Önsegítő anyag mint kiegészítő
kezelés a depresszió kezelésében
Salkovskis, P., Rimes, K., Stephenson, D.,
Sacks, G., & Scott, J. (2006). A randomized controlled trial of the use of
self-help materials in addition to standard general practice treatment of
depression compared to standard treatment alone. Psychological Medicine, 36, 325-333.
Az összefoglalót készítette: Enzsöl Flóra
A kutatás azt vizsgálta, hogy a depresszió
standard alap-ellátásbeli kezelését (antidepresszáns) önsegítő anyaggal
kiegészítve javul-e a klinikai kimenetel. A klinikai kimenetelt ebben az
esetben a tünetek értékelése, a szociális működés, globális funkcionálás, a
kezeléssel való elégedettség és a betegség menedzselésével kapcsolatos tudás
méréséből származó adatok alkották, melyeket egy 26 hetes időszak alatt három
alkalommal mértek. Mindezt egy randomizált kontrollált vizsgálatban
tanulmányozták, melyben a személyeket a háziorvosukon keresztül random módon
két csoportba soroltak: 1., standard alapellátásban részesülők illetve 2., a
standard alapellátásban plusz önsegítő anyagban részesülők.
A kutatás fő indikációja az volt, hogy a
csupán gyógyszeres ellátásban részesülők esetében alacsony az adherencia
szintje, ez pedig a mellékhatások tolerálásának nehézségeihez, az
antidepresszánsok iránti negatív attitűdökhöz és félreértésekhez vezetnek,
melyek a gyógyszer abbahagyásával járhatnak. Az önsegítő anyag ebben is
segítséget nyújthatna. Mivel a depresszió vezető tünete lehet a koncentráció és
motiváció zavara, fontos, hogy az önsegítő anyagok rövid, praktikus és releváns
információt nyújtsanak, és ha lehet, mindezt az egyén problémáinak megfelelően.
A CarePartners program azért jött létre, hogy az önsegítő füzeteivel növelje az
adherenciát, csökkentse a kezelésből való kiszállás valószínűségét és egyszerű
önsegítő stratégiákat tanítson a betegeknek.
A kutatásban való résztvevő betegek 17 és 70
év közötti felnőttek, akiknek a vezető mentális problémája a depresszió. Azokat
azonban kizárták, akik több, mint 4 hete szedtek antidepresszánst, akiknek
súlyos (életveszélyes) testi betegségük volt, addiktológiai problémákkal
küzdöttek, vagy bipoláris vagy pszichotikus zavarban szenvedtek (akár korábban,
akár a jelenben). Három önkitöltős kérdőívet használtak, melyeket három
alkalommal vettek fel (kezelés közben, végén és az utánkövetés időszakában): 1.
CarePartners Scale: depressziót becslő skála; 2. Beck depresszió kérdőív (BDI)
és 3. egy sor globális becslőkérdés, melyek a depressziónak az egyénre és
életére gyakorolt hatására vonatkoztak. Illetve rákérdeztek a háziorvosoknál,
hogy mennyire voltak elégedettek a önsegítő csomaggal.
Az önsegítő csomag több modulból állt, és egy
számítógépes algoritmus számolta ki, hogy adott páciensnek melyik modul lenne a
legmegfelelőbb, azaz személyre szabottan történt az önsegítő csomag kiküldése.
Ezek a modulok a megértést fokozását célozták, hogy a beteg jobban megértse
tüneteit és azokat a problémákat, melyek a depresszióval küzdő személyeknél
gyakoriak. Ezek rövid paragrafusok, melyekben kulcsinformációk és egyszerű
kérdések szerepelnek. Sőt, a füzetek buzdítanak arra is (arra alkalmas hely
felkínálásával), hogy a beteg bátran jegyezze le kérdéseit a depresszióval
kapcsolatban, hogy a háziorvosától meg tudja kérdezni. A kutatás azért is volt
hasznos, mert a háziorvos visszajelzést kapott a kutatócsoporttól (illetve a
független elemzőktől) a páciense fejlődéséről (vagy annak elmaradásáról).
