A  nem öngyilkossági szándékú önsértés vizsgálata férfiak körében: Különböznek-e a  férfiak az önsértés alapvető jellemzőiben a nőktől?

Margaret S. Andover , Jennifer M. Primack, Brandon E. Gibb & Carolyn M. Pepper (2010). An Examination of Non-Suicidal Self-Injury in Men: Do Men Differ FromWomen in Basic NSSI Characteristics? Archives of Suicide Research, 14:1, 79-88.

DOI: 10.1080/13811110903479086

Készítette: Márton Blanka

Absztrakt

A kutatók eddig hasonló előfordulási gyakoriságról számoltak be a nem öngyilkossági önsértéssel kapcsolatban férfiak és nők között, habár az ezzel kapcsolatos kutatások száma igen csekély. Ez a tanulmány leírja és összehasonlítja az NSSI alapvető jellemzőit egy nem klinikai mintán a különböző nemek szerint. Negyvenhét olyan személlyel készült interjú, akik korábban részt vettek már nem öngyilkossági szándékú önsértésben (M=18.52 éves kor, SD=1.18 év). Az NSSI jellemzőit, beleértve annak gyakoriságát, az önsértő cselekvés megkezdéséhez köthető életkort, az önsértés módjait, az NSSI alatti fájdalmat és kontrol érzését, valamint a sérülések mértékét, hasonlítja össze férfiak (n=19) és nők (n=29) között. A férfiak és a nők szignifikánsan különböztek az önsértő viselkedés megkezdésének életkori sajátosságaiban, a sérülések mértékében és az önsértés módjaiban. A tanulmány alátámasztja a korábbi kutatások nemekkel kapcsolatos eredményeit és további vizsgálatokat javasol az önsértés nemi különbségeivel kapcsolatban.

Bevezetés

A nem öngyilkossági szándékú önsértés (továbbiakban NSSI) definíció szerint olyan szándékos károkozás a testen, amely nem öngyilkossági szándékkal jön létre és amely olyan viselkedésformákat tartalmazhat, mint a vagdosás, égetés, karmolás vagy a bőr csipkedése (Favazza, 1998; Prinstein, 2008). Az NSSI előfordulása a fiatal felnőttek körében a leggyakoribb, frissebb tanulmányok szerint a fiatal felnőttek több mint 38%-a vesz részt önsértésben (Gratz, Conrad, & Roemer, 2002; Klonsky, Oltmanns & Turkheimer, 2003). A negatív következmények magukban foglalják a változatos fizikai sérüléseket, a test elcsúfítását, a szégyent és a bűntudatot (Gratz, 2003). Az önsértésben résztvevő személyek szignifikáns hányada korábbi öngyilkossági kísérletekről is beszámol általában (Gordon et al., 2006). Az NSSI előzményekkel rendelkező személyek sokkal valószínűbben halnak bele egy öngyilkossági kísérletbe, mint azok, akik korábban nem vettek részt önsértésben, mivel egyrészt alábecsülik a kísérleteik halálos mivoltát (Stanley, Gameroff, Michalsen et al., 2001), másrészt azzal, hogy megszokják önmaguk megsértését nő az öngyilkosság kockázata (Van Orden, Merrill, & Joiner, 2005). Az NSSI kapcsán folytatott vizsgálatokat nagyrészt női mintán végezték korábban, mivel úgy gondolták, hogy ez a viselkedés túlnyomórészt a nőknél fordul elő (Favazza & Conterio, 1989; Suyemoto, 1998). Azonban a későbbi tanulmányok demonstrálták, hogy az önsértés hasonló mértékben fordul elő férfiak és nők között egyaránt a nem klinikai populációt tekintve (Andover, Pepper, & Gibb, 2007). Így a korai vizsgálatokkal kapcsolatban, amiket jórészt nőkkel végeztek, felmerül a kérdés, hogy mennyire általánosíthatók a férfi populációra (Gratz, 2003). Lehetséges például, hogy fontos különbségek vannak az alkalmazott módszerekben, az önsértés funkciójában, valamint súlyosságában a nők és a férfiak között. Claes, Vandereycken és Vertommen (2007) kutatásukban nemi különbségekről számoltak be az önsértő epizódok számával és gyakoriságával, a fájdalom intenzitásával, a sebek ellátásával, az önsértés funkciójával, illetve az azt megelőző és követő érzelmekkel kapcsolatban. A pszichiátriai betegekkel végzett tanulmányukban a férfiak naponta több epizódról számoltak be, nagyobb fájdalmat éltek át és kevésbé látták el az okozott sebeket, mint a nők. A módszerek eltérése a másik hangsúlyos különbség. Ugyanebben a kutatásban specifikusan a nőkre jellemző önsértési formák a vagdosás, karmolás, horzsolás és körömrágás voltak, míg a férfiaknál az égetés. A módszerek eltérésének figyelmen kívül hagyása ahhoz vezethet például, hogy férfiaknál kevésbé ismerjük fel ezt a jelenséget. Ezen tényezők miatt jelen kutatás célja tehát, hogy feltárja a férfiak és a nők közti önsértésbeli különbségeket, beleértve a kort, az előfordulási gyakoriságot, a módszereket, a fájdalom mértékét, a kontrolt érzését és a sérülés súlyosságát nem klinikai mintán.

Módszer

Résztvevők

A kutatásnak 103 egyetemista résztvevője volt. A résztvevők közel fele férfi (45.6%, n=47) többségében kaukázusi fehérek (71.8%, n=74). A vizsgálati személyek átlagéletkora 18.49 év volt (SD=1.03). A résztvevők 47%-a vett már részt korábban önsértésben, ezen személyek 39.6%-a (n=19) férfi. A jelen tanulmány elemzései speciálisan az NSSI múlttal rendelkező személyekre fókuszáltak.

Mérőeszközök

Frequency of Activities Scale (Andover & Pepper, 2002).

Egy 25 tételből álló kérdőív, amely az NSSI mérésére lett kifejlesztve. 9 item az öngyilkossági kísérletek és az NSSI módjainak értékelésére szolgál könnyedebb tételekbe ágyazva, mint például a zenehallgatás vagy sportolás. Az önsértés gyakoriságának mérése során a „soha”, „egyszer”, „néhányszor”, „gyakran” válaszok szerepelnek. Azon személyek, akik a „néhányszor” illetve a „gyakran” választ jelölik, meghívást kapnak a kutatás következő fázisába.

Symptom Checklist-90-Revised (SCL-90-R; Derogatis, 1994).

A felvételkor fennálló pszichológiai tüneteket vizsgáló önbevalláson alapuló kérdőív, mely 90 tételből áll, s melynek tételeit 5 fokú Likert-skálán kellett értékelni. A legalacsonyabb „egyáltalán nem” és a legmagasabb „rendkívüli módon” zavarnak a tüneteim intervallum között. A mérőeszköz megbízhatónak bizonyult mind klinikai, mind pedig nem klinikai mintán vizsgálva is.

Self-Mutilative Behaviors Interview (Andover & Pepper, 2002).

Olyan interjú, amely speciális önsértő viselkedéseket vizsgál (vagdosás; minták, szavak, szimbólumok karcolása a bőrbe; égetés; karmolás; sebgyógyulás megakadályozása; tűvel való szurkálás; önütlegelés; a csontok szándékos eltörése és „egyéb” módszerek) magában foglalva olyan specifikus információkat, mint, hogy hány évesen történt az első önsértő epizód, milyen gyakorisággal történik, a testen hol találhatók a sérülések, milyen a kontroll érzése és a fizikai fájdalom mértéke az önsértés alatt, hogyan kezeli a sebet, valamint milyen a sérülés mértéke. Az önsértés alatti kontroll érzését, valamint a fizikai fájdalom mértékét a legutóbbi epizódra vonatkoztatva 5 fokú Likert-skálán kellett értékelni (legalacsonyabb az „egyáltalán nem”, legmagasabb a „nagyon”). A sérülés mértékét a Rosen and Heard’s (1995) önsértés skáláján értékelték. A résztvevőknek a legfrissebb és a legsúlyosabb sérülésükről is be kellett számolniuk. A segítők ezután 1-től 4-ig terjedő skálán kategorizálták a sérülés súlyosságát (legalacsonyabb a felszíni sérülések, legmagasabb csoportba pedig azok a sérülések tartoznak, amelyeket több öltéssel kellett összevarrni, torzulást okoztak vagy életveszélyesek voltak). Ezen tanulmányban az egy évben történő önsértések számának átlagát úgy határozták meg, hogy a résztvevő által megadott egész élete során elkövetett önsértő epizódok számával osztották azon évei számát, amióta a személy önsértő viselkedésben vesz részt.

Eljárás

Az összes résztvevő írásos nyilatkozatot adott a részvételbe való beleegyezésről. A teljes vizsgálat körülbelül két és fél órát vett igénybe, amelyért cserébe kurzus kreditet kaptak a hallgatók.

Statisztikai vizsgálat

A hiányzó adatok vizsgálatánál nem mutatkozott jellemző mintázat, az adatok teljesen véletlenszerűen hiányoztak az NSSI múlttal rendelkező résztvevők között és a hiányzó adatokra számított maximum valószínűségi becsléseket minden elemzésben felhasználták. A csoportközi különbségek vizsgálatára t-próbát és khí négyzet próbát alkalmaztak. Az összes adatelemzés az SPSS 16. verziójában történt.

Eredmények

Először a demográfiai változók mentén hasonlították össze az NSSI múlttal rendelkezők (n=48) csoportját és a nem önsértők csoportját (n=55). A csoportok sem korban t(101)=.33, p=.75, reffectsize=.03, sem etnikailag  χ²(1)=.43, p=.51, Φ=.06 nem különböztek egymástól. A résztvevők között a két csoport nemi összetételében sem mutatkozott különbség  χ²(1)=1.33, p=.25, Φ=.11. Az önsértő múlttal rendelkezőknek szignifikánsan nagyobb valószínűséggel volt korábban öngyilkossági kísérletük, mint az önsértő múlttal nem rendelkezőknek, χ²(1)=15.56, p<.001, Φ=.39. Ez a tendencia a nemek szerinti vizsgálatnál is megmutatkozott (férfiaknál χ²(1)=6.44, p=.01, Φ=.37., nőknél χ²(1)=8.69, p=.003, Φ=.39). Továbbá az önsértő múltat is összehasonlították a férfiak és a nők között, hogy a nemnek van-e befolyása erre, ám nem találtak szignifikáns eltérést az életük során előforduló önsértő epizódok számában (1. Táblázat). Ahogyan az 1. Táblázatban látszik, a férfiak és a nők nem különböztek szignifikánsan az egy évben megadott átlagos önsértő epizódok számában, sem az NSSI-ben való részvételben az elmúlt évek során, sem a múltbeli öngyilkossági kísérletekben, sem pedig a szubjektív módon vagy a fizikailag átélt fájdalom mértékében. Eltérés volt azonban a jellemző életkorban, amikor első önsértő viselkedés lezajlott, mivel a lányoknál általában már fiatalabb korban létrejön a viselkedés, valamint ők nagyobb mértékű sérülésekről is számoltak be, amikor az interjúban a legfrissebb és a legsúlyosabb sérülésükről kellett nyilatkozni. Szintén látható volt egy nem szignifikáns trend abban, hogy a férfiaknál nagyobb volt a kontrollérzet az NSSI felett, mint a nőknél, t(46)=1.92, p=.06, reffectsize=.27. Mivel a szórásban nagy nemi különbségek voltak, így az átlagtól való eltérést nemenként vizsgálták. A nők szignifikánsan nagyobb eltérést mutattak az átlagtól, mint a férfiak az élettartam során létrejött önsértő epizódok kapcsán, t(42)=3.64, p=.001, reffectsize=.49, és az epizódok átlagos száma kapcsán is, t(38)=2.55, p=.02, reffectsize=.38, ami azt jelezheti, hogy a férfiak csoportja homogénebb az NSSI epizódok számát tekintve, mint a nőké. Habár nem volt a nemek között különbség az önsértésben használt módszerek számában, t(46)=.41, p=.68, reffectsize=.06, megfigyelhetők voltak nemi különbségek a választott módszerek típusában. A férfiak szignifikánsan nagyobb valószínűséggel használták az égetést, v2(1)=7.06, p=.008, reffectsize=.38, míg a nők szignifikánsan nagyobb valószínűséggel alkalmazták a vagdosás, v2(1)=4.11, p=.04, reffectsize=.29, illetve a karmolás módszerét, v2(1)=7.36, p=.007, reffectsize=.39. Nem volt különbség a nemek között a bőrbe karcolás arányában, a sebek begyógyulásának akadályozásában, a tűvel való szurkálásban és az önütlegelésben. A nők között a leggyakrabban alkalmazott módszer a vagdosás (n=14) és a karmolás (n=14), amíg férfiaknál az önütlegelés (n=9).

Diszkusszió

Ez a tanulmány egy feltáró kutatás, amely a nemi különbségeket kívánja megvizsgálni a nem öngyilkossági szándékú önsértés vonatkozásában. Az NSSI prevalenciája a női és a férfi egyetemisták között nem különbözött egymástól. Egy önsértésben résztvevő férfi élete során átlagban 36 alkalommal hajtja végre a viselkedést, amelyből az első epizód a korai serdülőkorra tehető. Az önsértő férfiak és nők nem különböznek szignifikánsan a múltbeli öngyilkossági kísérletekről beszámolva sem, de a nők nagyobb valószínűséggel követnek el öngyilkosságot, mint férfi társaik (Moscicki, 1994). A kutatásban résztvevők alacsony száma azonban nem teszi lehetővé, hogy messzemenő általánosítást tegyenek a cikk szerzői. Az önsértő múlttal rendelkező nők és férfiak összehasonlításánál egyforma valószínűséggel jelent meg az, hogy az elmúlt évben jelen volt-e önsértő viselkedés vagy sem. A férfiak sokkal kevésbé voltak heterogén csoport az egy évben átlagosan előforduló, illetve az egész életük során előforduló önsértő epizódok számát tekintve. Ebben a kutatásban az önsértő viselkedés szignifikánsan idősebb korban kezdődött el a férfiaknál, mint a nőknél, ami prevenciós szempontból nagyon fontos adat lehet. Az NSSI-vel kapcsolatos szubjektív tapasztalatokat tekintve a két nem nagyjából egyforma fájdalom és kontrol érzetről számolt be az önsértés során, azonban fontos, hogy a fizikai sérülés mértéke szignifikánsan nagyobb volt a nőknél a legutóbbi és a legsúlyosabb önsértő epizódot tekintve is. Érdekes módon a két nem között az önsértés módjában is különbség található, mert míg korábbi kutatások arról számoltak be, hogy általánosságban a vagdosás a leggyakrabban alkalmazott módszer (Briere & Gil, 1998), jelen kutatásban ez csak a női résztvevőknél volt igaz, míg a férfiaknál az önütlegelés bizonyult a leggyakoribbnak. Szignifikánsan gyakrabban használt módszer az égetés a férfiak körében, mint a nőknél, míg a nőknél szignifikánsabb gyakrabban fordul elő a fent említett vagdosás és karmolás alátámasztva a korábbi kutatások eredményeit (Claes, Vandereycken, & Vertommen et al., 2007). A módszerekben megjelenő különbségek oka nem ismert, de feltételezések vannak. Az első lehetőség, hogy az öngyilkossági módszerekhez hasonlóan itt is vannak tipikusan „férfias” és „nőies” módszerek. Másrészt az eltérő módszerek az eltérő mögöttes pszichopatológiáknak megfelelően alakulhatnak. A módszerekben kimutatott nemi különbségek azért fontosak, mert ha az önsértés kapcsán csak egy konkrét módszerre kérdeznek rá, akkor nem feltétlenül tükrözi a valóságot a férfiak önsértő viselkedésével kapcsolatban, hiszen ők eltérő módszereket használnak.

Ez a tanulmány tehát a nem öngyilkossági szándékú önsértés nemek szerinti különbségeit és hasonlóságait próbálta feltárni. A konklúziók limitáltak az alacsonyszámú minta miatt, de az eredmények empirikus támogatást nyújtanak a nemi különbségek további vizsgálatához az NSSI kapcsán. A nem szignifikáns eredményekre vonatkozó kis és közepes hatásméretek arra engednek következtetni, hogy a kis minta miatt a vizsgálat nehezen tudott szignifikáns különbségeket kimutatni. A cikk írói így a témában további, nagyobb mintán végzett kutatásokra hívják fel a figyelmet. Szintén felvetik, hogy ugyanezt a vizsgálatot klinikai mintán is fontos lenne elvégezni. Ez a kutatás egy fontos lépés volt az önsértés férfiaknál való feltérképezésében és meghatározó az NSSI kutatások általánosíthatóságának kérdésében. A klinikusoknak és a kutatóknak tájékozódniuk kell az önsértés eltérő módszereiről annak érdekében, hogy az önsértő viselkedést adekvátan tudják értékelni a férfiaknál is.

A pszichés distressz és a  lombikprogram kimenetele

Pasch, L. A., Gregorich, S. E., Katz, P. K., Millstein, S. G., Nachtigall, R. D., Bleil, M. E., & Adler, N. E. (2012). Psychological distress and in vitro fertilization outcome. Fertility and Sterility, 98(2), 459–464. https://doi.org/10.1016/j.fertnstert.2012.05.023

Készítette: Molnár Andrea

Absztrakt

A vizsgálat tárgya annak megállapítása volt, hogy a pszichés distressz befolyásolja-e az IVF beavatkozás kimenetelét, illetve az IVF eljárás kimenetele előre jelzi-e a későbbi pszichés distresszt. A 18 hónapon keresztül végzett prospektív kohorszvizsgálat öt intézmény kétszáz olyan nőbetegére terjedt ki, akik a vizsgálat kezdetekor az első lombikprogram előtt álltak. A kísérleti személyekkel interjúkat és kérdőíveket vettek fel induláskor, illetve ezt követően a negyedik, tizedik és tizennyolcadik hónapban. Az eredmények szerint a lombikprogram sikertelensége előre jelzi a későbbi pszichés distresszt, viszont a beültetéseket megelőző distressz alapján nem jelezhető előre a beavatkozás sikertelensége. Ennek alapján a terhesség bekövetkezésének esélyét növelő pszichológiai intervenciók helyett a kutatók azt javasolják, hogy a lombikprogramban résztvevőket inkább abban segítsék, hogy felkészülhessenek a beavatkozásokra, és megfelelő coping stratégiákat sajátítsanak el a beavatkozások elviseléséhez, illetve a beültetések sikertelenségének esetére.

Bevezetés

 A pszichés distressz IVF-re gyakorolt hatása nem kérdéses, hiszen feltételezhető, hogy a szorongás és distressz negatívan hat a hormonális-, neuroendokrin- és immunrendszerre. Viszont a mechanizmus nem minden részletét sikerült még egyértelműen azonosítani, és a legtöbb kutatással kapcsolatban módszertani problémák is felmerülnek. Viszonylag kevés kutatás foglalkozott eddig azzal, hogy az IVF kedvezőtlen kimenetele milyen későbbi distresszhez vezet, mivel a legtöbb esetben csak keresztmetszeti kutatást végeztek. A néhány rendelkezésre álló hosszmetszeti kutatás alapján megállapítható, hogy a szorongás és depresszió mértéke növekszik a sikertelen beültetés után; a nők 10-25%-ánál a distressz klinikai mértékűvé válik. Jelen tanulmány arra irányul, hogy az IVF előtti pszichés distressz előre jelzi-e a lombikprogram kimenetelét, valamint az IVF kimenetele előre jelzi-e a nők későbbi pszichés distresszét. A prospektív longitudinális kutatás során a meddő nőkkel az első lombikprogram előtt és után interjúkat készítettek, standardizált tesztekkel mérték a szorongás és depresszió mértékét, illetve figyelembe vették azt, hogy a beültetés sikeres volt-e; így a kutatók azokat a pszichés támogatási módokat is megkísérelték feltárni, amelyek leginkább segíthetnek a lombikprogramra való felkészülésben.

Vizsgált populáció és vizsgálati módszer

A kutatásba vont nők a San-Francisco-öböl öt endokrinológiai szakrendeléséről, nyolc helyszínről érkeztek. A részvétel feltétele volt, hogy 1) először látogattak el egy meddőségi klinikára 2) nem vettek részt korábban lombikprogramban 3) nem távolították el a méhüket, nem sterilizálták őket 4) nem volt korábban vetélésük 5) jelenlegi férfi partnerükkel gyermeknemzéssel próbálkoznak 6) angolul beszélnek. Az első interjúkat az arra vállalkozó, alkalmas résztvevőkkel a meddőségi klinikán tett első látogatást követő 3 hónapon belül és az IVF kezdete előtt vették fel. A résztvevők e-mailben kaptak egy kérdőívcsomagot is, amit az első interjúra vittek vissza kitöltve. Az 1040 alkalmas nőből 416 (41,2%) fejezte be az interjút is. 372 (35,1%) visszautasította a részvételt, 194 (18,3%) nem volt elérhető, és 58 fő (5,5%) belekezdett az első lombikprogramba az első interjú lebonyolítása előtt. Az utánkövetéses vizsgálatokra az első interjú utáni negyedik, tizedik és tizennyolcadik hónapokban került sor, ekkor kérdőíveket és telefonos interjúkat alkalmaztak. Minden egyes interjú kitért arra, hogy a legutóbbi interjú óta 1) belekezdtek-e újabb programba, és ha igen mikor 2) mi volt a beültetés vagy más beavatkozás eredménye 3) a nő teherbe esett-e lombikprogramon kívül.

A pszichés distressz mérése

A depresszió és szorongás megállapítása a vizsgálat kezdetekor és minden follow-up időpontban 4 fokú lineáris skálákkal történt. A depressziót a Center for Epidemiologic Studies Depression Scale (CES-D) segítségével mérték. A kutatás nagyon jó, r=0,90-es belső konzisztenciát mutatott. Az állapotszorongás mérésére a State-Trait Anxiety Inventory (STAI) alskáláit használták. Jelen kutatás eredményeinek belső konzisztenciája kiváló, r=0,92.

Eredmények

A résztvevők 24-45 év közöttiek voltak, átlagéletkoruk 35 év. A nők többsége fehér bőrű, felsőfokú iskolai végzettségű, és viszonylag magas jövedelemmel rendelkezik. Legtöbbjük gyermektelen, közel fele arányban több mint 2 éve meddő. Az első IVF előtt 28%-uk szenvedett klinikai mértékű depresszióban és 56%-nál volt klinikai mértékű szorongás kimutatható. Minden résztvevő átlagos depressziójának szintje emelkedett az első beültetést követően.

A beavatkozás előtti pszichés distressz befolyásolta-e az első IVF kimenetelét?

A „sikeres” csoportba azokat sorolták, akiknek sikerült a gyermekvállalás (57 fő, 28%), ezen belül akinek élő gyermeke született a lombikprogramnak köszönhetően (42 fő, 21%), és akik a kutatás lezárásakor ultrahangvizsgálattal igazoltan várandósak voltak (15 fő, 7%). A „sikertelen” csoportba 145 nő került; ebből 33 fő (16%) esetében nem lehetett befejezni a programot (elkezdték a stimulálást, de nem került sor petesejt leszívásra vagy embriótranszferre), 84 fő (42%) esetében negatív lett a terhességi teszt eredménye, és 28 fő (14%) esetében a beültetés vetéléssel zárult, vagy meg kellett szakítani a terhességet.

Az eredmények szerint nem volt szignifikáns különbeség a sikeres és sikertelen személyek IVF előtti depresszió- vagy szorongásszintje között; a beavatkozás előtti depresszió nem bizonyult az IVF-kimenetel szignifikáns meghatározójának, és nem volt kimutatható kapcsolat a beavatkozás előtti depresszió illetve a depressziómérés óta az IVF kezdetéig eltelt idő között sem. A nő életkora azonban szignifikánsan előre jelezte a beavatkozás sikertelenségét. Az életkor előre haladtával évenként 9%-kal csökkent a teherbe esés valószínűsége. Az etnikum, jövedelem, végzettség, a meddőség hossza, a follow-up időpontja, a beavatkozás előtti depresszió mérése és az IVF kezdete között eltelt napok száma esetében nem tapasztaltak szignifikáns hatást.

Az IVF sikertelensége befolyásolta-e a későbbi pszichés distressz mértékét?

Az IVF utáni distressz mértékének megállapításához a beavatkozás kimenetelét vizsgálták az IVF előtt és az utánkövetéskor felvett adatokkal. Átlagosan 75 nap telt el a legközelebbi beavatkozás és a mért pszichés distressz között. A 202 résztvevőt három csoportban vizsgálták: 62 terhes, 103 sikertelen, és 37 jelenleg IVF programban.

A kutatók arra jutottak, hogy az IVF előtti depresszió magasabb IVF-et követő depresszióval jár (B=0,50; p<.0001), és a sikertelen beavatkozás magasabb IVF utáni depressziót eredményez (B=7,34; p<.001). A legutóbbi beavatkozás óta eltelt idő hosszával azonban csökkent az IVF utáni depresszió (B=-2,39; p<.0001).

Az IVF előtti szorongás magasabb mértékű IVF utáni szorongással jár (B=0,57; p<.0001), és a sikertelen beavatkozás magasabb IVF utáni szorongást eredményez (B=5,49; p<.01). A legutóbbi beavatkozás óta eltelt idő hosszával csökkent az IVF utáni szorongás (B=-4,26; p<.0001).

Diszkusszió

Ez volt az első olyan prospektív longitudinális vizsgálat, amely egyidejűleg vizsgálta azt, hogy a pszichés distressz hogyan hat az IVF kimenetelére, és azt, hogy az IVF eredménye hogyan befolyásolja az ezt követően kialakuló distresszt. Ez a világon a második (az USA-ban pedig az első) olyan vizsgálat, amely ekkora mintával számolt. A kutatók arra jutottak, hogy az IVF sikertelesége előre jelzi a pszichés distresszt, de az IVF előtti distressz nem befolyásolja a lombikprogram kimenetelét. Ez az eredmény eltér azoktól a korábbi kutatásoktól, melyek szerint az IVF előtti distressz nagyobb mértékben vezet sikertelen beültetéshez.  

A kutatást több tényező tekintetében a korábbiaktól eltérően kivitelezték 1) kizárólag olyan nőket vizsgáltak, akik az első IVF előtt álltak, azaz akik emocionális élményét még nem befolyásolták korábbi sikertelen beültetések kudarcai 2) a pszichés distresszt standardizált mérőeszközökkel mérték 3) a pozitív terhességi teszt helyett az előrehaladott terhességet vagy élveszülést tekintették sikeres kimenetnek 4) a megszakított lombikprogramokat is figyelembe vették.

A vizsgálat eredményeként azt mutatták ki, hogy sikertelen lombikprogram után a depresszió a résztvevők felénél, a szorongás pedig a résztvevők kétharmadánál emelkedett számottevően. Habár a sikertelenekhez képest a sikeres nők distressz szintje alacsonyabbnak bizonyult, 30%-uk esetében a depresszió, 50%-uk esetében pedig a szorongás kockázata fennmaradt a terhesség teljes időtartamára. Mindez pedig az IVF előtti és utáni distressz jelentőségét támasztja alá. Elképzelhető, hogy a magasabb mértékű kimutatott distressz annak volt köszönhető, hogy a kutatást nem a meddőségi kezelést nyújtó egészségügyi személyzet végezte, és így a válaszadók nem féltek attól, hogy válaszaikat az orvosaik is láthatják, ami befolyásolhatta volna a kezelésre való alkalmasságuk megítélését. Az európai és egyéb országokban mért distressz mértékéhez képest jelentősen magasabb USA-adatok oka lehetett az amerikai lombikprogramok relatív drágasága is.

Már önmagában az az eredmény is segíthet a lombikprogrammal járó stressz csökkentésében, hogy az eljárást megelőző szorongás és depresszió nem befolyásolja kedvezőtlenül a lombikprogram kimenetelét: ennek tudatában a résztvevők kevésbé hibáztathatják önmagukat sikertelenség esetén. A beavatkozással járó stressz csökkentése, és a páciensek támogatása a megküzdésben minden résztvevő intézmény feladata lenne, a meddőségi központtól a gyógyszergyártókig. A stresszcsökkentő és megküzdést támogató intervenciók fejlesztése nem csak az emocionális szenvedés mérséklését célozza, hanem a programban maradást is szolgálja. Így csökkenthető azok aránya, akik kilépnek a lombikprogramból, mielőtt elérték volna végső céljukat: a várandósságot.

Mennyiben   járulnak   hozzá a negatív affektusok, a kimeneti elvárások és a metakogníciók a dohányzáshoz   és a nikotinfüggőséghez?

Nikčević, A. V., Alma, L., Marino, C., Kolubinski, D., Yılmaz-Samancı, A. E., Caselli, G., Spada, M. M. (2017). Modelling the contribution of negative affect, outcome expectancies and metacognitions to cigarette use and nicotine dependence. Addictive Behaviors, 74, 82-89

Készítette: Nagy Kata

Absztrakt

A pozitív elvárások a dohányzás kimenetével kapcsolatban és a metakogníciók a dohányzásról egyaránt pozitívan kapcsolódnak a cigarettázáshoz és a nikotinfüggőséghez.  A tanulmány célja egy olyan modell tesztelése volt, amely függő változói a nikotinfüggőség és a napi cigaretták száma, független változói a szorongás és a depresszió, mediátor változói a dohányzás kimeneteléhez kapcsolódó elvárások és metakogníciók. A minta 524 dohányzóból állt, akik az FTNF önbevallásos teszten (Fagerstrom Nikotin Függőségi Teszt) 3 pontot vagy többet értek el. A szorongás nem volt összefüggésben a nikotinfüggőséggel és a cigarettahasználattal, de pozitívan kapcsolódott a mediátorok többségéhez. A depresszió pozitívan korrelált a függőséggel, nagyon gyengén a dohányzással, de nem volt kapcsolat az elvárásokkal vagy a metakogníciókkal. Az elvárás a negatív érzések csökkentésére pozitívan kapcsolódott a függőséghez, de a napi cigaretták számához nem. A társas nyomás elvárása pozitívan kapcsolódott a cigaretta használathoz. Minden metakogníció pozitívan kapcsolódott a nikotinfüggőséghez. A dohányzáshoz a kontrollálhatatlanság negatív metakogníciója kapcsolódott pozitívan. A két mediátor változó közül a metakogníció tűnik erősebbnek az eredmények alapján.

BEVEZETÉS

Szorongás, depresszió és nikotinhasználat

A kutatások azt mutatják, hogy dohányzóknál a nemdohányzó populációhoz képest magasabb a mentális betegségek előfordulása: gyakoribbak a szorongásos és affektív zavarok (Buckley és mtsai., 2005, John, Meyer, Rumpf, Hapke, 2004; Lasser és mtsai., 2000).

Leventhal, Kahler, Ray és Zimmerman (2009) a nikontinfüggőség és a rosszkedv, a reménytelenség, a csökkent étvágy valamint a pszichomotoros agitáció között talált kapcsolatot. A depresszió, a szorongás és a dohányzás közötti kapcsolatról ellentmondásosak a korábbi eredmények. Leventhal és Zvolensky (2015) a nikotinhasználat és a depresszió, valamint a szorongás közötti kapcsolatot az érzelmi sérülékenységben látta. Ez a sérülékenység anhedóniát, szorongástűrési és distressztűrési nehézséget jelent.

Dohányzással kapcsolatos elvárások

Számos kutatás igazolta, hogy a dohányzással kapcsolatos elvárásoknak nagy szerepe van. Ezeket alakíthatja a szülői nevelés, a kortárs interakciók de akár a média is. (Flay et al., 1994; Khoddam & Doran, 2013). Ezeknek a várakozásoknak a felmérésére készült a Dohányzás Következményei Kérdőiv (Smoking Consequences Questionnaire, SCQ; Brandon és Baker, 1991) amely az egyén szerinti szubjektív hasznosságra fókuszál. Pozitív dohányzási elvárás pl.: cigaretta ízének élvezete, negatív pl.: az egészségrizikó. A használóknál logikusan inkább a pozitív aspektusok vannak előtérben. De arra is vannak bizonyítékok, hogy a szubjektív szorongás és a szorongástűrés a dohányzással kapcsolatos elvárásokhoz kapcsolódik (pl.: jobban szorong, akinek több negatív kimenettel kapcsolatos elvárása van) (McNally, 2002).

Metakogníciók a dohányzásról

A metakogníció tulajdonképpen a saját tudásunkról rendelkezésre álló tudás, ami korábbi tapasztalatainkra épül. Pozitív metakogníciók, amelyek specifikus megküzdési stratégiákról szólnak, és segítenek a kogníció- és az érzelemszabályozásban. (pl.: Ha sokat gondolkozom ezen, akkor megértem.) A negatívak az észlelt bizonytalanságra fókuszálnak a kognitív-affektív állapotokban: a potenciális veszély kerül előtérbe. (Ha elkezdek aggódni, akkor nem tudom abbahagyni.) A pozitív metakogníciók az addiktív viselkedés vonzó aspektusához kapcsolódnak, mint a kontroll, pl.: a dohányzás segít szabályozni a gondolataim/a dohányzástól jobb kedvem lesz. A negatív metakogníciók pedig kifejezzen a viselkedés folytatását támogatják az észlelt kontrollhiány miatt: pl.: hiába próbálok leszokni nem megy, a cigi erősebb nálam (Nikčević és Spada, 2010).

A kutatások alapján a metakogníciók lehetnek a dohányzás és a nikotinfüggőség prediktorai, és a depresszióhoz és szorongáshoz is kapcsolódnak. (Nikčević és Spada, 2008, 2010).

Jelen vizsgálat célja egy olyan mediációs modell tesztelése, melyben a depresszió és a szorongás előrejelzi a dohányzással kapcsolatos elvárásokat és metakogníciókat, melyek prediktálják a cigarettahasználatot és a nikotinfüggőséget.

MÓDSZER

Minta

524 dohányos török személy vett részt a vizsgálatban (263 férfi, 261 nő), ők 18-68 év közöttiek, és 3 vagy több pontot értek el az Fagerstrom-teszten (a Fagerstrom Nikotin Függőségi teszten a 3 pont már alacsony/közepes nikotinfüggőséget jelöl) (Uysal és mtsai., 2004). A minta átlagosan elszívott cigarettaszáma egy napon: 18,8. (A továbbiakban a dohányzás ezt a változót jelöli.)

Eljárás

Az etikai engedélyt követően, a résztvevők emailen keresztül kapták meg az online kérdőívet. A dohányzás gyakoriságát a következő kérdéssel operacionalizálták: Hány szál cigarettát szív el egy átlagos nap? A nikotinfüggőség megállapítására Fagerstrom Nikotinfüggőségi Teszt 6 itemét használták, a mintába a minimum 3 pontot elérő egyének kerültek. A szorongás és depresszió szintjét a HADS (Kórházi Szorongás és Depresszió Skála) török verziójával mérték fel. A dohányzással kapcsolatos elvárások megismeréseként a vizsgálati személyek a Rövid Dohányzási Következmények Kérdőív (Felnőtt változat) (BSCQ-A; Süsen Yalçınkaya-Alkar, 2016) 25 állítását értékelték 10 pontos Likert skálán. A metakogníciót a Dohányzási Metakogníciók Kérdőívvel (MSQ, Alma et al., 2017) mérték 4 pontos Likert skálán.

EREDMÉNYEK

A nikotinfüggőség és a dohányzás szorosan korrelál (r=0,58), de nem átfedő fogalmak. A változók modelljébe a kort és a nemet is bevonták. Pozitív és közvetlen kapcsolatot találtak minden metakogníció és a nikotinfüggőség között, és egy dohányzással kapcsolatos elvárás (a társas nyomás) és a nikotinfüggőség között. A depresszió jelentősen összefügg a nikotin dependenciával, de nagyon kis mértékben a naponta elszívott cigarettákkal. Összességében kontrollálhatatlanság metakogníciója bizonyult a legerősebb közvetlen prediktornak, mint a naponta elszívott cigaretták, mint a nikotinfüggőség tekintetében. Ezen felül találtak szignifikáns közvetett kapcsolatokat is. A szorongás és a nikotinfüggőség közötti kapcsolatot az érzelemszabályozással kapcsolatos pozitív metakogníciók, a kontrollálhatatlansággal és a kognitív interferenciával kapcsolatos negatív metakogníciók mediálják. A szorongás és a dohányzás közötti kapcsolatot szintén a kontrollálhatatlansággal kapcsolatos negatív metakogníciók mediálják. A hatásméret jónak bizonyult, TCD=0,34.

DISZKUSSZIÓ

A vizsgálatban azt feltételezték, hogy a dohányzással kapcsolatos elvárások és metakogníciók különböző mintái összhangban lesznek a dohányzás és a nikotinfüggőség különböző mintáival. De a végleges mediációs modell azt mutatta, hogy a szorongás nem kapcsolódott se a dohányzáshoz, se a nikotinfüggőséghez, de pozitívan korrelált a mediátor változókkal (kivéve aktivációs szint javítása és a társas serkentés).

Ezzel szemben a depresszió a nikotinfüggőséggel és (nagyon gyengén) a dohányzással is pozitívan korrelált, de nem kapcsolódott semmilyen elváráshoz vagy metakognícióhoz. A kontrollálhatatlansággal kapcsolatos negatív metakogníció a dohányzáshoz kapcsolódott pozitívan. Egyetlen elvárás, a negatív érzés csökkentése korrelált pozitívan a nikotinfüggőséggel. Az összes pozitív metakogníció pozitívan járt együtt a nikotinfüggőséggel. A pozitív kapcsolat a depresszió és a nikotinfüggőség valamint a dohányzás között jól illeszkedik a szakirodalomba. (Breslau és mtsai., 2004; Leventhal és mtsai., 2009).

Viszont a szorongás nem kapcsolódik se a függőséghez, se a dohányzáshoz. Ez is illeszkedik a friss kutatásokhoz, miszerint specifikus szorongásformák (pl.: pánikbetegség) kapcsolódnak inkább a nikotindependenciához, nem pedig az általános szorongás (Moylan és mtsai., 2012). Mindazonáltal a szorongás a metakogníciós mediátor változók mentén kapcsolódik a nikotinfüggőséghez és a dohányzáshoz. Ez összhangban van Nikčević és mtsai (2015) kutatásával. Az eredmények azt mutatják, hogy a kontrollálhatatlanság negatív metakogníciója sokkal erősebb prediktor, mint a pozitív metakogníciók. Ennek oka az lehet, hogy ha valaki meg van győződve valaminek a kontrollálhatatlanságáról, akkor nem is próbálja megváltoztatni a viselkedését. Még egy pozitív vágyódás legyőzhetőbb lehet.

Összességében kimondhatjuk, hogy a metakogníciók fontos szerepet játszhatnak a dohányzáról való leszokásban Tehát a metakognitív terápia technikái és elvei (Wells, 2009) potenciálisan hasznosak lehetnek a leszokásban. A dohányzás abbahagyása ezek szerint jobban függhet a metakognícióktól, mint a kimenetellel kapcsolatos elvárásoktól.

A kutatás korlátai közé tartozik, hogy a mintát nem véletlenszerűen választották ki, van egyfajta kiválasztási torzítás. Az önbevalló kérdőíveken megjelenhet az énbemutatás hatása. A vizsgálat keresztmetszeti jellege miatt ok-okozati kapcsolatokra nem lehet következtetni. A témában longitudinális kutatásokra lenne szükség.

A  jóga hatása a stresszre, a stresszhez való adaptációra és a szívfrekvencia  variabilitására mentális egészséggel foglalkozó szakembereknél – randomizált, kontrollált kísérlet

Lin, S. L., Huang, C. Y., Shiu, S. P., & Yeh, S. H. (2015). Effects of yoga on stress, stress adaption, and heart rate variability among mental health professionals—a randomized controlled trial. Worldviews on Evidence‐Based Nursing, 12(4), 236-245.

Készítette: Kertész Luca

Absztrakt

A mentális egészséggel foglalkozó szakemberek gyakran olyan, a munkájukhoz köthető stresszt élnek át, mely kiégéshez vezethet, aminek negatív hatása van mind a szervezetre, mind a páciensekre. Jelen tanulmány célja a jóga hatásának vizsgálata a munkahelyi stresszre, a stresszhez való adaptációra és az autonóm idegrendszer működésére, mentális egészséggel foglalkozó szakemberek körében. Randomizált kontrollcsoportos elrendezés segítségével hasonlították össze a kísérleti (akik részt vettek jóga órákon) valamint a kontroll csoportot (akik nem vettek részt jóga órákon) 12 héten keresztül. A munkahelyi stresszt és a stresszhez való adaptációt, a program előtt és után mérték. A pulzusszám variabilitását pedig az intervenció előtt, a közepén (6 hét után), majd az intervenció után (12 hét után). Az eredmények alapján a jógás csoportban lévők szignifikáns csökkenést tapasztaltak a munkahelyi stressz szintjükben (t = −6.225, p < .001), és szignifikáns fejlődést a stresszhez való adaptációs képességükben (t = 2.128, p = .042). A kontrollcsoportban szereplők nem mutattak szignifikáns változást. Összehasonlítva az átlagos különbségeket a pre- és posztteszten a jógás és a kontrollcsoport között, a kutatók azt találták, hogy a jógás csoportban szignifikánsan csökkent a munkahelyi stressz (t=−3.216, p = .002), de nem volt szignifikáns változás a stresszhez való adaptációban (p = .084). Kontrollálva a preteszten mutatott munkahelyi stresszszintet, a jógás csoportban lévők szignifikáns növekedést mutattak az autonóm idegrendszeri aktivitásban félidőben (t = −2.799, p = .007), és a végén is (t = −2.099, p = .040), míg a kontrollcsoportban lévők nem. Mindezek miatt hasznos lehet, ha az egészséggel foglalkozó szakembereknek lehetőségük van jóga foglalkozásokra járni.

Bevezetés

Segítő viselkedés akkor jelenik meg, amikor az emberek eldöntik, hogy segítenek, majd véghez viszik a tervüket. Jelen társadalmunkban a segítség, amit a mentális egészséggel foglalkozó szakemberek adnak pácienseiknek, kiemelt jelentőségű. Az ilyen szakemberek állandó és ismétlődő emocionális stressznek vannak kitéve, ami akár kiégéshez is vezethet. Sahraian, Fazelzadeh, Mehdizadeh, and Toobaee (2008) azt találták, hogy ezen szakembereknél szignifikánsan magasabb az érzelmi kimerültség és a deperszonalizáció szintje, mint más szakembereknél. A munkahelyi stressz a fizikai és mentális egészségre is hatással van és olyan tünetek is megjelenhetnek következtében mint inszomnia, alvás zavarok, menstruációs zavarok testsúly váltakozás, irritáltság és depresszió (Bauer et al., 2003). Burnard (1991) leírása alapján pedig indirekten a szervezetre valamint a páciensekre is hatása lehet.

Ha ezt a problémát jobban megértenénk, segítséget lehetne nyújtani a stressz kezeséséhez. A jóga egy olyan fizikai és mentális gyakorlás mely segíti a relaxációt az Ászanákon keresztül (Bhavanani, Ramanathan, Balaji, & Pushpa, 2014). Éppen ezért segíthet a stresszel teli események kezelésében (Louie 2014).

A jóga munkahelyi stresszre való hatását vizsgáló kutatások főként az ápoló személyzetre koncentráltak (Chang, Chen, & Kuo, 2004; Chen, Lee, Tsai, & Tsai, 2013; Chung et al., 2014; Gomes & Teixeira, 2014; Liu & Liu, 2009; Tang, Chen, Chen, Chang, & Lin, 2005). Csak néhány kutatásban vizsgáltak különböző mentális egészséggel foglalkozó szakembereket (Chang et al., 2003; Shen, Cheng, Tsai, Lee, & Guo, 2005), főleg olyan kínai közösségekben, ahol a taoista vallás népszerű. Ennek hatása lehetett a jóga gyakorlására is.

Egy pilot kutatás alapján, ahol a résztvevők a jóga hatására sokkal nyugodtabb hangulatról számoltak be, jelen kutatás hipotézise, hogy a jóga hatékonyan fogja csökkenteni a munkahelyi stresszt, a mentális egészséggel foglalkozó szakembereknél és elősegíti a stresszhez való adaptációt. Ennek vizsgálata céljából a kutatók mérték a munkahelyi stresszt a stresszhez való adaptációt, valamint az autonóm idegrendszeri aktivitás egyensúlyát. Mindezt pszichiátereknél, ápolóknál, pszichológusoknál, szociális munkásoknál és terapeutáknál. A kutatás három hipotézise: (1) A munkahelyi stressz és a stresszhez való adaptáció a mentális egészséggel foglalkozó szakembereknél a kísérleti csoportban szignifikánsan javulni fog a jógás intervenció hatására. (2) A munkahelyi stressz és a stresszhez való adaptáció a mentális egészséggel foglalkozó szakembereknél a kísérleti csoportban szignifikánsan javulni fog a jógás intervenció hatására a kontrollcsoporthoz viszonyítva. (3) A HVR indexek, amik tartalmazzák mind a szimpatikus (LF), mind a paraszimpatikus (HF) idegrendszeri funkciókat, valamint az autonóm idegrendszeri funkciókat (LH/HF), a kísérleti csoportban lévő mentális egészséggel foglalkozó szakembereknél szignifikánsan javulni fognak a jógás intervenció hatására a kontrollcsoporthoz viszonyítva.

Módszerek

A kutatás során a résztvevők random módon kerültek a kísérleti vagy a kontroll csoportba, valamint a vizsgálatvezető nem tudta ki melyik csoportban van. Az intervenció heti egy 60 perces jóga óra volt 12 héten keresztül. A kontrollcsoport résztvevőinek szabad foglalkozás volt ilyenkor, melynek során tv-t néztek és nem edzettek. Minden résztvevő aláírta a tájékoztatott beleegyező nyilatkozatot.

60 mentális egészséggel foglalkozó szakember vett részt a kutatásban, akik nem vettek részt semmilyen formális edzési programban. 30-30 fő került a csoportokba random módon. Minden vizsgálati személy részt vett a pre- és posztteszten. A résztvevőket hirdetéssel és személyesen keresték meg. A regisztráció után egy találkozás alkalmával elmondták a részleteket, ezután írhatták alá a tájékoztatott beleegyező nyilatkozatot. A résztvevők átlag életkora 30 év, főként hajadon nők, vallás tekintetében taoisták, főiskolai végzettséggel, akik az egészségügyben dolgoznak.

A mérőeszközök között szerepelt szubjektív önbevalláson alapuló kérdőív, valamint objektív biofeedback (HVR) monitor. Az intervenció előtt és után minden résztvevőnek ki kellett tölteni különböző kérdőíveket: demográfiai jellemzőkről, szakmai háttérről, munkahelyi stresszről valamint stresszhez való adaptációról. A pulzusszám variabilitás (HVR) mérésére az intervenció előtt, félidőben és a végén került sor. A munkahelyi stressz kérdőívnek egy kínai változatát használták (Lan, 2004), melyben 10-10 item volt a munkával kapcsolatos elégedettségről, a szerepekről és a karrier fejlesztéséről. További 5 item az interperszonális kapcsolatokról, és 15 item a szervezet struktúrájáról. A stressz adaptációs kérdőív 30 itemes kínai változatát használták (Chang, 2003). Itt minden kérdés az utóbbi egy hónap élményeire vonatkozik. HVR Monitor (VI.89) segítségével vizsgálták a szipmatikus, paraszimpatikus és automóm idegrendszer aktivitását.

Az intervenció heti egy 60 perces jóga óra volt 12 héten keresztül. Ez általában lassabb bemelegítéssel kezdődött, amit erőltetett hasi légzés, meditáció és nyújtó pózok követtek. Két képzett jógaoktató ellenőrizte az órák minőségét. A kontrollcsoport szabad foglalkozáson vett részt edzés nélkül.

Az elemzésekhez SPSS 20.0 programot használtak (SPSS Inc., Chicago, IL, USA). Az adatokat ANCOVA, t-próba és khí-négyzet teszt segítségével elemezték.

Eredmények

A demográfiai jellemzők tekintetében nem volt szignifikáns különbség a kísérleti és kontrollcsoport között (nem (X2 = .20, p = .33), családi állapot (X2 = 1.113, p = .785), vallás (X2 = 9.147, p = .079), iskolázottság (X2 = 2.955, p = .086), foglalkozás (X2 = .0, p = 1.000), életkor (X2 =−1.233, p = .222)). Preteszt során a stressz adaptációs szintben nem volt különbség a két csoport között (t = −1.00, p = .32), azonban a munkahelyi stressz tekintetében igen (t = −2.38, p = .02). A jógás csoport a 12 hét alatt szignifikánsan fejlődött a munkahelyi stressz tekintetében (t = −6.225, p = .0), ugyanígy a stresszhez való adaptációban is (t = 2.128, p =.042). A kontrollcsoportban egyik tényező esetében sem volt szignifikáns változás (t =.343, p = .734; t=−.024, p = .981). Továbbá a munkahelyi stressz szignifikánsan nagyobb mértékben csökkent a jógás csoportban, mint a kontrollcsoportban (t = −3.216, p = .002). A stresszhez való adaptáció viszont nem javult szignifikánsan a jógás csoportban a kontrollhoz képest (t = 1.760, p = .84).

A preteszt eredményeit a középidőben végzett eredményekhez hasonlítva a jógás csoportban szignifikánsan javult az autonóm idegrendszeri funkció a kontrollcsoporthoz képest (t = −2.799, p = .007). Szintén ugyanilyen irányú szignifikáns eredmény volt kimutatható, ha a pretesztet a posztteszttel hasonlították össze (t=−2.099, p = .040). A szimpatikus valamint a paraszimpatikus aktivitásban nem volt szignifikáns különbség a két csoport között (t=.359, p=.721; t = 1.762, p = .83).

Diszkusszió

A mentális egészséggel foglalkozó emberek tapasztaltak munkahelyi, vagy munkához kapcsolódó stresszt, ami okozhat kimerültséget, idegességet, depressziót, csökkent munkaképességet vagy akár kiégést is. Éppen ezért nagyon fontos, hogy csökkentsék a stresszt és javítsák az adaptációjukat. E tanulmány szerint már 12 héten át tartó heti rendszerességgel végzett jóga segíti ezt. Ez illeszkedik egy, az átlagpopuláción végzett kutatás eredményeihez (Wolever et al., 2012). A jógás csoportban a munkahelyi stressz és a stresszhez való adaptáció is szignifikánsan csökkent a 12 hét alatt. A két csoportot összehasonlítva a munkahelyi stressz és az autonóm idegrendszeri aktivitás szignifikánsan javult a kontrollcsoporthoz képest, a stresszhez való adaptáció azonban nem. Utóbbi talán azért nem változott, mert a jóga hatással van a fizikai testre, de nem szolgáltat készségeket az adaptációhoz. Vagy a kontrollálatlan fizikai aktivitás hatással volt a kontrollcsoportra. A jógás csoportban az autonóm idegrendszer aktivitása magasabb volt középidőben mint a végén, bár a különbség nem volt szignifikáns. Ez arra utal, hogy már 6 hetes jóga intervenció is javítja az autonóm idegrendszer aktivitását.

A jövőbeli kutatások feladata lehet növelni a heti jógaórák számát, valamint esetleg a vallás kontrollálása, mivel jelen kutatásban a résztvevők vallásukhoz kapcsolódóan meditáltak, ami befolyásolhatta az eredményeket. Továbbá a minta kis elemszáma miatt, a kutatás eredményeit nem lehet nagyobb populációkra általánosítani, további kutatások elvégzése szükséges nagyobb elemszámmal.

Az online közösségi média hatása  a  serdülők jóllétére

Best, P., Manktelow, R., & Taylor, B. (2014). Online communication, social media and adolescent wellbeing: A systematic narrative review. Children and Youth Services Review, 41, 27-36.

Az összefoglalót készítette: Somorjai Réka Flóra

Absztrakt

Sok ellentétes vélemény létezik azzal kapcsolatban, hogy a szociális médiának és a modern technológiának milyen hatásai vannak a serdülők mentális jóllétére. Jelen empirikus kutatás célja az, hogy ezekben a vitás kérdésekben áttekintést adjon, és elkülönítse a szociális média és online kommunikációs technikák jótékony, illetve káros hatásait a serdülőkre nézve. A kutatás alapjául 2003 januárja és 2013 áprilisa között publikált 8 adatbázisból szűrt tanulmányokat vettünk, összesen 43-at. Ennek megfelelően a kimutatott jótékony hatások a következők: megnövekedett önbizalom és észlelt társas támogatás, biztonságosabb identitáskeresés és több lehetőség az önfeltárásra, ugyanakkor a negatív követkzmények között van a lehetőség sérelem elszenvedésére és szociális kirekesztésre, magasabb kockázat depresszió és cyber-bullying (CB) megtapasztalására. Jelen átfogó, szisztematikus narratív kutatás célja volt, hogy felfedje ezeket a látszólag egymásnak ellentmondó eredményeket, illetve rámutasson egy robosztus ok-okozati kutatás szükségességére.

Kulcsszavak: szisztematikus; narratív áttekintés; serdülőkor; szociális háló; jóllét

1.0  Bevezetés

A hálózatelmélet (Watts, 2007) érvényességét mi sem bizonyította jobban, mint az elmúlt évtizedek folyamán a közösségi média technológia nyomán létrejött online kommunikáció népszerűségének megnövekedése. A fiatal generáció szinte teljes egésze használja a közösségi média felületeit. Az adatokat tekintve a 18-29 évesek 83%-a felhasználói szinten van jelen valamelyik közösségi platformon (Duggan & Brenner, 2013). Az „EU Kids Online” kutatás kimutatta, hogy egy 15-16 éves korú fiatal átlagosan napi 118 percet tölt online (O’Neill et al, 2011). Ennek különböző előnyeivel és hátrányaival már számos kutatás foglalkozott. Ezért sem hagyható figyelmen kívül az egyre nagyobb tért hódító online közösségi média technológia (SMT) hatása a serdülő korosztály pszicho-szociális jóllétére és megőrzésére vonatkozóan. Továbbá számos kutatás felhívta a figyelmet az online kommunikációban rejlő, serdülőket támogató lehetőségekre is (Tichon and Shapiro, 2003; Ko and Kuo, 2009; Cerna and Samhel, 2009; Nicholas, 2010; Dolev-Cohen and Barak, 2013; Siriaraya et al, 2011).

2.0  Elméleti háttér

2.1 Közösségi média technológia (SMT)

Az eddigi kutatások kevéssé tárgyalták a közösségi média technológiákon (SMT) belül a közösségi média felületeket, „amelyek alatt azokat a weboldalakat értjük, melyek lehetőséget adnak online közösségek létrehozására, illetve felhasználók által különféle tartalmak megosztására” (Kim et al, 2010). Ezekre a felületekre jellemző, hogy azonnali, alacsony költséggel járó, privát és rejtett kommunikációt tesznek lehetővé, amelyet nehéz ellenőrizni, továbbá mindkét fél számára adott a szinkronban és aszinkronban történő kommunikáció megvalósítása (Barak, 2007; Stefanone et al, 2011). Ellison és mtsai (2007) korábban már beszámoltak a SNS pozitív hatásairól a mentális egészség tekintetében, de többen kiemelték az olyan hátrányait is, mint a CB, a szociális kirekesztettség érzése vagy a mások általi kihasználás (Kraut et al, 1998; McPherson et al, 2006; Juvonen & Gross; 2008; Milani et al, 2009). A közösségi média technológia felületeit eltérő tulajdonságok jellemzik, illetve egyénileg változó, hogy ezek közül ki melyiket preferálja. Az introvertáltak előnyben részesítik a privát levelezést (anonimitás szerepe miatt), míg az extrovertáltak olyan közösségi média platformokat használnak gyakrabban, mint a Facebook (Orchard& Fullwood, 2010; Ryan & Xenos, 2011).

2.2 Serdülőkor

A United Nations Population Fund szerint 1,8 milliárd 10-24 év közötti fiatal él ma a földön (UN-DESA, 2010). Rengeteg az olyan újonnan felbukkanó stresszor, amivel a modern társadalom és a világméretű technológiai fejlődés szembesíti őket (Stengård & Appelqvist-Schmidlechner, 2010). Ennek kapcsán jött létre az az új kutatási terület, amely ezeknek a modern technológiai eszközöknek és platformoknak a fiatalokra mért hatását vizsgálja. Serdülőkorban kifejezetten fontos ezeknek a vizsgálata, hiszen a barátok szerepe kulcsfontosságúvá válik ebben az életszakaszban, és átveszi a szülők helyét az elsődleges szociális támogatáskeresésben (Hartup, 1996; Strasburger et al, 2009; Manago et al, 2012; Coleman, 1974; Boyd & Bee, 2012). Jelen tanulmányban a 20 év alatti populációt vizsgálták, hiszen ez az első olyan generáció, amelynek egész fejlődése során jelen volt az online közösségi média.

2.3 Jóllét

A jóllét fogalmát szubjektív értékelése miatt nehéz pontosan definiálni és mérni. Ryan és Deci (2001) a hedonikus és eudaimonikus jóllétet különböztették meg egymástól. A hedonikus szemléletet képviselő elméletalkotók a mentális egészséget az elégedettség vs. elégedetlenség paradigmával igyekeznek megragadni, illetve olyan komponensekkel, mint pl.: az élettel való általános elégedettség, a pozitív érzelmek relatív gyakorisága és a negatív affektusok relatív hiánya. Az eudaimonikus (önkiteljesítéssel járó) jóllét az elért célokat és az önmegvalósítást helyezi fókuszba. A klasszikus jóllét-irodalom elsősorban a szubjektív jóllétet (subjective well-being, SWB) tárgyalja, mely egyfajta ernyőfogalomként jelenik meg, azaz magában foglal mindent, ami az egyén saját életének különböző aspektusaira (pl. a lakókörnyezetre, átélt eseményekre, testi-lelki történésekre, munkára) irányuló értékelése. A klasszikus jóllét-értelmezésen túlmutat Martin Seligman (2011) jóllételmélete, vagyis a PERMA-modell. Eszerint a jóllétet biztosító élet öt komponense a következő: pozitív érzelmek, boldogság, elmélyülés/aktív elfoglaltság, jó kapcsolatok, értelem/célok, teljesítmény/sikerérzet.

3.0  Módszer

Jelen kutatásban szisztematikus, összefoglaló technikát alkalmaztunk (Taylor et al, 2007; McFadden et al, 2012). A felhasznált tanulmányok szelekciójánál a szigorú kiválasztáson volt a hangsúly, illetve az eredmények közti hangsúlyeltolódások kiegyenlítésén (Killick & Taylor, 2009). A kutatási kérdésnek és a kutatási elrendezésnek köszönhetően jelen összefoglaló elemzésben nem alkalmazhattuk az adatok statisztikai metaanalízisét, így az adatok összesítésére helyeződött a fő hangsúly. A narratív összefoglaló Popay és munkatársai (2006:11) munkája alapján készült, akik négy specifikus összetevőt vontak be a megközelítésükbe: 1. Meghatározni a felhasznált munkák célját; 2. A felhasznált irodalmak alapján egy előzetes összefoglalást készíteni; 3. Az adatok közti összefüggést feltárni; 4. Megállapítani az összefoglalás robosztusságát. Az eljárás Rogers és munkatársai (2009) nevéhez köthető, akik rávilágítottak arra, hogy egy szigorú adatszelekción alapuló narratív összefoglaló is szolgálhat kvantitatív kutatásokhoz hasonló validitással.

A kutatási témában publikált cikkek és tanulmányok körében elsőként szűrő-kritériumokat határoztunk meg. Keresési kifejezésünk „a közösségi oldalak hatása serdülők mentális egészségére” volt. Összesen 8 adatbázisban futtattuk le a keresést: (1) Applied Social Sciences Index and Abstracts (ASSIA); (2) Communication Abstracts; (3) Cumulative Index to Nursing and Allied Health (CINAHL); (4) Educational Resources Information Centre (ERIC) (5) Medline (Ovid); (6) PsycINFO; (7) Scopus and (8) Social Sciences Citation Index (SSCI). További kritérium volt a publikáció dátuma (2003. január 1.- 2013. április 11.). Összesen három fogalmi csoportot alkottunk 41 kulcsszó alapján, ezek: (1) online közösségi média; (2) mentális egészség és (3) serdülőkor. Az adatszelekciós csoportban kettő kutató vett részt, egy harmadik fő a revíziós folyamatokon dolgozott. A cikkeknek tartalmukban kapcsolódniuk kellett valamilyen közösségi médiás kommunikációs felülethez, például bloghoz, üzenetküldő platformhoz, chat-alkalmazáshoz, interaktív weboldalhoz, fórumhoz vagy közösségi oldalhoz. A nem angol nyelvű publikációkat a költségkímélés és időtakarékosság miatt kizártuk a keresésből. Így összesen 132 tanulmányt olvastunk el, és ezek közül 43-at tartottunk meg. A reliabilitás ellenőrzéséhez a Kappa statisztikai próbát alkalmaztuk. Az adatszelekcióban résztvevő kutatók közti reliabilitás értéke 0,82 (p<0,05) volt (Landis & Koch,1977). A kutatók a Downs és Black módszert használták a kvantitatív tanulmányok minőségének tesztelésére (Downs & Black,1998). Továbbá a kutatók a CASP (Critical Apraisal Skills Programme) és a Quality Framework (Spencer et al, 2003; CASP, 2006) mérőeszközöket is alkalmazták a kvalitatív tanulmányok megbízhatóságának kiértékelésekor. Egy tanulmány csak akkor kerülhetett bele a mintába, ha annak kiválasztása a résztvevő kutatók közös megegyezésén alapult. A narratív összefoglalók megírásának kezdetekor fogalmi sablonokat használtunk a könnyebb kategorizáció és az egységes fogalmi keret érdekében. Így kaptuk meg az elemzés többdimenziós modelljét: makroszinten a kommunikációs folyamatot (Woodstock, 2002; Green et al, 2002; Alder & Rodman, 2006; Scott, 2007). Mezoszint alatt a rendszerszemléletű megközelítést értettük. Garmonsway (1991) definíciója alapján: „egy rendszer alatt azokat az elemeket értjük, melyek interakciója egy egységet hoz létre, a benne lévő viselkedése ezáltal megváltozhat”. Mikroszint alatt pedig a serdülőkori fejlődést értettük, szűkebben a közösségi média technológiák hatását az egyén fejlődésére. A makro és mezoszintek interakciója ezen a ponton egyedülállóan hat a serdülő populációra.

Jelen kutatás célja volt, hogy összesítse az online kommunikációs felületek használatának hatásait a mentális jóllétre a serdülő populációban.

4.0  Eredmények

A kutatásba bekerült tanulmányok többségére (95%) a női résztvevők magasabb aránya jellemző. Leggyakrabban használt eljárás a kérdőíves kutatás (55%) volt, emellett szerepelt még a mintában kvalitatív (12%), longitudinális (12%), tartalomelemzéses (11%), kísérleti (4%), esetkontroll (3%) és kevert módszeres (3%) eljárás is.

4.1  Kommunikáció alapú megközelítés

Ebben a kategóriában a kutatások öt változó hatását vizsgálták: (1) az online kommunikáció használatának intenzitása; (2) online kommunikációs média preferenciája; (3) online közlési folyamat és arra irányuló motivációs erő; (4) az online kommunikáció okozta viselkedésváltozás; (5) az online és offline kommunikáció közti különbségek. A kutatás kvalitatív keretét képezték a személyes adatlapokról, üzenőfalakról és blogokról nyilvánosan elérhető információk (Cerna & Samhel, 2009; Duggan et al, 2011; Siriaraya et al, 2011; Williams & Merten, 2013; Cash et al, 2013). A szakirodalom alapján jellemző a serdülőkre, hogy szívesen osztanak meg magukról személyes információkat online platformokon, és az online kommunikáció során hajlamosabbak az érzelmi feltárulkozásra (Tichon and Shapiro, 2003; Cerna & Samhel, 2009; Ko & Kuo, 2009; Duggan et al, 2011; Siriaraya et al, 2011; Cash et al, 2013). Az online kommunikáció előnyei között több tanulmányban szerepelt például a megnövekedett szociális támogatás, a csökkent szociális szorongás mértéke, a megnőtt önértékelés és a csökkent szociális izoláció hatása (Ko and Kuo, 2009; Gross, 2009; Maarten et al, 2009; Valkenburg et al, 2009; Davis, 2012; Dolev-Cohen and Barak, 2013). Míg az ellentétes vélemények az online kommunikáció és a jóllét közti negatív összefüggéseket hangsúlyozzák (Van den Eijnden et al, 2008; Hwang et al, 2009; O’Dea & Campbell, 2011; Devine & Lloyd, 2012; Fioravanti et al, 2012; Pantic et al, 2012; Koles & Nagy, 2012). Két tanulmányban nem találtak szignifikáns kapcsolatot a depresszió és az online kommunikáció között (Gross, 2004; Jelenchick et al, 2013).

Az online barátságokkal foglalkozó tanulmányok közül az online barátságok pozitív kimeneteként azonosították a megnőtt észlelt társas támogatást, az érzelmi feltárulkozást, a közösséghez való tartozás érzését, az identitáskeresési lehetőségek kiszélesedését és az eltérő közösségek közti különbségek áthidalását (Ko & Kuo, 2009; Ahn, 2012; Lueng, 2011; Sarriera, et al, 2012; Dolev-Cohen & Barak, 2013). A társas támogatás érzése és az érzelmi támogatás, az önfeltárás lehetősége, a valahová tartozás élménye között szignifikáns, pozitív kapcsolat mutatkozott, míg előbbi a szociális szorongással szignifikáns negatív kapcsolatban állt (Tichon & Shapiro, 2003; Valaitis, 2005; Ko & Kuo, 2009, Duggan et al, 2011; Siriaraya et al, 2011; Quinn & Oldmeadow, 2012; Williams & Merten, 2013). Két tanulmányban mutatták ki, hogy az online történő kommunikációs tevékenységek pozitív összefüggésben vannak a jóllét növekedésével (Hwang et al, 2009; Maarten et al, 2009). A közösségi oldalak ismert hatásaként említi Quinn és Oldmeadow (2012), hogy növelték a valahová tartozás érzését a serdülők körében.

4.2  Serdülőkori fejlődés megközelítés

A felhasznált tanulmányok közül nyolc mérte az önértékelést (Valkenburg & Peter, 2006; Gross, 2009; Wilson et al, 2010; Baker & White, 2011; O’Dea & Campbell, 2011; Firoravanti et al, 2012; Huang & Leung, 2012; Apaolaza et al, 2013). Közülük három talált szignifikáns kapcsolatot az alacsony önértékelés és a SMT között (Maarten et al, 2009; Firorovanti et al, 2012; Huang & Leung, 2012).  Ezzel ellentétben a többi tanulmány pozitívabb önértékelést mutatott ki a közösségi médiahasználattal összefüggésben (Donchi & Moore, 2004; Valkenburg & Peter, 2006, Gross, 2009). Hasonlóan ellentmondásos eredmények születtek a depresszió és a közösségi média technológiák kapcsolatát illetően (Van den Eijnden, 2008; Pantic et al, 2012; Vandoninck et al, 2012; Jelenchick et al, 2013). Egy tajvani kutatásban a serdülők depressziós hangulatának szignifikáns bejóslója volt az online közösségi médiahasználat abban az esetben, ha a serdülők az internetet a szocializáció és a barátkeresés céljából használták, míg abban az esetben, mikor az közösségi média használatának intenzitását vizsgálták a depressziós hangulattal kapcsolatban, nem találtak szignifikáns összefüggést (Vandoninck et al, 2011). Leung (2011) kimutatta, hogy a magányos serdülők körében nagyobb mértékű volt az online közösségi médiák használatának preferenciája.

4.3  Cyber-bullying (CB)

Machmutow és mtsai. (2012) az online eltöltött idő mennyiségét kutatásukban szignifikáns pozitív előrejelzőnek találták a CB bekövetkezésének tekintetében. Parris és munkatársai (2012) három fő stratégiát figyeltek meg CB-ot átélt áldozatoknál, ezek: reaktív megküzdés; preventatív megküzdés (offline maradni); elfogadás. 

5.0 Diszkusszió

Jelen tanulmány célja volt, hogy összefoglalja az online média és a közösségi média szerepének hatását a serdülők mentális jóllétére vonatkozóan vizsgálja. Mivel narratív áttekintést tűztek ki célul a kutatók, így jelen tanulmány alapját különböző kritériumok mentén kiválasztott korábbi publikációk tették ki. Elsőként az adatok közötti összefüggések azonosítása volt a cél, majd az összefüggések robosztusságának és limitációinak meghatározása. A 43-ból 13 tanulmány előnyös kimeneteket talált a közösségi média használat és a mentális jóllét kapcsán, például megnőtt a szociális támogatás, szélesedtek a kapcsolati lehetőségek, megnövekedett az önbecsülés és a kapcsolódás élménye. Az anonimitás és a csökkent nonverbális gátlások által az online kapcsolatok segítették csökkenteni az önfeltárulkozást akadályozó tényezőket (Ko & Kuo, 2009). Továbbá az is valószínű, hogy az elfojtott érzelmek az elhallgatás miatt negatívan hatnak a jóllétre (Dolev-Cohen & Barak, 2013). Azok a kutatások, melyekben a káros hatásokat vizsgálták, az online történő kommunikációt az interakciók egy gyengébb változatának tartják, amely növeli a depresszió és a szociális kirekesztés esélyeit. Egy nagyobb kutatásban például azt találták, hogy lányok esetén a közösségi média használat intenzívebbé válása csökkentette a mentális jóllétet (Devine & Lloyd, 2012). A kutatás szignifikáns pozitív kapcsolatot mutatott ki az online eltöltött idő és a CB között, illetve a CB pozitív összefüggést mutatott a depresszióval kapcsolatban.

6.0 Kitekintés és limitációk

Összességében azt találták, hogy a kommunikációra használt online médiatechnológiáknak több előnye van a mentális jóllétre, mint hátránya. Azonban figyelembe kell venni azt, hogy az online közösségi média felületek jellemző működési módjuktól függően más-más hatást válthatnak ki (Facebook, AskFM), azaz az online platformok mentális jóllétre való hatása az online platformokra specifikus lehet. Befolyásolja még a negatív és pozitív kimenetet a nem, a szocio-ökonómiai státusz, a földrajzi elhelyezkedés is. Limitációként meg kell említeni a felhasznált tanulmányok eltérő reliabilitásmutatóit is. Szükségszerű, hogy egy jövőbeni kutatás bővítse a szűrési kritériumokat, például ne csak angol nyelvű cikkeket használjon fel.