ki a hallgatók attitűdjének javítását a segítségkéréssel kapcsolatban.   

A tanulmány kihangsúlyozza a férfiak nagyobb fokú veszélyeztetettségét, mivel distressz alkalmával a nők nagyobb valószínűséggel keresnek fel professzionális segítőt.     

A tanulmány korlátai

Fontos azonban néhány korlátozást megtenni a tanulmánnyal kapcsolatban: a tanulmány nem mérte a segítségkérő viselkedést. Így az attitűd és viselkedés közti kapcsolatot nem lehetett feltárni. Továbbá, jelen kutatás eredményei csak egy időpontból származó adatokkal dolgozik, a jövőbeli kutatásoknak érdemes lenne megvizsgálni, hogy a segítségkérő attitűd miképpen alakul a pszichológusok egész karrierjét tekintve, így hallgatói, diplomás és gyakorló pszichológus korukban. A kutatás azt vizsgálta, hogy a standardizált címkék által leírt tünetek és a segítségkérési szándék között milyen a viszony, de nem vizsgálta a hallgatók aktuális tüneti szintjéhez viszonyítva a segítségkérési szándékot, holott ismeretes, hogy a depresszív tünetek fokozódásával egyre csökken a segítségkérési szándék, ezért a jövőbeli kutatásoknak azt is meg kellene vizsgálniuk, hogy a tünetek komolyodásával összefüggésben hogyan változik a terápiás széndék.

Az  egészségpszichológia tanításának új megközelítése: Fókusz a családban lévő  szociális munkán

Voseckova, A., Truhlarova, Z., Levicka, J. (2014) : New approach to teaching of health psychology focusing on social work in the family. Procedia - Social and Behavioral Sciences 132, 324 – 329

Készítette: Brutóczki Zita

Absztrakt

A cikk szerzői a szociális munkát tanuló diákok egyetemi tanítását vizsgálták. Az egészségpszichológia mint interdiszciplináris tudomány van prezentálva, mely a bio-pszicho-szociális egészségmodellen alapszik. A kutatás célja az, hogy kiderítse, hogy a diákok hogyan percipiálják e tárgy tanulását és előnyeit, illetve hogyan tudják gyakorlatban hasznosítani.

1. Bevezetés

Az egészségpszichológia egy interdiszciplináris tudományterület, melynek az alapja a bio-pszicho-szociális modell. A klasszikus szomatikus modellel ellentétben, főként az egészség (betegség) pszicho-szociális faktoraira fókuszál. Az egészséget befolyásoló pszicho-szociális faktorokat tudományosan már elismerték, de még gyakorlatban nem vizsgálták. Ezért a mi kurzusunk nem egyszerűen csak az elméleti tudás elsajátításáról szól, hanem az egészség bio-pszicho-szociális modell kontextusában lehetőséget ad a diákoknak, hogy egy független nézetet alakítsanak ki a témáról. A tananyag a humanista pszichológia tanain alapszik, illetve a saját PCA (Person Centered Approach) tréning tapasztalatainkon, és a pszichoterápiás gyakorlaton. Úgy véljük, hogy főként a segítőfoglalkozásokban (orvosok, ápolók, szociális munkások) szükséges az interaktív edukáció saját-élmény órák keretein belül, azért hogy a segítők jól tudjanak funkcionálni a professzionális életükben, illetve hogy megőrizzék a mentális egészségüket.

1.1 Person Centered Approach (PCA)

A PCA egy kiemelkedő megközelítés a humanista pszichológiában és pszichoterápiában, mely az amerikai pszichológus, Rogers elméletén alapszik. Rogers és munkatársai három pszichoterápiás attitűdöt hangsúlyoztak. A terápia akkor a leghatékonyabb, ha mind a három faktor megjelenik, és kiegyensúlyozott mértékben van jelen:

-A kliens érzéseinek empatikus megértése

-Kongruencia

-A kliens feltétel nélküli elfogadása

A PCA edukációs dimenziójában egy új fogalmat vezettek be: SCA (Student Centered Approach – Diák Központú Megközelítés). Ezzel az új megközelítéssel a tanár-diák szerepeket újra kell fogalmaznunk. A klasszikus értelemben a tanár omnipotens, az ő kezében van minden hatalom. Ez az aszimmetrikus kapcsolat gyakran a diák teljesítményére van negatív hatással. Ez az új módszer egy kreatív kollektív atmoszférát igyekszik kialakítani, mely elősegíti elfogadni a többi ember érzését, illetve növelni az önbizalmat, és csökkenteni a maladaptív viselkedések megjelenését. Azonban ez együtt jár azzal, hogy a diákoknak nagyobb felelősséget és kontrollt kell tudni vállalni a saját tanulmányaikért.

A PCA-hoz hasonlóan a SCA is az emberi kapcsolatok minőségét igyekszik javítani. Az emberi közelség, legyen az akár tanár-diák kapcsolat, egy pszichoterápiás környezetet tud kialakítani az empatikus megértésnek, hitelességnek és melegségnek köszönhetően. Az ilyen kapcsolatokban egy intenzív odafigyelés van a másik felé, aki elfogadást él meg. Azok a személyek, akiknek ilyen kapcsolatban volt része, saját identitásuk erősödéséről számoltak be. Klasszikus osztályokhoz hasonlítva az SPT csoportokban lévő személyeknél személyes adaptációjuk, kreativitásuk és felelősségérzetük növekedése volt kimutatható.

Továbbá, a PCA tanításban való alkalmazása a mentális higiéniához is hozzájárul. Ez nagyon kiemelkedő az első évesek körében, akik nagy nehézségekkel néznek szembe az egyetemhez való adaptáció közben. Saját magunkkal és a külső környezettel való tapasztalat elősegíti a szelf-fogalom elkülönülését, illetve megerősíti a képességeket, hogy új nehézségekkel sikeresen megküzdjünk. Az adott személy felismeri saját értékét, illetve fejlődik a saját személyisége.

1.2 Az egészségpszichológia kurzus

Az egészségpszichológia tárgya 2011 óta jelen van a Hradec Kralove Egyetemen. „Az egészségpszichológia szociális munkásokért” című óra az első félévben van megtartva, és hat darab három órás blokkokból áll. Az órák első felében az elméleti háttérről beszélnek, majd a gyakorlati részre térnek át. Az első és második szekció a stresszre fókuszál, majd a harmadik rész a szelf-kogníció fejlődésére. Továbbá, alternatív lehetőségeket tárnak fel a szelf-fejlődésre és az önkontrollra. A negyedik blokk pedig speciális szocio-pszichológia skill-ek kialakítására helyezi a hangsúlyt, mely a szociális munkás szocio-pszichológiai kompetenciáját segít kiépíteni.

1.3 Célkitűzések

A fő célja ennek a kutatásnak az, hogy kiderítsük, hogy hogyan látják a diákok ezt a tantárgyat és e kurzus gyakorlati hasznait. A vizsgált minta 48 szociális munkát tanuló diákot tartalmazott, akik felvették az Egészségpszichológia kurzust az első félévükben a 2011/2012 illetve a 2012/2013-as tanévekben.

2. Módszertan

Mind a kvalitatív, mind a kvantitatív módszereket használtuk a vizsgálat folyamán.

2.1 Kvalitatív kutatási módszer

A célja ennek a módszernek, hogy kiderítsük, hogy mit jelentett a diákoknak a kurzus, és hogy mennyire tartották fontosnak. Az alábbi kérdéseket tettük fel nekik:

T1: Mi ennek a tanítási formának a percepciója az edukációs folyamat tekintetében (szintek: információ, attitűd, érzelmek)?

T2: Mi az értelmezése a PCA kurzusnak a szelf-koncepcióval és a szelf-elfogadással kapcsolatban?

T3: Hogyan segíti a kurzus a szociális munka gyakorlati részét?

2.2 Kvantitatív kutatási módszer

A tanulók szubjektív élményein volt a fókusz. A SUPOS7 nevű tesztet használták a tanulók mentális állapotának vizsgálatára, melyet a vizsgálat elején és végén is kitöltettek velük.

Aktivációs blokk:

PE – Mentális jóllét

A – Aktivitás, energia

O – Impulzivitás, relaxáció

N – Rosszkedvűség

U – Aggodalmak

D – Depresszió

S – Levertség

3. Eredmények és diszkusszió

3.1 A kurzus jelentősége a tanulók véleménye szerint

T1: Edukációs szint – a diákok igyekeztek a teoretikus tudást összekötni saját tapasztalataikkal.

T2: Személyiség szint – a diákok magabiztosabbá váltak saját maguk értékelésében, nyugodtabbá váltak, és gyakran hosszú távú érdeklődést mutattak a fejlődés irányába. A tanulók nyomatékosították a csoport kohézióját.

T3: Szociális skillek – a diákok fejlődésről számoltak be a szociális kapcsolatok dinamikájának szabályozásával kapcsolatban, illetve egy összesített szociális készség növekedésről.

3.2 A diákok szubjektív élményeinek tárgyiasítása

A vizsgálat elején és végén felvett tesztek értékelése után az aktivációs blokk (PE+A) értékeinek növekedése volt kimutatható, illetve a dezintegrációs blokk csökkenése volt jellemző. A diákok mentális jólléte és aktivációja növekedett a vizsgálat végére. Statisztikailag szignifikáns változás volt kimutatható az O és U értékeknél.

4. Konklúzió

Több szimultán változás volt megfigyelhető különböző szinteken:

-          a meglévő személyes kapacitások felszabadulása, realisztikus énkép kialakítása és korrekciója, autentikus kapcsolat önmagával illetve másokkal, interperszonális és csoport konfliktusra a megfelelő megoldás megtalálásának elősegítése

-          csoportfolyamatok könnyebb megértése, organizációs készségek, munka és edukációs készségek optimalizációja, szocio-pszichológiai skillek fejlődése, melyekre szükség van a szociális munka gyakorlatában

-          pozitív attitűd kialakulása a mentális egészség irányába, ennek a fejlesztésére és megőrzésére irányuló lehetőségek feltárása, egészséges életmód.

Orthorexia  nervosa – evészavar, obszesszív-kompulzív zavar vagy zavart étkezési szokás?

Brytek-Matera, A. (2012). Orthorexia nervosa – an eating disorder, obsessive-compulsive disorder or disturbed eating habit? Archives of Psychiatry and Psychoterapy, 1, 55-60.

Készítette: Bertók Ildikó Barbara

Absztrakt

Ezen cikk célja az orthorexia nervosa új fogalmának jellemzése, valamint egy olyan elméleti keret megadása, mely leírja a definíciót, a prevalenciát, a diagnosztikai kritériumokat és módszert, valamint az orthorexia kezelését is. Ez a viselkedészavar egy egészséges táplálkozásra vonatkozó patológiás kényszer. Összehasonlítva az evészavarokkal, az orthorexiások inkább az ételek minőségére, mint mennyisére ügyelnek kényszeresen, és nem fordítanak rendkívüli figyelmet a vékony alak elérésére, mint az anorexiások vagy bulimia nervosás személyek. Az orthorexiások az egészséges ételek megszállottjai, ez étkezési szokásaik szabályozásához és negatív pszichológiai és társas következményekhez vezet. Korábbi kutatások alapján azt jelenthetjük ki, hogy bár egyrészről az orthorexia kapcsolatban van az anorexiával és a bulimia nervosával, másrészről ez a szindróma közelebb áll az obszesszív-kompulzív zavarokhoz. A jelen dolgozatban áttekintett kutatások alapján az orthorexiát kezelhetjük olyan zavart étkezési szokásként, mely obszesszív-kompulzív tünetekkel is rendelkezik.

Kulcsszavak: egészséges étel / evéssel kapcsolatos attitűdök

Bevezetés

 Nem sok információ érhető el az orthorexia nervosával (ON) kapcsolatban (Donini, Marsili, Graziani, Imbriale, & Cannella, 2004), mivel ez egy új fogalom, nincs általánosan elfogadott definíciója vagy érvényes diagnosztikus kritériumrendszere. Ez a kategória sem a DSM-IV-TR-ben, sem az ICD-10-ben nem található meg. Az orthorexia nervosa egy új koncepció az étkezési magatartás zavarai között (Catalina Zamora, Bote Bonaechea, García Sánchez, & Ríos Rial, 2005), mely patológiás kényszer biológiailag „tiszta” ételek fogyasztására (Fidan, Ertekin, Isikay, & Kirpinar, 2010). Korlátozza az étrendet (Babicz-Zielinska, 2006), valamint ételekkel kapcsolatok kényszeres gondolatokhoz, elégedetlenség érzéséhez vagy szociális izolációhoz vezethet (Catalina Zamora et al., 2005; Mathieu, 2005; Bratman, 1997).

Az ON nem diétás célú étkezés, inkább kizárólag „tiszta” étel fogyasztására irányuló komoly fóbia. Ám nem csak egészséges étkezést jelent, hanem az ételre, annak elkészítésére és elfogyasztásának módjára irányuló speciális attitűdöt is, valamint azt a meggyőződést, hogy egyes ételek ártalmasak a személynek. Az elfogyasztandó étel mennyisége fontosabbá válik, mint a személyes értékek, karrier vagy szociális kapcsolatok (Bagci Boci, Camur, & Güler, 2007). Maga az egészséges ételek fogyasztásának vágya maga nem zavart viselkedés, csupán akkor diagnosztizálható orthorexia nervosaként, ha a személy feladja miatta normál életvitelét (Donini et al, 2004). Az orthorexia nervosa egy viselkedés- és személyiségváltozással összefüggő kórkép, melynek tünetei az egészséges ételek elfogyasztására irányuló obszesszió, túl sok idő eltöltése ennek a gondolatbeli megtervezésével, valamint a mindennapi életben megélt diszfunkciók megélése ezek miatt (Donini et al, 2004).

Definíció

Az „orthorexia” terminus az „orthox” szóból származik, melynek jelenése: rendes, egyenes, valamint az „orexis” szóból, melynek jelentése étvágy. A kifejezés jelentése tehát „egészséges és megfelelő táplálkozás iránti kényszeresség” (Donini et al, 2004; Bratman, 1997; Mac Evilly, 2001).

Az orthorexiás személyek gyakran elkerülik a genetikailag módosított étkeket, a zsíros, túl sós vagy túl cukros ételeket. Négy fázisra osztható ennek a speciális étrendnek (és viselkedésnek) a kialakulása (Catalina Zamora et al, 2005; Mathieu, 2005). Az első fázisban aggódva, odafigyelve tervezi meg a személy a másnapi ételét, a második fázisban az egyes összetevők túl gondos beszerzése a jellemző, a harmadik szint ezen összetevők elkészítésére vonatkozik – ez csakis egészséges technikákkal történhet, míg végül eljön a kielégülés, mely komforttal vagy bűntudattal is járhat együtt (ez előző három lépéstől függően).

Diagnosztikus kritériumok

Bár még nincsenek a diagnózis kritériumai megfelelően igazolva, rengeteg javaslat van ezekre (Donini, Marsili, Graziani, Imbriale, & Cannella, 2005). A javasolt mérőeljárás a Bratman’s Orthorexia Test (BOT) (Aksoydan & Camci, 2009), amely a zavar korai diagnózisa során lehet hasznos. Ezen mérőeszköz 10 tételből áll (ilyen például: „Napi 3 óránál több időt tölt azzal, hogy étrendjét megtervezze? Az étrendje minőségének javulásával együtt járt az életminőségének csökkenése? Bűnösnek érzi magát, ha csal a diétája során?). Amennyiben 4 vagy 5 igen válasz érkezik a kérdőívre, a kitöltőnek ajánlott lazítani az étrendjére fordított figyelmén. Amennyiben minden kérdésre igen a válasz, abban az esetben kényszeres egészséges étkezésről beszélhetünk, és javasolt professzionális segítség kérése.

Az orthorexia nervosa mérése

Bratman 10 tételes tesztjén (Bratman & Knight, 2000) alapul a Donini és munkatársai (2005) által kifejlesztett 15 kérdésből álló ORTO-15 teszt, mely egy önbevalláson alapuló mérőeszköz. Olyan kényszeres viselkedést mér, mely kapcsolatban van az egészségesnek ítélt ételek kiválasztásával, megvételükkel, előkészítésükkel, és elfogyasztásukkal (ilyen kérdések szerepelnek benne, mint: „Amikor belép egy boltba, zavarodottságot érez? Hajlandó többet költeni egészséges ételre? Úgy gondolja, hogy hangulata befolyásolja az étkezését?”). Négyfokú Likert-skálán történik a teszt megválaszolása, melyben az 1 az ortorexia irányába mutat, így a 40 pont alatti értéket kell nagyon érzékeny populációnak tekintenünk. Donini és munkatársai arra törekedtek, hogy mind az érzelmi, mind a racionális oldalát is feltárják a jelenségnek.

Prevalencia

Donini és munkatársai (2004) 404 embert vizsgáltak meg Olaszországban, ebből az orthorexia nervosa diagnózist elérők aránya 6,9% lett (n = 28). A prevalencia magasabb volt férfiak körében (11,3%), mint nők között (3,9%). Spanyolországban ez a betegség még nem ismert, de a speciális központokban kezeltek száma 0,5% és 1% közé tehető (Bartrina, 2007). Törökországban (Bagci Boci et al., 2007) rezidens orvosok között végeztek erre irányuló felmérést, és 45,5%-uk volt extrém módon érzékeny az ételválasztására, valamint a média is komolyan befolyásolta nagy részüket az egészséges táplálkozás fontosságában. Fontos tanulsága a kutatásnak, hogy ilyen magas szocioökonómiai státusz mellett is fontos az edukáció az egészséges és kiegyensúlyozott étkezésről. Egy másik kutatás (Fidan et al., 2010) arra mutatott rá, hogy orvostanhallgatók (n = 878) között is magas, 43,6% az orthorexia prevalenciája, valamint itt is megjelent az eredmény, hogy férfiak esetében magasabb az ON valószínűsége.

Vannak, akik különösen félnek az egészségtelen étkezéstől genetikai meghatározottság, perfekcionista személyiségük, nem reális elvárásaik, téves információk vagy társas nyomás miatt (Mac Evilly, 2001). Ez különösen jellemző lehet nőkre, serdülőkre, sportolókra (Catalina Zamora, 2005; Mathieu, 2005, Arosuglu, Kabakci, Köksal, & Kutluay Merdol, 2008), orvosokra, orvostanhallgatókra (Fidan et al, 2010) vagy művészekre (Aksoydan & Camci, 2009). A legmagasabb prevalencia operaénekesek között jellemző (81,8%), de jellemző balett táncosokra is (32,1%) valamint szimfonikus zenészekre is (36,4%). Egy magyar kutatás szerint (Varga & Máté, 2009) az egyetemisták 59,6% mutat hajlamot orthorexiára. Ez a kutatás kapcsolatot tárt fel az orthorexia, az étkezés és a testkép között: amennyiben jelen van orthorexia, az evés- és testképzavarok intenzívebbek.

Milyen betegség az orthorexia?

A klinikusok és kutatók között máig vita tárgya, hogy az orthorexia „valódi” betegség-e, valamint hogy érdemes-e a DSM-ben kategorizálni a többi evészavar (anorexia nervosa, bulimia nervosa, nem specifikus evészavarok) mellett.

Egyrészről, egyesült királyságbeli kutatók (Mac Evilly, 2001) azért nem tartják evészavarnak, mivel nem alacsony önértékeléssel kezdődik, bár ahogy egyre intenzívebb lesz, válhat evészavarrá. Míg az anorexia és bulimia esetén az elfogyasztott étel mennyisége, valamint a fizikai megjelenés a döntő, az orthorexia esetén az étel minősége fontos, az orthorexiásoknak nem céljuk lefogyni, inkább a tökéletesség, tisztaság érzésére vágynak.

Másrészről, az orthorexiának van közös jellemzője az evészavarokkal: a kontrollra való törekvés. Hasonló személyiségvonások jellemzik az orthorexiásokat is, mint más evészavarokkal küzdőket: aprólékos, rendszerető személyek lehetnek (Catalina Zamora et al., 2005; Bartrina, 2007). Az orthorexiát obszesszív-kompulzív tünetek is befolyásolják: minél inkább kényszeres valaki, annál nagyobb tendenciát mutat az orthorexiára.

Kezelése

Arusoĝlu és munkatársai (Arosuglu et al., 2008) az intervenciót a már ismert tünetekre kell alapoznunk: nem a vékonyságra való késztetést kell a fókuszba helyezni, hanem az egészséges ételekre vonatkozó kényszerességet. A cél, hogy az orthorexiában szenvedő személy belássa, hogy étkezési viselkedését illető zavara van, és meg kell tanítani kényszeresség nélküli kiegyensúlyozott táplálkozásra. Ezt a kezelést multidiszciplináris csapat végezze: orvos, pszichológus és dietetikus. Némely esetben kognitív viselkedésterápia, valamint SSRI (például fluoxetin) is hasznos lehet. Az orthorexiában szenvedők jól válaszolhatnak a kezelésre, mivel különösen aggasztja őket egészségük.

Konklúzió

Az egészséges étkezésnek pozitív hatással kellene lennie az egészségre, és nem befolyásolnia a szociális kapcsolatokat. Az utóbbi években megnövekedett az étkezés jelentősége, az erre fordított figyelem, olyan mértékben, ami némelyeknél már a kényszeres kategóriát jelenti. Az orthorexia nervosát nem nevezhetjük új étkezési zavarnak, mivel nincs meg benne a közös jellemző: a félelem a kövérségtől, maximális súly-kontroll és a testkép túlértékelése. Ennek ellenére, mivel az orthorexia az étkezési szokások zavara, ezért annak megfelelően kell kezelni: ez egy abnormális étkezési magatartás, kényszeres jegyekkel.

Felhasznált irodalom

Aksoydan, E., & Camci, N. (2009). Prevalence of orthorexia nervosa  among Turkish performance artists. Eating and Weight Disorders, 14(1), 33–37.

Arusoĝlu, G., Kabakçi, E., Köksal, G., & Kutluay Merdol, T. (2008). Orthorexia nervosa and adaptation of ORTO-11 into Turkish. Turk Psikiyatri Derg, 19(3), 283–291.

Babicz-Zielińska, E. (2006). Role of psychological factors in food choice – a review. Polish Journal of Food and Nutrition Sciences, 15/16(4), 379–384.

Baĝci Boci, A. T., Çamur, D., & Güler, C. (2007). Prevalence of orthorexia nervosa in resident medical doctors in the faculty of medicine (Ankara, Turkey). Appetite, 49(3), 661–666.

Bartrina, J. A. (2007). Ortorexia o la obsesión por la dieta saludable. Archivos Latinoamericanos de Nutrición, 57(4), 313–315.

Bratman, S. (1997). Original essay on orthorexia [Internet]. Yoga  Journal 1997 Oct. [updated 2010 June 2; cited 2011 June 8]. Available from: www.orthorexia.com/?page_id=6

Bratman, S., & Knight, D. (2000). Health Food Junkies: orthorexia nervosa: overcoming the obsession with healthful eating. New York: Broadway Books.

Catalina Zamora, M. L., Bote Bonaechea, B., García Sánchez F., & Ríos Rial B. (2005). Ortorexia nerviosa. Un nuevo trastorno de la conducta alimentaria? Actas espanolas de psiquiatria, 33(1), 66–68.

Donini, L. M., Marsili, D., Graziani, M. P., Imbriale, M., & Cannella, C. (2004). Orthorexia nervosa: A preliminary study with a proposal for diagnosis and attempt to measure the dimension of the pfenomenon. Eating and Weight Disorders, 9(2), 151-157.

Donini, L. M., Marsili, D., Graziani, M. P., Imbriale, M., & Cannella, C. (2005). Orthorexia nervosa: Validation of a diagnosis questionnaire. Eating and Weight Disorders, 10(2), 28–32.

Eriksson, L., Baigi, A., Marklund, B., & Lindgren, E. C. (2008). Social physique anxiety and sociocultural attitudes toward appearance  impact on orthorexia test in fitness participants. Scandinavian Journal of Medicine & Science in Sports, 18(3), 389–394.

Fidan, T., Ertekin, V., Işikay, S., & Kirpinar, I. (2010). Prevalence of orthorexia among medical students in Erzurum, Turkey. Comprehensive Psychiatry, 51(1), 49–54.

Mac Evilly, C. (2001). The price of perfection. Nut Bull, 26(4), 275–276.

Mathieu, J. (2005). What is orthorexia? Journal of the American Dietetic Association, 105(10), 1510–1512.

Ramacciotti, C. E., Perrone, P., Coli, E., Burgalassi, A., Conversano, C., Massimetti, G., &  Dell’Osso, L. (2011). Orthorexia nervosa in the general population: a preliminary screening using a self-administered questionnaire (ORTO-15). Eating and Weight Disorders, 16(2), 127–130.

Strand, E. (2004). A new eating disorder? Psychology Today, 37(5), 16.

Vandereycken, W. (2011). Media hype, diagnostic fad or genuine disorder? Professionals’ opinions about night eating syndrome, orthorexia, muscle dysmorphia, and emetophobia. Journal of Eating Disorders, 19(2), 145–155.

Varga, M., Máté, G. (2009). Eating and body image related problems in orthorexia nervosa. The 17th International conference on Eating Disorders; 2009 Oct 22-24; congress centrum Alpbach, Tirol, Austria. Abstract book. p. 39.

Varga, M., & Máté, G. (2009). The relationship of profession and tendency to orthorexia nervosa in a Hungarian sample. The 17th International conference on Eating Disorders; 2009 Oct 22–24; congress centrum Alpbach, Tirol, Austria. Abstract book. p. 57.

A  párkapcsolat szerepe az alexitímia és a depresszió kapcsolatának megértésében

Foran, H.M. & K. D. O’Leary (2013). The Role of Relationships in Understanding the Alexithymia–Depression Link. European Journal of Personality, 27, 470–480.

Az összefoglalót  készítette: Batal Brigitta Aishah

Absztrakt

Az alexitímia és a depressziós tünetek között mind klinikai, az mind átlag populációban kapcsolatot találtak. Az egyik út, mely az alexitímiától a depresszióhoz vezethet az, ahogyan (az alexitímia) hatása az interperszonális kapcsolatokon keresztül megjelenik. Alexitímiás személyek alacsonyabb társas támogatásról, intimitásról és párkapcsolati elégedettségről számolnak be. Ezen felül a párkapcsolati funkcionálás deficitje egyértelmű kockázati faktort jelent a depresszióban. A depresszió-alexitímia kapcsolat és a házastársi diszfunkció-depresszió kapcsolaton továbbmenve adódik a kérdés, hogy vajon a házastársi diszfunkcionalitás (alacsony társas támogatás, intimitás, negatív párkapcsolati magatartás, párkapcsolati elégedetlenség) közvetítő lehet-e az alexitímia és a depressziós tünetek között? A vizsgált populációban úgy találták, hogy a szegényes párkapcsolati funkcionálás közbenjárt az alexitímia és depressziós hangulat körében.

Bevezetés

Az alexitímia egy olyan sokoldalú konstruktum, mely a következő komponenseket tartalmazza: az érzelmek leírásának nehézsége, érzelmek azonosításának nehézsége és a kifelé irányuló kognitív stílus. Az alexitímia magába foglalja az érzelmek feldolgozásának deficitjét. Alexitímiás személyek tehetetlennek érezhetik magukat abban, hogy megváltoztassák helyzetüket és érzelmi információkat zavarónak és nyomasztónak tapasztalják. Ez sérülékennyé teheti őket a depresszió kialakulásában. Ezen felül az alexitímia interperszonális kapcsolati problémákhoz vezethet, ami átfordulhat depressziós tünetek képződésébe is. Alexitímiás személyek és partnereik alacsonyabb diádikus alkalmazkodást, intimitásról és társas támogatásról számolnak be, mint azok, akik a deficittel nem rendelkeznek. A párkapcsolati elégedetlenség pedig szignifikánsan kapcsolatban van a depresszióval. Longitudinális vizsgálatok alátámasztották, hogy a párkapcsolati elégedetlenség súlyos depresszív tüneteket és hangulati zavart jelez előre.

Az érzelmek kifejezésének deficitje egy azon mechanizmusok közül, melyek a házasság romlásában és az ezt követő depresszív tünetekben szerepet játszhatnak. Azok, akik képtelenek érzelmeiket kommunikálni kevésbé képesek az intimitásra is, hiszen az megköveteli a személy érzelmeinek felfedését illetve a megfelelő érzelmi válaszok nyújtását.

Az alexitímia párkapcsolatban és a kezdeti depresszióban játszott szerepe magyarázatot adhat a depresszió eloszlásának nemi különbségeiben. A nők nagyobb kb. kétszer akkora valószínűséggel lesznek depressziósak, mint a férfiak, és hajlamosabbak is arra, hogy a depresszió a házastársi problémákra való válaszként jelenjen meg. Ezzel összefüggésben a férfiak kevésbé fedik fel érzelmeiket, és az alexitímia aránya is magasabb náluk, mint a nőknél. Lehetséges tehát, hogy a nők fokozott párkapcsolati distresszre való érzékenysége és depresszióra való sérülékenységét elősegítheti párjuk alexitímiája.

Jelen kutatás az egyértelmű alexitímia-depresszió és párkapcsolati distressz-depresszió kapcsolat ellenére azt a kérdést kívánja tisztázni, hogy vajon az alexitímia vezet-e a depresszív tünetek kialakulásához a párkapcsolati funkcionálásra gyakorolt hatásán keresztül, vagyis tulajdonképpen a párkapcsolat tükrében vizsgálja az alexitímia depresszióra való hatását. Ha az alexitímiát, mint a depresszióban való fontos változót sikerül azonosítani a párkapcsolati/házastársi distressz-depresszió dimenzióban, úgy a kezelésre vonatkozóan is következtetések vonhatóak le. Az alexitímia módosítható olyan intervenciókkal, melyek az érzelmi diszkriminációt célozzák meg, mint például az érzelem fókuszú párterápiák. A tanulmány szerzőinek felvetése szerint az alexitímia hatása a párkapcsolati funkcionálásra (a párkapcsolat számos különböző területére hatva) általános lesz.

Módszer

109 házas vagy együtt élő pár (legalább 1 éve házas/együtt élő, 18 év feletti és angolul folyékonyan beszélők) vett részt a vizsgálatban. A résztvevők életkora 18 és 77 év között volt (átlagéletkor férfiaknál 42,7, nőknél 41,4). A párok többsége (84,6%) házasságban élt a vizsgálatkor és az átlag házasságban eltöltött időtartam 12,5 év volt.

A vizsgálatba beválasztott párokkal két alkalommal egy klinikán végeztek el vizsgálatokat, a vizsgálat egy 8 napos menetrend alapján zajlott. Elsőként egy számítógépes tesztsort kellett kitölteniük a pároknak, külön szobákban. A látogatás végén instrukciókat kaptak arra vonatkozóan, hogyan kell kitölteni otthon a kézi számítógépen történő napi felméréseket. Az ezt követő hét napban a párok tagjainak egy 5-10 perces felmérést kellett kitölteniük a nap végén. A párok egy héttel az első látogatásuk után visszatértek a klinikára, ahol ismét számítógépes tesztbattériákat töltöttek ki, amit egy rövid strukturált interjú és két 10 perces vita feladat követett.

A vizsgálatban használt eszközök a Torontói Alexitímia Skála (TAS-20), a Diádikus Alkalmazkodás Skála (DAS), Interperszonális Támasznyújtást Értékelő Lista (ISEL), Kapcsolati Intimitás Becslő Skála (PAIR) és a Beck-féle Depresszió Skála volt.

A párkapcsolati funkcionálást számos módszerrel mérték, míg az alexitímia közbenjárását naponta vezetett napló módszerrel. A napi kapcsolattal való elégedettséget egyetlen, már korábbi vizsgálatokban is használt itemmel mérték. A résztvevőknek egy 9 fokú skálán kellett napi szinten értékelni, hogy mennyire elégedettek a kapcsolatukkal, emellett értékelniük  kellett a napi párkapcsolati magatartást (SOC), a napi párkapcsolati intimitást (4 fokú skálán való értékelés) és negatív érzelmi állapotaikat (PANAS) is.

Adatok értelmezésének stratégiája: a kezdő modellt (vagyis a felvetett alexitímia, párkapcsolati funkcionálás, depresszió modellt) tesztelték az alexitímia és a depresszió közvetlen hatásai nélkül (1. számú modell), majd egy modellt úgy, hogy tartalmazta ezt a direkt hatást (2. számú modell). Az eredeti modell illeszkedését pedig összehasonlították a két beágyazott modellel. A partner hatásait is vizsgálták, hogy vajon javítja-e a modell illeszkedését, így kaptak egy szignifikáns hatásokat tartalmazó modellt (3. számú modell). A naplóbeszámolókat külön módszerekkel vizsgálták, felmérve a párkapcsolati funkcionálás és a napi hangulat kérdését is.

Eredmények

A minta jellemzői: A mintában a nők és férfiak többsége klinikailag nem számított depressziósnak, mérsékelt vagy súlyos depressziós tünetek csak a férfiak 5,7, míg a nők 12,5 százalékánál voltak megfigyelhetőek (a BDI-n elért pontszámok alapján). A férfiak 10,7%-a, míg a nők 9,6%-a esett az alexitímiás tartományba (a TAS-20 skálán elért pontszámok alapján), és csak a minta 11,5%-a számolt be súlyos párkapcsolati vagy házastársi elégedetlenségről. A minta hasonlóságot mutat a populációban előforduló alexitímiás, depressziós és párkapcsolati elégedetlenségi arányokkal.

A TAS- társas támogatás- BDI változók esetében az 1. számú modell esetében kaptak szignifikáns eredményt (p<0,05). A TAS-intimitás-BDI változóknál szintén az 1. számú modell esetében jött ki szignifikáns eredmény (P<0,001), míg a TAS-párkapcsolati elégedettség-BDI változóknál az 1. számú (p<0,001) és a 2. számú (p<0,05) modellek esetében kaptak szignifikáns eredményt. A beágyazott modellekre elvégzett khi négyzet teszt eredményei azt mutatják, hogy a 2. számú modell (mely tartalmazza az alexitímia-depresszió közvetlen hatását) szignifikancia csökkenést mutat az 1. számú modellhez képest. Ugyanez mondható el a 3. számú modellről a 2. számúhoz képest. Az intimitást és a társas támogatást közvetett hatású közvetítő faktoroknak találták a vizsgálatban (pl., nők esetében a társas támogatást, mint az alexitímia és a depresszió kapcsolatában megjelenő közvetítőt), de a párkapcsolati elégedettséget nem találták szignifikánsan megjelenő közvetítőnek az alexitímia és a depressziós tünetek kapcsolatában. Az eredmények szerint a párkapcsolati funkcionálás részben magyarázhatja az alexitímia és a depressziós tünetek kapcsolatát, viszont az alexitímiának lehet egy közvetlen hatása is a depresszív tünetekre a párkapcsolati funkcionáláson felül is.

A naplóvezetéses (lépésenként történő) vizsgálatának eredményei közül kiemelendő, hogy nők esetében a partner negatív magatartása nem volt szignifikáns kapcsolatban az alexitímiával. Magasabb párkapcsolati elégedettség (részlegesen), magasabb fokú intimitás (teljes mértékben) és a partner kevésbé negatív magatartása nagy valószínűséggel jelezte előre a kisebb arányban megjelenő negatív hangulatról való beszámolókat férfiaknál és nőknél egyaránt.

Diszkusszió

Egy korábbi kutatás következetesen azt mutatja, hogy az alexitímia kapcsolatban van a negatív hangulattal és a depresszióval mind klinikai mind átlag populációból származó mintában. A tanulmány keresztmetszeti és a napi beszámolós módszerei részlegesen alátámasztják a párkapcsolati diszfunkció, mint szignifikáns közvetítő szerepét az alexitímia és a negatív hangulat kapcsolatában, mely eredmények konzisztensek a korábbi kutatásokkal (Hesse & Floyd).

Az alexitímia és párkapcsolati funkcionáláson felül számos partnerközi hatást találtak a keresztmetszeti adatokban. A legkövetkezetesebben előforduló hatás a férfiak alexitímiája és a nők depresszív tünetei között megfigyelhető kapcsolat volt. Habár az az alexitímiás partneren keresztül történő alexitímia-negatív hangulat kettős közvetítő szerepét a vizsgálat eredményei nem támasztották alá (csupán egy részesetben találtak erre vonatkozóan szignifikáns eredményt). Ez jelezheti azt, hogy habár a partner alexitímiája hatással lehet partnerének párkapcsolati funkcionálásra és  depresszív tüneteire, de ez a hatás inkább az egyén, mint a partner pontszámaival igazolható. A tanulmány megismételte azt az eredményt, hogy a magasabb alexitímia súlyosabb depresszív tünetekkel párosult egy hét elteltével. A hétnapos periódus során az alexitímia napi negatív érzelmi élményt jósolt be. Számos magyarázatot vetettek fel ezek az eredmények, ám a legkiemelkedőbb köztük az, hogy az alexitímiás személyek nem képesek ténylegesen használni az érzelmi információkat a felmerülő stresszorokkal való megküzdésben. Ehelyett zavartnak és tehetetlennek érzik magukat az érzelmileg terhelt helyzetekben és elkerülik az érzelmi tapasztalatok kognitív feldolgozását és verbalizálását. Ez pedig egy érzelmi diszregulációs mintázathoz vezet, mely igazolhatja az alexitímia és számos pszichopatológiai kórkép kapcsolatát. Alexitímiás egyének érzelmi distressz felléptekor diszfunkcionális megküzdési módokat választhatnak, mint például a tünetek szomatizációja, anyaghasználat.

Érdekes, hogy ugyan azt találták, hogy a párkapcsolati diszfunkciónak szignifikáns szerepe van az alexitímia-depresszió kapcsolatában, ám ezt a naplóvezetéses vizsgálat eredményei nem támasztották alá, míg az aznapi kapcsolati funkcionálást és a negatív érzelmi hangulatot mindkét vizsgálat eredményei alátámasztották. A társas támogatás a legmagasabban korreláló kapcsolati változó volt a depressziós tünetekkel. Az eredmények megmutatják, hogy a társas támogatás az alexitímia-depresszív tünetek közötti kapcsolatban fontos közvetítő lehet a modellek mindegyikében, férfiaknál és nőknél egyaránt.

Korlátok: A vizsgálatnak számos korlátja van. Elsőként, hogy a korrelációs és keresztmetszeti vizsgálatok és eredmények ellenére nem mutatható ki közvetlen hatás a változók között. A felállított modellek pusztán elméleti irányt javasolnak és egy kutatási eljárást kell felállítani a direkt hatásokra vonatkozó konklúziók levonása előtt. Emellett a vizsgálat átlag populációból vett mintát tartalmaz, akik tartós kapcsolatban élnek, így a vizsgálat eredményei nem generalizálhatóak kisebbségi csoportokra, klinikai mintára vagy alkalmi kapcsolatokra.

Összefoglalás és következtetések

A vizsgálatban azt találták tehát, hogy az alexitímia kapcsolatban van a párkapcsolati funkcionálással és a negatív hangulattal (többek között az intimitásra gyakorolt negatív hatása miatt). Habár a keresztmetszeti modellekben az alexitímia hatása a depresszív tünetekre nem teljesen magyarázható a párkapcsolati funkcionálás mentén. Ezzel szemben a napi párkapcsolati intimitás és elégedettség direkt hatása megfigyelhető az alexitímia és a napi hangulat kapcsolatában. Az kapott eredmények azt mutatják, hogy az alexitímiát a kezelés fókuszába kell venni, nem csak az interperszonális kapcsolati funkcionálásra való hatása miatt, hanem a hangulati funkcionálásra való direkt hatása miatt. Az alexitímiát fókuszba vevő beavatkozások hatékonyak lehetnek a párkapcsolatok javulásában, a depresszív tünetek csökkentésében, és egyben csökkenthetik a kockázatát a fizikai egészségromlás esélyeinek.

Mely foglalkozásbeli rizikófaktorok állnak kapcsolatban a kiégés  szindrómájával az ápolói szakmában? Metaelemzés

Vargas, C., Cañadas, G. A., Aguayo, R., Fernández, R., de la Fuente, E. (2014). Which occupational risk factors are associated with burnout in nursing? A meta-analytic study. International Journal of Clinical and Health Psychology 14, 28-38.

Készítette: Szűcs Izabella

Bevezetés

A kiégés szindrómájával foglalkozó kutatások száma az elmúlt negyven évben indult növekedésnek. Ez a fokozott érdeklődés annak tudható be, hogy egyre többen érzik a szindróma negatív hatásait otthon és a munkában egyaránt.  Spanyolországban munkahelyi betegségként kezdenek rá tekinteni, mely az egészségügyi szakemberek körében igen magas előfordulási aránnyal bír; az e szindrómában szenvedő szakemberek képtelenek magas szintű teljesítményt nyújtani.

A kiégés általában három dimenzió mentén jellemezhető: (i) érzelmi kimerülés, amely a fizikai túlterheltségnek és a mentális fáradtságnak tudható be, mely más dolgozókkal, ill. betegekkel való folyamatos interakcióból származik; (ii) deperszonalizáció, amely a kliensekhez való negatív és cinikus hozzáállásból alakul ki; (iii) csökkent személyes teljesítmény, amely a negatív önértékelésre való hajlamot tükrözi, különösképpen a kliensekkel való foglalkozás során. A dolgozók boldogtalannak érzik magukat és elégedetlenek a saját szakmai teljesítményükkel.

Számos eszköz áll rendelkezésünkre a kiégés mérésére, a leggyakrabban használt azonban a Maslach Burnout Inventory (MBI). A témával kapcsolatos szakirodalomban a szociodemográfiai, szakmai és pszichológiai együtthatókról egyaránt értekeznek, ugyanakkor némely aspektust részletesebben is vizsgálták. Különösen azokat a változókat érdemes vizsgálni, melyek magához a munkához kapcsolódnak, vagyis a foglalkozásból eredő rizikófaktorokat. Megemlítendő, hogy pont ezek azok a változók, melyek a legellentmondásosabb eredményeket szolgáltatják.

A metaelemzés olyan technika, mely segítségével kvantitatívan összefoglalhatók a kutatások eredményei. Jelen tanulmány célja egy szisztematikus felülvizsgálat bemutatása és a három kiégési dimenzióhoz tartozó öt foglalkozáshoz köthető faktor hatásának metaelemzése az ápolói szakmában (ahol az MBI már használatos volt a kiégés mérésére).

Módszer

Irodalmi áttekintés

A szerzők számos keresési stratégiát használtak az elsődleges tanulmányok azonosítására (például elektronikus adatbázisokban végeztek keresést, utánanéztek a metaelemzésekre való hivatkozásoknak, szisztematikus áttekintéseknek és a témához kapcsolódó narratív áttekintéseknek, stb.), majd az így azonosított irodalomat a Science Citation Index-hez való hozzáférés segítségével találták meg. Az irodalom áttekintését 2012 májusában folytatták le.
Az inklúziós kritériumok a következők voltak: (a) a tanulmány empírikus természete; (b) az MBI használata a kiégés mérésére; (c) az ápoló szakemberek, mint a minta populációja; (d) a tanulmányban lévő elegendő statisztikai információ egy MBI dimenzió és legalább egy foglalkozáshoz köthető rizikófaktor közötti hatás mértékének meghatározásához. A legelső keresés eredménye 3386 potenciálisan releváns tanulmány volt. Az absztraktok és címek elolvasása után ez a szám lecsökkent 446-re. A tanulmányok teljes elolvasása után ez a szám 81-re módosult. A releváns változókról szóló tanulmányok száma: 31 a munkahelyi szolgálati időről; 29 a szakmai tapasztalatról; 37 a munkahelyi elégedettségről; 4 a specializációról; és 6 a műszakokról.

A változók és a hatások mértékének kódolása

A szerzők írtak egy Kódolási útmutatót (Coding Manual) azon változók azonosítására, melyek képesek moderálni a rizikófaktorok és kiégési dimenziók közötti kapcsolatot. E változók a következők voltak: szubsztantív moderátorok, módszertani moderátorok, extrinzik moderátorok. Pearson korreláció segítségével mutatták ki a hatás mértékét a kiégési dimenziók és a következő munkahelyi rizikófaktorok között: munkahelyi tapasztalat, munkahelyi szolgálati idő, munkahelyi elégedettség, specializáció és műszakok. Amikor a Pearson korrelációt nem kapták meg közvetlenül, akkor a nyers értékeket, mérvadó eltéréseket, t- értéket, mintaméretet, stb. használták a hatás mértékének kiszámításához. Három független bíró lett felkérve a kódolás megbízhatóságának kiértékelésére.

Statisztikai elemzés

A statisztikai analízist a Comprehensive Meta-analysis 2.0 és R 2.15.2 nevű szoftverekkel hajtották végre a metafor csomag használatával. Részletei az eredeti cikkben olvashatóak.

Eredmények

Az eredmények (a hatások mértékének, ill. a moderátor változók hatásának leírása) részletes leírására ehelyütt nem kerül sor, de alább szemléltetem a kiégés dimenzióinak egyes együttjárásait.

Az érzelmi kimerülés és a foglalkozáshoz köthető faktorok közötti korrelációk a következőek voltak: munkahelyi szolgálati idő (r=-.007), professzionális tapasztalat (r=.011), munkahelyi elégedettség (r=-.482), specializáció (r=-.131) és műszak (r=-.026).

A deperszonalizáció dimenzióban a korreláció a foglalkozáshoz köthető faktorokkal a következőképpen alakult: munkahelyi szolgálati idő (r=-.014), professzionális tapasztalat (r=.025), munkahelyi elégedettség (r=-.375), specializáció (r=-.103) és műszak (r=-.010).

Végül, a korreláció a csökkent személyes teljesítmény dimenzióban és a foglalkozáshoz köthető faktorok között: munkabeli rangidősség (r=-.034), professzionális tapasztalat (r=.056), munkabeli elégedettség (r=-.152), specializáció (r=-.096) és műszak (r=-.035).

Diszkusszió

Az eredmények azt mutatták, hogy nagy és szignifikáns korreláció van a kiégés és a munkahelyi elégedettség között, miközben a korreláció valamivel kisebb a kiégés és a specializáció között. A munkahelyi elégedettség az érzelmi kimerülés és deperszonalizáció dimenziók közötti korreláció közepes és szignifikáns volt. Ez azt jelenti, hogy a munkahelyi elégedettség kisebb szintje az érzelmi kimerülés és a deperszonalizáció megfelelően magasabb szintjéhez vezet a dolgozók oldalán. A csökkent személyes teljesítménnyel való korreláció valamelyest kisebb volt, de még mindig szignifikáns. Így azok a dolgozók, akik elégedettebbek voltak munkájukkal, professzionálisan is kiteljesedettebbnek érezték magukat.

A három MBI dimenzió és a specializáció közötti korreláció alacsony volt, de szignifikáns. Az MBI dimenziók és az egyéb változók közötti korrelációk ezzel szemben nem bizonyultak szignifikánsnak.

Számos tényleges moderátort találtak szignifikánsnak a három dimenzióban. Az érzelmi kimerülés dimenzióban, az életkor a munkahelyi elégedettséggel és a specializációval együtt moderálta a korrelációt. Ezáltal, amikor a minta átlagéletkora alacsonyabb volt, nagyobb korreláció lépett fel a munkahelyi elégedettséggel és kisebb a specializációval. A nem szintén egy befolyásoló változó volt a specializációval és a műszakkal együtt. A munkahelyi szolgálati idő szintén hatással volt a korrelációra, a professzionális tapasztalattal és a munkahelyi elégedettséggel együtt. Ennek megfelelően, amikor a munkahelyi szolgálati idő magasabb volt, a professzionális tapasztalattal való korreláció is nagyobb volt, ill. a korreláció alacsonyabb volt a munkahelyi elégedettséggel.

A deperszonalizáció dimenzióban, a minta átlag életkora moderálta a korrelációt a műszakkal, ami magasabb lett, ha a válaszadó idősebb volt. A nem moderálta a korrelációt a professzionális tapasztalattal és a műszakkal, amely csökkent a mintában lévő nők százalékának növekedésével. A gyerekek száma szintén moderálta a korrelációt a professzionális tapasztalattal, amely magasabb lett a gyerekek számának növekedésével. A munkahelyi szolgálati idő befolyásolta a korrelációt a munkahelyi elégedettséggel, miután a korreláció nagyobb volt alacsonyabb szintű munkahelyi szolgálati idő esetén.

A csökkent személyi teljesítmény dimenzióban a minta átlagéletkora moderálta a korrelációt a specializációval és a műszakkal, ennek megfelelően a fiatalabb életkor kisebb korrelációt mutatott a specializációval és nagyobbat a műszakkal. A nem egy másik faktor, amely befolyásolta a korrelációt a specializációval és a műszakkal. Ennek megfelelően, amikor nagyobb százalékban voltak jelen nők a mintában, a korreláció a specializációval alacsonyabb, míg a műszakkal nagyobb volt. A gyerekek száma moderálta a korrelációt a munkahelyi szolgálati idővel és a műszakkal. Mindkét esetben a korreláció alacsonyabb lett a gyerekek számának növekedésével. A családi állapot szintén befolyásolta a korrelációt a műszakkal, amely növekedett, amikor a kapcsolatban lévő dolgozók százaléka nagyobb volt. Ezentúl, a munkahelyi szolgálati idő és a professzionális tapasztalat moderálta a korrelációt a műszakkal, mely növekedett a professzionális tapasztalat éveinek számával.

A gyerekek száma úgy tűnik, hogy befolyásolja a munkahelyi szolgálati idő és a deperszonalizáció közötti kapcsolatot, illetve csökkenti a személyes eredményeket, de a valóságban ez a legkevésbé fontos változó a kiégés szindróma kialakulásában.

A módszertani és külső moderáló változók révén kapott eredmények azt mutatják, hogy a kutatás eredményeit elővigyázatosan kell értelmezni, mert a korreláció a kiégési dimenziók és bizonyos változók között (azaz a munkahelyi szolgálati idő és a professzionális tapasztalat) változékony, az MBI típusától (eredeti vagy adaptált), a publikáció nyelvétől, és az országtól – ahol a tanulmányt végezték – függően. Az is fontos a kutatás szempontjából, hogy módszertani szigorral legyenek végezve, miután a minta reprezentativitásának mértéke, a válaszráta, és a használt eszközök megbízhatósága egyaránt hatással lehet a hatás mértékére.

Néhány megkötést fontolóra kell venni e tanulmány kiértékelése és értelmezésekor. Először is nem minden esetben állt rendelkezésre elegendő tanulmány a véletlenszerű-hatások modell (és összetett-hatású) alkalmazásához, melyek helytállóbb következtetések levonását tették volna lehetővé. Másodszor, a specializáció és műszak faktorokon végzett moderátor analízisek eredményeit szintén óvatosan kell értelmezni, mert a hozzájuk felhasznált tanulmányok száma alacsony volt. Ennek ellenére felhasználták ezen utóbbi eredményeket az említett faktorok heterogenitásának megértéséhez és arra, hogy nyomatékosítsák az e témáról szóló irodalom naprakészen tartásának szükségességét a jövőbeli metaelemzésekhez.

Összességében az e munka során kapott eredmények egyértelműen rávilágítanak a kiégés és a munkahelyi elégedettség közti kapcsolatra. A konklúzió az, hogy a munkahelyi elégedettségnek nagy megelőző szerepe lehet a kiégési szindróma kialakulásában. Mindazonáltal, e kapcsolatot a korábban már említett klinikai, egészségügyi központi, és különböző beállítási változók határozzák meg. Hasonlóképpen, a szindróma kialakulása láthatóan közvetlen kapcsolatban van a specializációval vagy a szolgáltatással, melyben az ápoló szakember dolgozik. A specializációtól függően, ez a kapcsolat kisebb vagy nagyobb mértékben hangsúlyos. Ezzel ellentétben, a kiégés szindróma kialakulásában szerepet játszó rizikófaktorok közül a munkahelyi szolgálati idő és a professzionális tapasztalat nem annyira relevánsak azon tény ellenére sem, hogy ez változhat és függ személyes és kontextuális karakterisztikáktól.  

Bizonyos módszertani változókkal kapcsolatban azt találták, hogy egyértelműen befolyásolják a kapcsolatot a kiégési szindróma dimenziói és a hozzájuk köthető munkahelyi változók között. Rendkívül fontos, hogy mind a terület kutatói, mind az egészségügyi szakemberek tisztában legyenek ezekkel a befolyásoló tényezőkkel. Ennek megfelelően, a mintavételezési technika, a használt MBI verziója (eredeti teszt vagy adaptáció) és különösképpen a vizsgálatra felhasznált eszközök megbízhatósága azok az aspektusok, melyek megmagyarázzák és tisztázzák a legtöbb ellentmondó eredményt, melyek a témával kapcsolatos kutatásokról írt tanulmányokban olvashatóak.