A fő statisztikai próbaként ismételt méréses
ANCOVÁ-t használtak, melyben változóként a depresszió és globális működés mért
adatai szolgáltak, illetve önállóan a változókkal is lefuttattak kovariancia
analízist. Az eredmények szerint nem volt szignifikáns különbség az önsegítés +
standard ellátás és az egyedül standard ellátást kapók között (de szerencsére
mindkét csoport depressziója csökkent a BDI alapján). Az változókra külön
lefuttatott kovariancia elemzés sem hozott sehol szignifikáns különbséget vagy
interakciót az idő függvényében. A kezeléssel kapcsolatos elégedettség kapcsán
az önsegítő füzetet kapók nagyobb számban voltak megelégedve a kezeléssel (68%
vs. 62% a csak standard ellátásban részesülőknél). Az önsegítő anyagot könnyen
használhatónak találták, és igen relevánsnak a problémáikra nézve, illetve
beszámoltak a háziorvosukkal folytatott kommunikáció pozitív fejlődéséről.
A vizsgálat során mindkét csoport fejlődött a
kezelési típustól függetlenül. A kutatás arra jó volt, hogy a negatív
szignifikancia előbukkanjon, és ezáltal kiderüljön, hogy az intervenció
(önsegítő anyag) klinikailag nem hoz jelentős eredményt. Azonban a tudás
fejlődése és annak észlelése, hogy a páciens hasznos információkat kapott a
depressziójával és az életvitelének megváltoztatásával kapcsolatban, fontos
kimenetele volt a kutatásnak. Lehetséges, hogy egy atipikus mintát sikerült
összegyűjteni, és ezért nem jött ki szignifikáns hatás. Minden tizedik kérdőív
érkezett csak vissza a kutatókhoz, vagyis a háziorvosok valószínűleg nem adták
oda a pácienseknek a nekik szánt anyagot, vagy maguk a személyek nem töltötték
ki a kérdőíveket. Problémát jelenthetett még, hogy a tájékoztató és beleegyező
nyilatkozat mellé nem írtak egy részletesebb leírást a programról és annak
céljáról, illetve, hogy a programban való részvétel a háziorvosok
hozzáállásában, viselkedésében változásokat okozhatott (klaszterrandomizációval
esetleg megoldható lenne a gond). Egy további ok a várt eredmény elmaradására
lehet az is, hogy ezek a páciensek a standard ellátásban is átlagon felüli
minőségű kezelést élvezhettek. Ha kevésbé előnyös ellátórendszereket
vizsgálnának, mint például azokat, ahol kevés az alkalmazott, hiányzik a
multidiszciplináris team vagy melyek szociálisan hátrányosabb csoportokat
szolgálnak ki, akkor valószínűleg nagyobb hatásfokot mérnénk. Hogyha azonban
kiderül, hogy a depresszió alap-ellátásbeli kezelése megfelelő kimenetekhez
vezet, felesleges ilyen támogató csomagokat alkalmazni. A szerzők még
hozzáteszik, hogy hosszabb utánkövetés lenne indokolt, hogy követni tudják a
visszaesési mutatókat. Azonban ezek az eredmények összecsengenek az ezen a
területen kapott eredményekkel, miszerint a depresszió kezelésében a tanácsadásnak
nincs szignifikáns hatása a betegség javulására nézve.
Fontos azonban meglátni, hogy azok a
páciensek, akiknek alacsony az önbecsülésük és a társas támogatás területén is
hiányt szenvednek, nagyon is hasznosnak tartják az önsegítést, mint technikát,
ahogy a háziorvosok is, hiszen így lerövidíthető a konzultációs idő. A
személyre szabott önsegítő programok még így is költséghatékonyabbak, mint a
személyes találkozás egy tanácsadóval. Azokban az esetekben lenne ez az
önsegítő anyag a leginkább használható, ahol a páciens a betegségével
kapcsolatban nagyobb megértésre és tudásra vágyik, szeretne alternatív coping-stratégiákat
megismerni, és ahol szükség van a páciens és a
környezetében élők közötti kommunikáció fejlesztésére. Egy interaktív
önsegítő program mind a páciens, mind a háziorvos számára kívánatos lenne,
mindez növelné a gyógyszerekre vonatkozó adherenciát, fejlesztené az
orvos-páciens kommunikációt és erősítené a páciens önsegítő próbálkozásait, de
az is igaz, hogy hat hónapos intervallumra nézve ezek az anyagok nem hatnak a
páciens klinikai és szociális fejlődésére. A kutatás negatív eredménye a
szerzők szerint valós, és nem metodológiai hibák következménye. Egyelőre úgy
látszik, hogy az önsegítő csomagok nem adekvát kiegészítői az aktív kezelési
megközelítéseknek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése